Annus József: ENSZ-ülések a Lélek cukrászdában

1. RÉSZ

Eltöprengtem olykor – Illyés Gyula gondolatai nyomán –, vajon melyikünk miként örökölte meg például Kossuth kézfogását? S miként örököltem én? Sokáig megelégedtem a bizonytalannal, az alig hihetővel: a családi hagyomány sze­rint bizonyos Palkó bátyánk (talán éppen Lenkey-huszár­ként) a szabadságharc hírére szökött haza, vitézül is har­colt, kitüntetését magától a kormányzótól vette át. Mindez persze mellékes kis szála volt a mesének, a fő motívum pontosabb, ezt meséli apám is, ha szóba kerül a valamikori hős: a bukás után ismét besorozták muszájkatonának, így összesen tizenkét évet szolgált, negyven is elmúlt, amikor hazajött csikósnak a makai pusztára. Hanem aztán meg­nősült, s tizenkét gyereket nevelt föl. Jó nyolcvanas volt már, amikor meghalt – lórúgástól.

Eszembe jut azonban, hogy a közvetlenebb – hihetőbb, ám ugyancsak különös – átöröklést ott kaptam a makói Hóvirág cukrászdában (a régi tulajdonos nevéről sokan még ma is Léleknek mondják), amelynek kanapés-könyöklős sa­rokasztalánál a hatvanas évek legelején még hetente két al­kalommal ülésezett a „makai ENSZ”. Nyugdíjasok asztala, mondhatnánk akár legyintve, ha nem lett volna több annál. Akik ott ültek a szimpla fekete mellett, félbetört Daru ci­garettát csippentve ujjuk végével, a hajdanvolt Makó élő il­lusztrációi, valóban mondhatjuk: „nagy idők tanúi” voltak. Kelemen Feri bácsi, a megőszült jegenyeember, volt polgári iskolai igazgató, több európai nyelvtudója; Diósszilágyi Sámuel kórházi főorvos, József Attila patrónusa, Móra, Ju­hász Gyula barátja, a polgári radikális értelmiség jeles kép­viselője, kinek szíve fölött minden reggel ott égett a vörös szegfű, amint a betegeihez kocogott hihetetlenül hegyes orrú cipőiben. Kollégája, Batka Pista bácsi, ki a Maros iszapjából akart „aranyat mosni” a városnak: gyógyító pa­kolásra ajánlván a járdaépítéshez használt egyszerű homo­kot. Ott ült meggörbült háttal H. Szabó Imre, egykori el­lenzéki újságíró, Horthy sógorának, Purglynak örök ellen­sége, minek következtében az akkori idők számos börtö­nének jó ismerője, aztán Domokos Laci bácsi, a kitűnő jo­gász, kinek aszkétaarca rezdületlen maradt, amikor mi a térdünket vertük egy-egy kacagtató anekdotája után.

Innen hát Kossuth kézfogása is. Mint mondtam, meg­lepő úton érkezett, ahogyan ezt Feri bácsi elmondta egy borongós novemberi délután.

– Hát uram – kezdte most is azzal a bölcs derűvel és méltóságos hanggal, amelynek hangulatában akkor is élve­zet megmerülni, ha a történet a vízszintesen úszó cigaretta­füst és a csészék otthonos koccanása között nem kanya­rodna izgalmas meredélyekre, egyáltalán nem szolgálna semmi szenzációval. – Olykor már azt mondom, ennyi időt nem is szabadna élni. Mondhatnám: igazságtalan azokkal a kiváló koponyákkal szemben, akik oly fiatalon hagyták itt a földet. Mi meg itt, nézd… Én például még ke­zeltem Görgey Artúrral… Hihetetlen, ugye? Pedig így igaz. Kisgimnazistaként jártunk Visegrádon, s osztályfőnökünk kieszközölte valami rokona révén, hogy a tábornok fogad­jon bennünket. A kertben ült karosszékén, térdén takaró, keze ügyében valami könyv. Én kaptam a föladatot, hogy az ifjúság nevében köszöntsem a „nagy csaták legendás hő­sét”, ám ő nem várta végig mondókámat. Kezét nyújtotta fáradtan, majd legyintett, miközben osztályfőnökünkhöz fordult: „Ne fáradjon, tanár úr, ezeknek én már úgyis csak az áruló maradok…”

Talán illett volna szekundálnom a tanár úrnak a gyors megnyugtatáshoz, ám hang nem jött ki a torkomon. Az őszinte szó, no meg a félelem, hogy mindezt talán az én szememből olvasta ki, alighanem az agyamba lát, megbéní­totta a nyelvem. Leintette azonban a tanár urat is, bár fe­lénk fordulva szólt: „A históriát, uraim, nem elég dísz­albumokból ismerni… Mindennek az okát, a gyökerét kell megkeresni… Az okokat tessék tanulmányozni, ha a tör­ténteket érteni akarják…”

Feri bácsi újabb fél cigarettára gyújtott.

