Annus József: Szilágyi Domokos

Átgördültünk a határon, s egyszersmind átléptünk feb­ruárból márciusba. Mégpedig könnyedén: egy órával előbbre csavartuk az óránkat. A cseh kocsi kalauza, stílu­sos, Svejk-vágású köpcös férfiú, kérés nélkül hozta a sört. Döcögősen beszélt magyarul, a szakmájába vágó kifejezé­sekkel azonban nem volt gondja: akár egy német pénz­tár­gép, vágta ki az árakat forintban, koronában, lejben. M. fo­gadkozott, hogy ő ébren tölti az éjszakát, virradatkor leg­szebbek a hegyek, majd meglátom, ott még havak lesz­nek. Elszundított persze ő is, Brassó előtt ébredtünk mind­ket­ten. Tapadtunk mindjárt a kocsi ablakára. Apáca (Csere Já­nos faluja) ringott el épp mellettünk, a szélső há­zak éles kontúrokkal léptek elő a szürkületből. Akár egy Gy. Szabó-metszet. A Kárpátokban valóban fehérlett még itt-ott egy elterített hóköpönyeg, az olvadás azonban na­pok­kal előbb itt is megindulhatott, jelezte a hegyek barna gal­lérja. Éj­sza­kánként erős fagyok hőköltették a tavaszt: a vasút kö­ze­lé­ben a patakok fénylő jéglapok között bujkál­tak.

Bukarestben az öreg Svejk fürgén ugrott a peronra, nyomban odaintette a hordárt. Alig raktuk föl bőröndjein­ket, máris elénk toppant Lea Zamfirescu, mellette Szász Já­nos, az írószövetség magyar titkára. Hátuk mögül elő­került még egy hölgy, bizonyos É., aki – mint mindjárt megtud­tuk – egész úton kísérőnk lesz. A közlés nem azért zavart bennünket elsősorban, mert a hölgy – mit szépítsük a dol­got – nem volt éppen vonzó, hanem mert korábbi hí­rek szerint kalauzul valamelyik fiatal magyar költőt, talán Csiki Lacit kapjuk. Ha nagy tervünk sikerül, vagyis a Szé­kelyföldre visszamehetünk, az ő helyismerete nagy előny lehetne. De hát itt a hölgy! Mindjárt az első egyeztető tár­gyaláson kiderült az is: nem lesz könnyű a hegyeken túlra visszajutni, mert látnivalóul nekünk a szervezők moldvai kolostorokat szántak. A nőtől pedig semmiképpen meg nem szabadulhatunk, ez sokféle adminisztrációs gondot okozna, hiszen őt már napokkal korábban „kinevezték” erre a föladatra. Az útirány esetleg megváltoztatható. Ami­kor Stancu elnök, vagy Méliusz mester fogad ben­nünket, álljunk elő a kéréssel. Elő is álltunk, mondván: mi egy ro­mán összeállítás anyagát szervezzük ezen az úton, ahhoz fordítókat, esszéistákat Erdélyben kell keresnünk.

– És Bukarestben – vette át a szót Szász János. – Már megbeszéltem Huszárral, Domokos Gézával: holnap me­gyünk a Scinteia-házba, ott a tervek egy részét mindjárt rögzíthetjük.

– Helyes – bólogatott az alelnök, majd mély lélegzetet vett, s maga is földiktált egy telefonkönyvre való névsort, ki mindenkit is kell számításba vennünk a tervezett román számhoz.

Délután szállásunk, az Ambassador kávézójában ül­tünk, amikor – mintegy varázsütésre – magyar írók, költők buk­kantak föl egyre-másra az üvegajtó mögött, majd tele­pedtek le asztalunknál. Mint megtudtuk, a bukaresti író­szervezet alakuló gyűlése zajlott ezekben a napokban, va­lahol a kö­zelben éppen, a szünetben ide ugrottak át egy kávéra. Páskándi Géza, Csiki Laci, Domokos Géza, Maj­tényi Erik, Bodor Pál, Huszár Sándor, Szász János és fele­sége, meg Vári Attila sorakoztak be egymás után. Maj­té­nyi kissé megemelkedett a széken, csöndet intett:

– Barátaim! Itt mindenki össze-vissza dumál, így nem lesz belőlünk semmi, hallgassatok rám: este összes terme­im­ben fogadást adok szegedi barátaim tiszteletére, de meg­hívok minden éhes és szomjas jelenlévőt is. Legked­vesebb ételem leszen föltálalva: a fu-cujka!

