Annus József: Örökölt gondok

Imponálhatnék a – máskülönben majdnem igaz – mondattal: bő évtizeden át szerkesztője lehettem Illyés Gyulának. A dolog azonban inkább fordítva állt: ő szerkesztett engem, minket, a Tiszatáj hetvenes-nyolcvanas években volt munkatársait. Igen, mert rendre érkező versei, esszéi, írói jegyzetei mértéket adtak. Esztétikait, erkölcsit, emberit. Igazítanunk kellett hozzá értéket, tartást és mondandót.  Abban a számban, amelyet három súlyos versével nyitottunk, a későbbi oldalakon sem klimpírozhatott verklifutam.

*

Jegyzeteit, rövid esszéit gyakran látta el az Írói gondok fő- vagy felcímmel. Szót ejt ezekben az írásokban olvasmányélményekről, egy-egy apró megfigyelésről, olykor csupán az ablak elé ültetett meggyfa eseménytelenül is példázatos életéről. Az írói toll legtöbbször mégis elkanyarodik olyan gondolatok felé, amelyek az ember sorsáról töprengenek. Írói gondnak elsősorban mindig az ember sorsát tartja. Az emberét, aki történetesen magyar. Hogy ki a magyar, számtalan formában, sokszor leírta. Emeljük ki közülük azt, amely talán kevésszer idéződik föl, ám az egyik legtalálóbb. „Tegnap az utcán összeakadok T-vel. A parola után nem engedi el a kezem, szemét összehúzva vizsgálni kezd. – Az arcod – mondja – ugoros. De a szemed turk. – A szívemet nem kérdezed?”

*

Műve – mint a többi nagy életmű – kisajátíthatatlan praktikus politikai célokra. Nem sikerült ez a külön hang fölismerésére süket internacionalizmusnak, miként üresen kongó nacionalista jelszavak közé sem keverhető Illyés-idézet. Történt kísérlet erre is. Nemrég valakinek eszébe jutott: életműve talán társ lehet politikai küzdelmekben. Az életmű azonban tiltakozik. Csattanós választ ad azoknak, akik a szót – haza – szapora ismétlésekkel, de önös céllal, végül tehát cinikusan forgatják hallgatóságuk előtt. Emlékezzünk csak a versre, amely e kérdésben igazán perdöntő. „És nem volt hazának elég, / a három szín, ha rád se hagyták, / hogy egykor jelkép volt: szabadság / egyenlőség, testvériség! […] És nem volt hazának elég, / a Gellérthegyen a rakéta / s a Városiban a bokréta / és a szobroknál a beszéd […] s a hortobágyi magas ég / s a négyes gémeskút nagy árnya / s az első király koronája / díszítve pénzed közepét […] Mert sem erő, sem bölcsesség / nem lehet elég, hogy megójja / a házat, amelyben rakója / nem lelheti meg a helyét.”

