tiszatáj | 2016. február 24.

Annus József: A szatymazi szőlősgazda

Hogyan lett jótollú újságíróból Mocsár Gábor kitűnő író? (Mert az lett, ha manapság – más elfeledett nagyokkal együtt – kevesen olvassák is.) Ennek folyamatát, jelentős íróvá érését már mi, szegedi irodalmárok figyelhettük köze­lebbről, miután a hatvanas évek közepén „idemenekült” imádott Debrecenjéből. (Oda csak – ahogyan ő mondta – meghalni ment haza végül.) Életének legtermékenyebb ne­gyed századát Szegeden töltötte […]

Mocsár GáborMOCSÁR GÁBOR  (1921. FEBRUÁR 24 – 1988. DECEMBER 3.)

Mi magyarok jóízűket tudunk vitatkozni olyan kérdé­sekről, amelyek más nép fiai között talán föl sem vetődnek. Ilyen eminens magyar vitakérdés mindjárt, hogy ki a ma­gyar. Lehet erről felületesen és félig komolyan diskurálni, de el lehet jutni a jelképes (vagy akár valóságos) bicskapat­tintásig is. Nagyjaink (Adytól Illyésig) nem egy aforizma tö­mörségű meghatározást hagytak ránk, a vitát azonban meg­szakítani ők sem tudták. Előkerül az időről időre min­dig.

– Már pedig én azt mondom – emelte a kezét ilyenkor Gábor –, hogy lévén befogadó nép, hát az a magyar, aki az akar lenni. Mondom a magam példáját. Csak két apró vil­lanásban. Az egyik: anyám – aki nánási nemes hajdú lány volt – családi perpatvarok közben nem egyszer vágta apám fejéhez: „Maga csak hallgasson, a maga nagyanyja még ott pipázott a hadházi cigánysoron…” A másik villanás későbbi életemből való. Az ötvenes években úgynevezett nagy em­ber lettem. Szerkesztőbizottsági tag a párt központi lapjá­nál, jó fizetéssel, fekete autóval, mifene. Valami fejtágítón – ahol az első rész utolsó felszólalója voltam – a kávészünet­ben hallom ám a hátam mögött két fontos elvtárs össze­súgását: „Rendes biboldó gyerek lenne ez a Mocsár, csak ne választott volna ilyen hülye nevet…” Bezzeg, amikor há­rom heti gyors kiképzés után a frontra vittek alig húszéve­sen, senki nem kérdezte tőlem se, a pitvarosi tót bajtársam­tól, meg az eleki romántól se, hogy van-e jogunk a hazát védeni. Úgyhogy magyar vagyok, akárhonnan jöttem, ezen én tipródni soha nem szoktam.

Hogyan lett jótollú újságíróból Mocsár Gábor kitűnő író? (Mert az lett, ha manapság – más elfeledett nagyokkal együtt – kevesen olvassák is.) Ennek folyamatát, jelentős íróvá érését már mi, szegedi irodalmárok figyelhettük köze­lebbről, miután a hatvanas évek közepén „idemenekült” imádott Debrecenjéből. (Oda csak – ahogyan ő mondta – meghalni ment haza végül.) Életének legtermékenyebb ne­gyed századát Szegeden töltötte. Íróként érkezett ide, ter­mészetesen, megjelent már ekkorra Ördögdomb c. kisregé­nye, s nemrég a nagy figyelmet keltett Piros tövű nád, benne remek novellák (köztük a Téli csillag, amely Tamá­sira emlékeztető lírával, ám Sánta Ferenc-i pontossággal íródott) mellett ott található az Eszterék homloka c. újabb kisregény is. Bár Veres Péter egyik levelében még e novel­lákon is számon kéri a hűségesebb valóságábrázolást, ké­sőbb már elragadtatással dicséri, mert a valóságból irodal­mat képes teremteni. (Mint tudjuk, Péter bácsi sültrealista fölfogásába nehezen fért bele a valóságot megemelő költé­szet. Szóban is mindig intette a fiatal írót, hogy jobban és még jobban tisztelje a valóságot. Egy ilyen vitában mondta el neki Gábor a híres történetet Medgyessy Ferencről, aki­nek első debreceni kiállításán a távoli rokonok is megjelen­tek. Azt mondja az egyik nagybácsi, aki számadó volt a Hortobágyon: „Ez a lú itten, amelyik fekszik… Ez ni, te Ferenc, ez a növendék. Jól van ez, jól van, de azt nézem én, hogy ha ez fölállna, hát az egyik hátulsó lába hosszabb lenne, mint a másik…” A szobrász odalépett, megnézte művét, majd így szólt a számadóhoz: „De nem áll föl, And­ris bátyám! Mert ez nem lú, hanem szobor…” Péter bácsi erő­sen elgondolkodott a történeten.)