– Hamarosan távoztunk aztán, magára hagyva az élő történelmi ereklyét. A kerítésen még leselkedtünk elhala­dóban… Messze maga elé nézett. Megtörtnek, nagyon be­tegnek láttam. De talán két évig élt még…

– Bartókot is említette a múltkor, de a vén F. bele­beszélt…

– Mint mindig. Banktisztviselő volt az a pasas, kérlek, igen jó házból nősült annak idején, nem csoda, hogy a kö­szönésünket sem fogadta a régi világban. Az újban egy ideig barátkozott, aztán megint nem. Most, hogy hallja, sőt az újságban is látja olykor, mennyire „szalonképesek” lettünk, hát már alsózni is eljár velünk… De hagyjuk! Bartók! Hát uram, életem legkínosabb napja volt az ő első itteni hang­versenye. Minthogy én vezettem akkoriban a gimnázium kórusát, a főispán – mint „zeneértőt” – engem küldött a Mester elé az állomásra. A lovak, a hintó, de még a kocsis gombjai is ragyogtak, csillogtak. Hogy röstelkedtem kifelé menet! Legszívesebben gyalog ballagtam volna… No, befut a gőzös. Két utazótáskával – egyik mellé kalapját szorítva – ugrik le fürgén Bartók a lépcsőről. Megismerem nyomban, futok is eléje. Jól kigondolt köszöntő szavaimat azonban nem mondhattam el, a kijáratig a nagyobbik táskáért kel­lett huzakodnom, mert nem akarta átengedni. Már-már a feltűnésig vittük a rángatást, míg végre ideadta. Amint fel­ültünk, megint a szavamba vágott. El kellett mondanom a műsort, amelyet az ő bőséges listájából állítottunk össze. Mielőtt hozzákezdtem volna, iparkodtam finoman meg­magyarázni, miért van két Beethoven és két Liszt, ám ismét nem fejezhettem be, mert közbeszólt, ezúttal átható – ha lehet ilyet mondani – szúrós kék szemét is rám emelve: „Ne magyarázkodjék, tanár úr, tudom jól, hogy saját szer­zeményeimet mennél kisebb számban kell játszanom ilyen publikum előtt. Zongoristaként jöttem…” Némi mentege­tőzés után megnémultam. Végighallgattuk a Lonovics su­gárutat. Illetlennek tartottam volna közhelykérdéseket föl­tenni, jobban mondva: ilyesmihez már nem volt bátorsá­gom. Amint föltűnt a megyeháza (a mostani városi tanács épülete), ő kérdezett: „Mikor épült?” Beszélni kezdtem, akár a rádió. Elmondtam Giba Antal részletes életrajzát, az építkezésről tudható minden mellékes körülményt, ám ez már láthatóan cseppet sem szórakoztatta. A terem érde­kelte csupán, no meg a hangszer. Azonnal oda akart menni, hiába toporogtam, hogy nekem erős parancs szerint egye­nesen a főispánhoz kell kísérnem. Nehezen sikerült meg­győznöm… Hanem az este! A hangverseny gyönyörű volt, a publikum – alighanem udvariasságból, mert érteni bizo­nyára kevesen értették – a legnagyobb ovációval a Bartók-műveket fogadta. A Mestert azonban nem tévesztette meg a vastaps és a megyeházi sok vivát, ráadásként azért sem Bar­tók-zenét játszott. A köszöntést itt is rám parancsolták. Ki­álltam az emelvényre a nemzetiszín szalagos babérkoszorú­val, s előírás szerint Csanád-Arad-Torontál csonka vár­megyék nevében üdvözöltem Bartókot, mint „földinket”, hiszen Nagyszentmiklós itt van ugyebár közel. Most nem vághatott közbe, csak nézett rám, mintha azt mondaná: „Hát ettől a kellemetlen pasastól én már soha nem szabadu­lok meg?” Az átnyújtott koszorút minden meghajlás és meghatódottság nélkül egy oldalt álló székre dobta, s vis­szaült a zongorához. Utolsó ráadást játszott, s a végén mo­solyogva köszönte meg a tapsot. A babérkoszorút azonban a széken feledte… A vacsora végén ő jött át hozzám az asz­tal végére. Úgy tetszett, őszintén köszönte meg a körülötte való ministrálást. „Amit a földiségről mondott, szíven ütött kissé. Tudja-e, hogy jártam már Makón? Kicsi gyermek le­hettem, amikor hosszas könyörgésre elengedtek egy inté­zővel és annak nagyobb fiával. A városba! Így mondták ná­lunk Makót. Bizonyosan azért izgatott engem rendkívül: meg kell néznem a várost! Éjszakai sötétben indultunk, a kocsis, de talán a lovak is bóbiskoltak, hanem én mereszt­gettem a szemem végig, hátha akkor tűnik föl a város, ami­kor éppen elszunnyadtam. Bizony, napsütéses reggel volt már, amikor ideértünk, s nagy-nagy csalódással láttam, hogy ugyanolyan falusi utcákon döcögünk, akár Szentmiklóson. Távolabbról nézve még reménykedtem, mert három-négy torony is mutatott az égre, de aztán jött a kiábrándulás. Semmire nem emlékszem egyébként. Sem a vásári sokadalomra, sem épületekre. A csalódás maga ma­radt meg…”