*

Halála után emlékkönyv s posztumusz kötetek sora jelent meg. A fájdalmas csönd később borult rá az életműre. Talán éppen a politikai fordulat egy-két évében? Az első szabadon választott országgyűlésben néhány írótárssal, művésszel s más naiv hitű barkácsoló értelmiségivel magam is ott ülhettem. Az ünnepi alakuló ülésen még az ő intelmei szóltak a kitűnő színész hangján: „Nem örvendve hát, hanem szívszorongva / iskolásokként álljunk a padokba… A millió önzés kaosza / mivelünk próbál teremteni rendet, / jobbat és szebbet, mint volt valaha…” Pár nap telhetett el az áhítatos percek után, amikor a folyosón diskuráló fiatal képviselők egy csoportja állított meg. – Te ismerted az öreget – mondta egyikük, a kisvárosi tanár. – Sunyi volt és kétkulacsos, Aczélhoz járt bablevesre… – hadarta a szőnyeget nézve, a szemében mégis fölvillanni láttam szinte a gyűlöletet. Illyési mondattal próbáltam lehűteni: – Talán ott főzték legjobban a bablevest… – Ez az! – csapott le. – Így bagatellizáljátok az efféle bűnöket. Még Csoóri is… – Bűnöket? – hőkölt meg a másik vitapartner, a megyei könyvtáros. – Ilyen túlzást! – Persze, mert te se vagy képes felelősen gondolkodni a magyarság sorsáról. Ezt nem lehet elviccelni! – A bableves, mint sorskérdés… – szólt megint a könyvtáros. A másik azonban süketen és tanári szigorral intette hallgatásra. – Igenis behódolt. Ő is, Németh László is…  Mind behódoltak. Gyávaságuk bizonyítéka az ötvenhetes aláírás, amikor letették a voksot Kádárék mellett és a nép ellen. Ezt nem lehet elfelejteni! – Itt álljunk meg! – fogtam le most én az integető ujjakat. – Úgy tudom, történelmet oktatsz. S így? Nem tudod, hogy Pesten azokban a napokban ezreket tartóztatnak le? Hogy akasztatnak, lövetnek? Magam ezt soha nem kérdeztem Gyula bácsitól, de jelen voltam, amikor egy irodalomtörténész barátunk erre terelte a szót. Nem vádlón, szelíden. Az öreg mégis dühösen ugrott föl, szinte kiabálva mondta: „Nem tudjátok, mi volt a tét? Déry már börtönben, bármely percben jöhetnek Némethért, akinek a zsebében most is ott lapult a méregfiola. Bevette volna az első pofon előtt…  A fölkelés leverve, a nép hideg falak közt. Mi lehet cél csupán? A túlélés a jövő érdekében.” Remélem, valamennyire meggyőztelek. – Dehogy győztél meg! – emelte újra magasba a kezét hevülő vitapartnerünk. – Csak újabb bizonyítékot kaptam: gyávák voltak, igenis. Többre tartották a saját kis életüket a nemzet becsületénél…

Sarkonfordultam és sietve távoztam a kis körből.

*

Vita zajlott halála után: valóban az utolsó nemzeti költő távozott? Ő már nem szólhatott bele. Ingerülten tette volna, ha mégis. Bár ő is vallotta, hogy a költők dolga az, hogy magukkal foglalkozzanak, mindjárt hozzátette: „de nincs elviselhetetlenebb, ha csak egy hajszállal is többet foglalkoznak magukkal annál, ami engem is érdekel: vagyis az én személyesügyem”. Másutt még pontosabban vall erről az írói gondjáról: „Becsvágyam kezdettől nagyobb volt annál, hogy csak magamat tárjam föl. Valamennyiünkben – magában az emberben – vágytam meglelni a föltárni érdemest”. Föltárni érdemesnek tartotta tehát valamennyiünk gondját, így hát a közösségben élő emberét. Talán ezért tartják némelyek idejétmúltnak? Többes értelemben múlt századinak? Az idő majd válaszol nekik. Azt mégis hinnünk kell, hogy irodalmunk előbb-utóbb ráun a keveseket szórakoztató zsonglőrmutatványokra, s tehetségeink sora tekint szét a sokaságon, amelybe született, hogy meglelik majd a valamennyiünkben föltárható érdemest.

*

Tamási Áron Vadrózsa ága című kis könyvében búcsúzik a világtól. Az utolsó lapokon a halálba készülő író visszaálmodja magát a régi Centrálba, ahol ott találja mind a harcostársakat, akiket pár mondatnyi kis rajzokkal varázsol elénk. „És ott ült a bozót közepén Illyés Gyula, a besenyő ivadék – írja Tamási –, akinek hiúzszeme mindig és mindenütt azt figyelte, hogy miképpen lehetne megtartani ezt az országot, melyet Árpád hiúzszemekkel szerzett nekünk”.

Ez a legszentebb és legnehezebb örökség Illyés Gyula gondjai közül.