A valóságnak egyébként Gábor – mesteréhez hasonlóan – szenvedélyes és figyelmes kutatója volt mindig. Példa erre a Nálunk vidéken c. szociográfiai kötete, amelyet többen próbáltak riport- és publicisztika gyűjteménnyé lefokozni, ám újraolvasva is látszik: többet adnak az itt sorakozó írá­sok bármely újságműfajnál, mert mélyebbre ásnak, törté­neti okokat vizsgálnak, a szereplőket pedig nem csupán föl­sorolják, hanem láthatóvá teszik. E műfajhoz a későbbiek­ben sem lett hűtlen, Égő arany c. könyvével indult az új Magyarország fölfedezése sorozat. (Ennek írása közben fi­gyelhettem meg, hogy tehetsége mellett mekkora erénye volt a szorgalom és kitartás is. Hónapokat töltött az olaj­mezőkön, utánajárt a legapróbb adatnak, egyik „adatköz­lője”, az öreg fúrómester miatt külön elbuszozott egy zalai kis faluba, pedig Algyőn tucatszám talált volna hasonlót, de őt éppen az az ember érdekelte, mert falusi borbélyból lett olajbányász.)

Korábban is föl-fölvillan írásaiban a groteszkebb, ab­szurdabb (vagy inkább – Páskándi Géza szóleleményével élve –: abszurdoid) látásmód és humor, tehetségének ezt a vonását később engedi majd szabadjára, hogy aztán öt-hat könyvön át könnyedén viháncoljon a Hudák elvtárs, Tre­zor Bandi, Brusz Menyus, meg a bácscsicsói asszonyok által benépesített szatírák olykor röhögtető, máskor nagyon is elgondolkodtató világában. Humorát, fogékonyságát a helyzetkomikumra – sajnos, csak egy alkalommal – szín­padon is megmutatta. A felszabadulás 25. évfordulójára rendelte a darabot Lendvay Ferenc, a legendás színigazgató, a dramaturg ekkor Karinthy Cini volt. Utólag elgondolva is elámul az ember, miként tudta ez a trió színpadra vinni 1970-ben a Mindenki városát Szegeden? A játék ugyanis egyáltalán nem „gerojokat” és a felszabadítókat messiásként váró magyarokat mozgat a színpadon, hanem majdnem el­lenkezőleg: parancsra cselekvő hús-vér katonákat s legalább is szorongó városlakókat. Az úgynevezett alapsztori persze némiképp könnyítette a bátor vállalkozók dolgát. Nem másról volt szó ugyanis, mint hogy a városparancsnok uta­sítása szerint meg kell indítani a színházi előadásokat, hadd lássa a nép, hogy már-már zavartalanul békés az élet, még­hozzá a kultúratisztelő felszabadítók jóvoltából. Igen ám, de milyen darabbal induljanak? A döntés majdnem lehetet­len, mígnem valakinek eszébe jut a Csárdáskirálynő. „Á, Szilvíja!” – kiált föl a parancsnok. „Az nagyon harasó, Moszkvában is játsszák, az mehet…” Ötödik-hatodik elő­adásnál tartott a darab, amikor tisztemül adódott, hogy a szerkesztőségbe érkezett két tagú szovjet íródelegációt a színházba elkísérjem. Szerencsémre tolmácsként velünk tartott Földeák Iván az írószövetségből, a munka reá nehe­zedett, nekem elég volt csendestársként izgulnom, mit szólnak a vendégek a – számukra bizonyára különösen – szokatlan előadáshoz. Az egyik párbeszédet a szokásosnál is nagyobb szorongással vártam. Szegény Iván Jóska szovjet kapitányként beszélget a történelem tanárral, akit Mentes Józsi alakít. A tanár megkérdezi: „És kapitány úr mi volt civilben? Mármint foglalkozás…” A tiszt ekkor megáll, föl­néz és – miután megnyugtatja a kérdezőt, hogy érti a kér­dést – sóhajtva mondja: „Mérnök… inzsenyér…, mérnök voltam egy óragyárban…” Mentes Józsi ártatlan kék sze­mével csodálkozva néz a kapitányra s ugyancsak álmélkodó hangon kérdez vissza: „Óragyárban? Önöknél vannak óra­gyárak…?” A nyíltszíni kacagás és a nyomában feldörgő taps ennél a poénnál soha nem maradt el. Most sem. „Sto, sto…? – kérdezgették a vendégek a páholyban. Iván falfehé­ren ismételget nekik valamit, de nem értem a nagy hangza­varban. „Mit mondtál nekik?” – kérdem tőle később. „Hogy lefordíthatatlan magyar vicc… Ez a bitang Gábor jól megizzasztott…”

Élőbeszédben Gábor nem volt úgynevezett vicces em­ber. Sőt, a viccet, pláne a közönségeset egyenesen meg­vetette. Mesterére hivatkozva mondta olykor: Ugyan hagy­játok már, a viccmesélés Péter bácsi szerint az elme renyhe­sége! Persze, ha úgy adódott, hogy a szóban forgó témához (vagy csupán egy kifejezéshez) valamilyen anekdotával tu­dott kapcsolódni, örömest megtette, s prózaíróhoz illő dramaturgiával, alakfestéssel és elhitető erővel adta elő, mintha valóságos történetet mesélne. Olykor hozzá is tette: ez így volt, nem én találtam ki. Egy alkalommal – húsvét utáni kedden – alig leülve a szerkesztőségben azonnal ás­ványvizet kért, mondván, tegnap az állomási restibe balla­gott át cigarettáért, hát kit látnak szemei: debreceni jó ba­rátja, egy biológus áll a söntéspultnál, kezében egy pohárka konyakkal…