*

ENSZ-nek nevezte magát a társaság, a legkevesebb szó azonban éppen politikáról esett. A múlt alakjai népesítették be köröttünk a termet, s nem a konyakozó suhancok, egy-egy süteményre, tölcsér fagylaltra beóvakodott piacos as­szonyok. Hiába került szóba bármely aktuális téma, a be­széd fonala egy „emlékszel?”, egy „hogy is hívták?” kérdés­sel hamarosan visszakunkorodott a húszas-harmincas évek­hez, ha nem nyúlt el mindjárt a századfordulóig.

– Nem tudom, a posta romlott-e, vagy az írófélének van kevesebb becsülete mostanában – recsegte Samu bácsi, egyik lábát a másikon keresztbe vágva. – Németh Laci em­lí­tette a nyáron, hogy nehezen jut igazi makai hagymához. No, csináltattam neki egy gyönyörű csomagot, s föladtam, imígyen címezve: „Németh László író, Sajkod, Veszprém megye”. Hát máma nem visszajött a csomag, rajta a fölirat: „Kézbesíthetetlen, a címzett ismeretlen”! Barátom, megáll az ember esze! Németh László – ismeretlen… Hát Móra Fe­rinek én huszonkilencben így írtam az ásatásra: „Móra Fe­renc író, múzeumigazgató, Szeged körül, Homok­ország­ban…” Három nap múlva jött a válasza! De mást mondok. Kaptam olyan levelet Franciaországból, amelyet így címez­tek: „Tréfás kedvű doktor bácsinak, aki piros szegfűt hord a gomblyukában, Hagymaország fővárosa…” Három hétig kódorgott a levél, igaz, de megjött…

– Hát, az a forgalom meg a mai, az kettő ám, Samukám – szólt közbe F., mint mindig. – Kérlek szépen, én oda szoktam írni a lányoméknak a kerületet, de még azt is, hogy Rákospalota. Különben megtörtént már, hogy elkal­lódott a levél. Hiába, ugye, a forgalom…

– Meg a felelőtlenség, kérem szépen – örül a kedvére való témának G. – az is közrejátszik, kérem. Olyan gyere­ket vesz föl a posta, aki még számolni se tud. A múltkor, kérem, négy forinttal rövidebb volt a nyugdíj… Szóvá tet­tem persze, hát még neki állt följebb…

– Megvolt a felvétel? – fordít a beszéd kerekén Laci bá­csi. Diósszilágyira néz, aki valóban ünnepélyesebb ma: csí­kos nadrág, sötét zakó fazonkendővel, s fénylőbben fekete, hosszú orrú cipő van rajta.

– Fényképezkedtél, Samukám? – kérdi F.

– Nem, dehogy – kacagtunk többen is. – A rádiósok voltak itt a könyvtárban…

– A rádióban voltál? – kérdi a nagyothalló G.

– Nem. Azok voltak itt – hajol a füléhez Laci bácsi.

– Itt volt a fölvétel. Hangszalagra vették, amit mondott, és majd később adják le.

– Ahá! És mit mondtál, Samu? Miről beszéltél?

– Attiláról.