A kedves Erik szavai mindenben igazolódtak: a társa­ság teljes számban megjelent a Majtényi-lakásban (mely a város előkelő negyedében volt, ezt onnan is sejthettük, hogy a szomszéd ház előtt barna őrbódé állt, benne gép­fegyveres katona posztolt, az egyik miniszterelnök-helyet­tes lakott a vaskerítésű bojár-villában), meg is töltöttük az összes ter­meket, s első fogásként mindjárt a cujka került elő. Egy tár­saság a szoba közepe táján ült a nagy asztal­nál, kisebb cso­port telepedett Erik íróasztala mellé, a má­sik szobában a három lány ricsajozott néhány fiúval. Csiki, Vári Attila és Szilágyi Domokos a szőnyegre tele­pedtek, lábuk között egy tálcán üvegek, térdükön tányér, ebbe az időnként elő­tűnő, angyali türelmű háziasszony a körbe­hordott hatalmas tálból krumplisalátát adagolt a fi­úknak. A képet tovább színezte egy borjú nagyságú puli: látha­tóan szokva volt a népes társasághoz, asszonya mö­gött sétált, meg-megállt va­lamelyik csoportnál, kikönyör­gött egy fejvakarást, aztán bebújt az asztal alá, s ott béké­sen elnyújtózott.

Az élénk társalgás közben szóviccek szójátékok röp­köd­tek, legtöbbször persze Páskándi irányából. Erik – mint­egy megirigyelve Géza sikerét – átkiáltott a másik szobába, a lányokhoz:

– Olgi, ürülnek az üvegek! Itt a pénz, hozzatok még né­hánnyal, hogy fölrepülhessen a cujka-kakas!

– Juj, Erik! – fogta be a fülét Páskándi. – A cujkát meg­szavazom, de a szóviccekről letiltalak. Ha megjön Lászlóffy Ali, neki engedélyezünk még néhányat. Főként nótákat… Várj csak, ilyeneket, mint ez: „Cedenbál a haj­nalcsillag le­felé…”

– S a másik, ez is Alié – emelte az ujját Csiki Laci –: „Ál­lamtitkot visel a babám…”

– No és ez kié: „Korunk építészete a neo-barakk”? – kérdezte Szász.

– Gy. Szabó – vágta rá Géza. – Hitelesíteni kell a szel­lemi terméket, mert lopnak a bőség kosarából…

– Ez pedig Utassy Jóska!

– Igaz.

Másnap a Scinteia-házban – a Hétnél és a Kriterionnál – újabb ötleteket tarisznyáltunk a román összeállításhoz. Ép­pen Domokos Géza szobájából hátráltunk kifelé, ami­kor beviharzott D., Sepsiszentgyörgyről.

– Tanár urak, én nem vagyok egy erőszakos program­csináló, de most minden úgy lesz, ahogyan én rendel­ke­zem…

– Vigyázzatok, ez elvisz benneteket a Székelyföldre, s ott ülhettek bárányflekken és szilvórium mellett aratásig!

– Csak három napra viszem őket, Gézám, holnap indu­lunk, kilencre rendeltem az autót… Szász Jancsival már megbeszéltem. Nincsen semmi baj. Nem kell írószö­vet­ségi kocsi, meg sofőr…

– És kísérő?

– Azt magasabb szempontok miatt nem lehet megspó­rolni, a kisasszonyt vinnünk kell. De ne búsuljatok, régi jó ismerősök vagyunk, nekem szerkesztette egy könyvemet az Eminescunál. Ő ugyanis cseh szakot végzett, attól ma­gyar szerkesztő… Szóval: holnap délután kettőre Kézdi­vá­sár­­­helyen kell legyünk – nyitogatta ki sorban az ujjait D. –, ott múzeumavatás, Háromszék idei legnagyobb eseménye. Lészen ágyú is! Komolyan: a kézdiek kiöntöt­ték Gábor Áron ágyújának hiteles mását… Tovább: este hétkor a szín­házban kell ülnötök, ahol ősbemutató lesz, utána termé­sze­tesen bankett…

Előre szédültünk, pedig D. mondta tovább: holnap dél­előtti indulásunk idejét, helyét pontosította, miközben a csuklójára pillantott hadvezéri gesztussal, mintha azt mon­daná: most pedig igazítsuk össze óráinkat.

Korán fekszünk, határoztuk el, s itteni idő szerint hét óra után vissza is szöktünk a szállodába. A hallban várt bennünket Szilágyi Domokos és Júlia, a feleség. Szisz egyet­len szót nem szólt, az asszony beszélt helyette:

– Kimennénk hozzánk. Nincs messze, harmincöt perc autóbusszal.

– Igen, de mi…

– Domi nagyon szeretné. Ugye, Szisz?

A költő egy francia nyelvű prospektust emelt föl az üvegasztalról, azt elmélyülten olvasta. A megszólításra ügyet sem vetett.

– Tudja, Júlia, mi holnap reggel…

– Igen, tudom… Éppen ezzel kapcsolatban kellene meg­beszélnünk valamit. Azt hiszem, indulhatunk is – ka­rolt a férjébe.

A buszon végig, de fölfelé a liftben is hallgattunk. A nyolcadikon szálltunk ki, az asszonyka fürgén ajtót nyi­tott, terelt bennünket mindjárt a szobába. A ház ura papu­csot húzott, leült a szőnyeg egyik sarkára, nekünk a fote­lekben mutatott helyet. A szekrény egyik polcáról leme­ze­ket hú­zott ki, kevés töprengés után föltette az egyiket. Bach-or­gonamuzsika robbant a lakótelepi szobában. Mind­járt az elején megremegtek az ablakok a mélyebb han­gok­ra, Szisz azonban még hangosított a zenegépen. Bömbölt a mu­­zsika. Feszengve néztünk egymásra és ven­déglátóinkra, ők azon­ban igen természetes nyugalommal ültek és hallgat­tak. A ház asszonya később fölállt, valahol a konyha táján forgo­lódott, s több ásványvizes üveggel tért vissza. A köl­tő mellé is leállított egyet a szőnyegre, aztán visszaült a he­ve­rőre, ivott ő is. Domokos most csep­pet halkított a le­mez­játszón, s felénk súgta:

– Ásványvízi-zene…

Mosolyogtunk, ő azonban szigorú arccal ült tovább.

– Nem zavarja a szomszédokat? – kérdezte M.

Domi nem szólt, csupán kézfejét csuklóból leejtve fi­noman legyintett, mintha azt mondaná: ha vannak is raj­tunk kívül emberek a világon, bennünket az nem érdekel.

Egyetlen szót nem szólt abban a rövid csendben sem, amikor a lemezt a korongon megfordította. M. egy pianó­nál megkísérelt közbeszólni, a költő egyik közelmúltban megjelent versét dicsérte, Szisz azonban fölemelt tenyérrel jelezte: ne zavarjuk. Talán másfél órai zenehallgatás után a ház asszonya mégis kiintegetett bennünket a konyhába. Szalonnát, hagymát tett az asztalra, s valami juhtúrót:

– Jó falusi, vegyenek ebből is – kínálta készségesen, majd halkabbra véve a hangját, így folytatta: – Szisz na­gyon sze­retne lemenni magukkal a Székelyföldre. Talán el lehetne intézni Szásszal, hogy ő vegye át a kísérést. A le­ányka biz­tosan örül is neki, ő úgysem ismerős arra­felé…

– Igen, de éppen ma mondták, hogy nem lehet levál­tani a hölgyet, mert ő van kinevezve…

– Ó, ha akarják… Tudja, Szisz beteg. A tél vége külö­nö­sen megviseli. Jót tenne neki, ha pár napot lent tölt­hetne. Kimennének Vargyasra, ott nyugodt falusi környe­zetben eltölthetnének két-három napot. Akár egy hetet is. Ma­guknak is élmény lenne…

– Igen, csakhát mi hivatalos úton vagyunk, nekünk al­kalmazkodnunk kell a vendéglátók…

– Ugyan már – emelte föl most a hangját Júlia asszony – D. megváltoztathatja a programot? Hallom, ő viszi ma­gu­kat maszek úton. Ez is szabálytalan és mégis…

Elhallgatott, mert – bent a hangerőt némiképp még fo­kozva – utánunk jött a költő.

– Egyél, Szisz – tolta feléje a tálat hitvese. Domokos most sem szólt, csak lassan megingatta fejét.

– Köteted készül? – kérdezte M.

– Minek az? – legyintett ezúttal csupán két ujjával Domi.

Ültünk a konyhában, s most innen hallgattuk a döröm­bölő muzsikát. M. végre elszánta magát: fölállt, meg­köszönte a szíves vendéglátást és tőle szokatlan határo­zott­sággal indult az előszobába. Leemelte mindjárt a ka­bátját is a fogasról. Követtem azonnyomban, de fürgén utánunk iramodott most a költő is.

– Lekísérem őket – szólt vissza feleségének, aki ugyan­csak utánunk lépett, kabátot és sálat nyomott férje kezébe. Tébláboltunk valameddig az ajtó előtt, mint ilyen­kor szo­kás, Szisz azonban türelmetlenül lenyomta a kilin­cset. Nem a házigazda idegességével, inkább, mintha együtt kí­ván­nánk távozni hárman egy vadidegen helyről.

Az utcán – alig széttekintve – nekiiramodott, átfutott a félhomályos úton, ahol pedig még most is elcsattogott egy-egy autó.