– Ahá! De hiszen már beszéltél róla…

– Hogyne, többször is. Hiszen épp ez a baj – mondja most már mindannyiunknak, s halkabban –, hogy annyi­szor kérdezik az embert. Már azt se tudja, mit hazudott a múltkor. Mert ezek a riporterek mind olyan okosak! Azt kérdi az egyik: no és melyik versét mutatta meg önnek leg­előbb Attila? Hát ki emlékszik ilyesmire? Mondok valamit a koraiak közül, avval kész. Csak épp azt nem kérdezi meg egyik sem, hogy miért beszélünk így összevissza? Talán nem emlékszünk jól, vagy egyszerűen nem tudunk semmi fontosat, mert fogalmunk sem volt, ki jár-kel itt közöt­tünk? Hát bizony, így van, felelném én erre nagyon őszin­tén: fogalmunk sem volt. Nem tudtuk, ki az a József Attila. A szegény, elárvult gyermeket láttuk, akin segíteni kell. Hogy tehetségesnek tartottuk-e? Úgy véltük, lehet még be­lőle valami. De senki sem jelentette ki, hogy ekkora talen­tum még nem fordult meg a gimnáziumban. Ügyesen ver­seltek itt akkor öten-hatan. Némelyik talán még ügyeseb­ben, mint ő, mert fegyelmezettebben írt, jobban kapaszko­dott a klasszikus hagyományokba. A zsenit megérezni benne: ehhez mi értetlenek vagy érzéketlenek voltunk. Espersit esetleg. Talán ő sejtett legtöbbet. De mi? Vegyünk neki kabátot inkább, mondta Fried Ármin, amikora Szép­ség koldusá-ra gyűjtöttük a pénzt. Verseskönyve lehet még, de aligha lesz másik, ha megfagy a télen…

– Igazad van, nem tudtuk, nem éreztük, mekkora tehet­ség – bólogatott Feri bácsi. – Nekem például megadatott volna, hogy Saitos előtt közöljem, hiszen odahozta előbb az öt verset, nekem adta a kezembe. Esti mellékmunkában dolgoztam (három hónapig, mert aztán megbukott a lap) segédszerkesztői minőségben, amikor egy bátor lépésű, ha­tározott arckifejezésű fiú lépett be a cellámba, s letett az asztalomra egy paksamétát. Kísérő szövegét úgy mondta el, mint valami attasé az ultimátumot. „Ezek a verseim, szer­kesztő úr. Szeretném, ha a vasárnapi számban lehozna belő­lük kettőt-hármat. Mikor nézhetek be érdeklődni?” A szo­katlan hang, a tartás szinte megijesztett, majd némi ellen­érzést váltott ki. Ha ennyire sürgős, mondtam, nézzen be pénteken. A kéziratokba épp csak belepillantottam. Gon­dos diákmunkák, véltem, mint a többi. Nyilván szerelmes a fiú, netán vasárnap lesz az imádott névnapja… Ilyesmi járt a fejemben, a kéziratokat pedig betettem a felöltőm zsebébe, hogy majd otthon átfutom őket. Ott is feledtem valamen­nyit, alig találtam, amikor Attila pénteken beállított. Bi­zony röstelltem magam, s nagy zavartan valami jól fizető hirdetésről beszéltem, amely elviszi a helyet vasárnap, így sajnos nem adhatjuk le a fiatalúr költeményeit…

– Ti legalább bevalljátok – hunyorog a kancsal B. – Nem ismertétek föl a zsenit, jó. De ebédre hívtátok, pénzt adta­tok neki vonatra. Tudok azonban olyanról, aki farag­hatat­lan görcsnek nevezte, ma pedig két ököllel veri a mel­lét, hogy ő már akkor megmondta, ő már akkor meg amakkor tudta, talán előbb, mint a jóisten, hogy ez a fiú a kiválasz­tottak közül való…

– Juhász Gyula tudta egyedül – recsegi határozottan Samu bácsi. – Ő valóban tudta. Ha ő nem hitel meg úgy mellette, hát bizonyosan nincs kötet huszonkettőben. Gyu­lának volt érzéke ehhez: kiválasztani az értéket. Milyen kár, hogy soha nem volt a kezében lap.

– Ki tudja, tán úgy kevesebbet írt volna…

– Nem hiszem. Az ember annyit teljesít, amennyit az élet kiprésel belőle, s amennyire a tehetsége futja. Így volt evvel Móra Feri is… – miközben ezt mondja Samu bácsi, már huncutul villan a szeme – ámbár egyszer azt mondta nekem: „Tudod, Samu, tán felényi lenne az én életművem, s tán jobb is volna, ha nem találták volna föl a selyemharis­nyát…” Értetlenül néztem rá. Sejtettem, hogy ez csak amo­lyan félig-meddig jelképes beszéd, lesz annak valami valósá­gos az alján. S volt is: a nagyságos asszony ugyanis kétszer nem vett föl egy harisnyát, amikor már tehette. A Boris így hát minden reggeli bevásárláskor ugyanúgy hozta a pár ha­risnyát, ahogyan a tejet, vajat, kiflit…

– Hát ez már csak nem lehet, Samukám – vakkant közbe ismét F. – Nálunk már csak volt mit aprítani a tejbe, de ezt azért el nem tűrtem volna, annak dacára, hogy az asszony hozta a vagyont a házasságba…

– Nézd, ez mindenütt másképpen van. Ha a békesség Ferkónak napi egy pár harisnyába került, hát kifizette… Különben is, bizonyosan túlzott a tréfa kedvéért. Nem kell ezt olyan milliméterre nézni…