– Gyertek! – kiáltotta vissza majdnem vidáman. – Itt várjatok – állított bennünket egy támlájától régen meg­fosz­tott utcai pad mellé. Lobogó sállal tovacikkant, s hir­telen eltűnt egy üvegajtó mögött. Most láttuk csak, hol is va­gyunk: egész Kelet-Európában ismerős lakótelepi kocs­ma előtt állunk. A toronyházak közt lapuló beton­akvárium emberekkel zsúfolva, a szürke tömegtől már a könyöklők sem látszanak. Sűrű füst és részeg gajdolás gyűrődik ki az ajtón. Az infernális gomolygásban az eltűnt költőt ke­res­sük. Már a pultnál van, pénzt lobogtat a vas­utas sapkák, borzas fejek fölött. Most már követni tudjuk fürge kígyó­mozdulatait – átgyömöszöli magát a pufajkák,zsíros ka­bá­tok közt.

– Vodka – nyújtja felénk tíz ujjának kosarában a há­rom poharat. Vastag falú, ijesztő méretű bögrét érzek a mar­komban. Mifelénk talán fröccsöt isznak ilyenből. A fele tá­ján lötyög az ital. Találgatom, mennyi lehet: egy deci, más­fél?

– Orosz – mondja még Szisz, majd inni kezd. A fél­homályban is észreveszem M. sápadtságát. Nem bír el en­nyi itallal. Köhögés örvén félrefordul, hallom, most önti a vodkát a sarokba. Csak Domokos észre ne vegye! De nem figyel erre.

– Itt jobbra tudtok felszállni – magyarázza váratlanul élénken. – Ez odavisz benneteket a hotel elé.

– És ha taxit fognánk?

– Azt is lehet néha – mondta, majd ismét lelassult moz­dulatokkal összeszedte a poharakat, s éppen csak be­lépve a mocskos üvegajtón, egy oldalt álló radiátorra so­ra­koztatta őket.

M. időközben leintett egy taxit.

– Gyere, gyere – kiáltott felém. – Szevasz, Domokos, mi ezzel megyünk… Aludj jól, szervusz…

– Oké, oké… Akkor majd reggel a hallban – emelte ma­gasba a karját Szisz.

A mondott időben a szálloda előcsarnoka vígjátéki szín­paddá változott. Szász Jancsi súgott M.-nek, addig én el­terel­tem a kísérőnő figyelmét, ne sejtse, milyen tervek forrnak. Majd mi hánytuk-vetettük meg a dolgot M.-mel, tenyér mögött csúsztatott félmondatokkal. Mi – esti ije­delmünket feledve – hajlottunk volna az igenre, jöjjön ve­lünk a költő, hátha kizökken mély depressziójából, s való­ban megismerhetjük a fölényes intellektust, a humo­rá­ról is híres Szilágyi Domokost. Szász azonban hajt­ha­tatlan ma­radt:

– Értsétek meg: Szisz beteg ember. Rokkantnyug­díjas, ahogyan nálatok mondják. Mit kapnék a fejemre, ha vele­tek küldeném, lecserélve a nőt! Nem, nem lehet, ért­sétek meg!

Időközben megérkezett Szurkos doktor Kézdivásár­helyről. Örömös üdvözléseink közt őt is be kell avatnunk, nehogy elszólja magát.

– Elvihetnénk pluszban is, ha férne a kocsiban…

– Hallgass, Pistám, az istenre kérlek – fogta a karját Szász.

– Talán nem is érkezik meg kilencre. Esetleg elfelej­tette az egészet…

– Ugyan, dehogy! – rágta a cigarettáját Jancsi. – A fe­le­ség már telefonált, hogy felköltötte reggel, jönni fog… Per­sze, ha úgyis együtt vagytok, akár indulhattok is. Nem a Balt-Orient ez, hogy kötelező késve indulni…

– Mégis meg kellene várnunk…

– Én nem bánom, de a csomagokat közben kicipel­het­jük.

Berakodtunk a kicsi Daciába, kabátjainkat is a bőrön­dökre gyűrtük. Valami félig hó, félig dara hullt a nya­kunkba. Összehúzott szemmel figyeltük a buszmegállót, Domokos azonban az ellenkező oldalról érkezett. Szúrós tekintettel mérte végig a nőt, a doktorhoz azonban igen kedvesen szólt:

– Ugye, a háromszéki medencében már süt a nap, mire odaérünk?

– Bizonyosan – nyelt nagyot Szurkos.

Ekkor Szász karolt a költőbe:

– Gyere, Szisz, mondanom kell valamit – vonta félre. Élénken gesztikulálva magyarázott neki, majd kisvártatva odakiáltott hozzánk: – Ti meg csak induljatok, jó utat! És vigyázzatok magatokra…

Csúszkálva, hörögve indult az autó, mintha a kerekei a földhöz tapadtak volna. Szomorúan néztem az otthagyott két férfit. Kanyarodóban még elkaptam Domokos tekinte­tét: végtelen bánat ült benne, s az a nagy bánat vacogni lát­szott.

Még három téllel vette fel a küzdelmet.

A negyedik előtt kapitulált…