– A többit már ne is kérdezzétek! Három vonatot szalaj­tott el, én meg az ünnepi ebédet… Szóval megint nem men­tünk a nagytemplomba, mint a hortobágyi csikós… Vagy nem meséltem én ezt még nektek? Ó, hát ismert történet ez Debrecenben! Az öreg csikós is mindig így járt húsvétkor, ha hazamehetett, mint mi a komámmal. Készült ő az isten­tiszteletre, fel is öltözött rendesen, de valahogy mindig másfelé vitte az ünneplős csizma. Hanem amikor a fia fel­serdült, már nem az öreg, hanem a fiú ment haza, az öreg maradt a pusztán. Ráparancsolt a gyerekre: „Mehetsz, de a nagytemplomban ott légy, s nekem aztán kedden elmon­dod, mit beszélt a nagytiszteletű úr! Érted? Ez így legyen, mert különben szíjat hasítok a hátadból!” Ünnep után meg­jön a gyerek. Falatozás közben az öreg rátér a templomra. „No? Voltál? „A gyerek bólogat: „Nagyon is voltam, eltar­tott vagy két óra hosszat…” „Oszt mit mondott a nagytisz­teletű úr?” „Hát elmesélte, hogy Krisztus urunkat a ge­cse­máni kertben elfogták, aztán keresztet raktak a vállára, el­hajtották egészen a Golgota hegyére, ott aztán felszögezték a keresztre… Meg is hótt!” Az öreg kezében megállt a bicska. „Meghótt? Krisztus urunk? Azt mondta?” „Azt biza, hogy meghótt…” Az öreg nézett föl a friss tavaszi égre, aztán megszólalt újra. „Mondta, mondhatta, én még­sem hiszem… Mert nagyobb híre lenne annak…”

Az irodalom is olyan, mint a bolhapiac: olykor az érté­kesebb portékáért kevesebbet adnak, a kevésbé igényes áru néha kapósabb, jobban meg is fizetik. Így járt Mocsár a sza­tírákkal. Egyik a másik után jelent meg magas példány­számban, jól meg is fizették. Az egyik még új kiadást is megért, no ebből vette a szatymazi birtokot. Nem volt ez hatalmas gazdaság, mindössze egy jó állapotú tanya kis pin­cével, meg talán egy holdnyi terület, de annak a fele jól termő szőlővel telepítve. Az egykori vákáncsos fia persze nem értett a műveléshez, a borászatban különben is csak a végtermék érdekelte, Vince lett hát a vincellérje, öreglegény a harmadik tanyából.

– Olyan háromnegyedes esze van, így mondják a tanya­világban, de megcsinál azért mindent – jellemezte Gábor a vincellért. A birtokot és a vincellért azonban sokáig nem állt módunkban megismerni. A gazda nem invitált ben­nünket, a borból sem hozott akár egy kortyot. Nem volt adakozó hajlamú ember soha, ez a fukarság azért már min­den barátot és kollégát meghökkentett.

– Nektek sem hoz? – kérdezte a régi debreceni cimbora, Bata Imre, aki útbaejtette egy alkalommal Szatymazt, s nem csak a birtokot, de a gazdát is megtalálta. – Előbb még kerített egy demizsont, forgatta, nézegette, majd vissza­küldte vele Vincét a pincébe: hozzon kisebbet… Nem ta­lált. „Hát ezt a nagy edényt meg nem adhatom oda”, mondta Gábor, s a borajándék lekerült a napirendről…

Olykor mi is kérdeztük szüret után:

– Mennyi borod termett, Gábor?

– Nem sok. Úgy nyolc-kilenc hektó…

– Hát az elég sok. Adsz el belőle?

– Bolondok vagytok? Ebből a kevésből? Hát megivódik az…

S megivódott. Egyik tavaszon különösen sebesen ivód­hatott, mert a gazda március közepén „kinnfelejtődött” a tanyán s még április közepén sem jelentkezett. Mi lehet vele?

– Nem érdekel! – sipította Irmuska a telefonba. – Ne is kérdezzék, mert fölrobbanok. Kiment, nem jött. Üzentem utána, nem jött. Kiküldtem a vejemet, elzavarta. Én levet­tem róla a kezemet…

Tanakodtunk, tervezgettünk, hogy majd kimegyünk megnézni, de mindig közbejött valami, nem mentünk. Bi­zonyára könnyen meg is nyugtattuk magunkat: borosgazda a tanyában, alatta a pince (manapság divatos hasonlattal élve: Maci a málnásban), mi baja lehetne? Jött azonban egy másik debreceni barát, aki szintén útbaejtette az édenkert lakóját, s ijesztő híreket hozott: infernális nyomorban, el­esett állapotban találta a gazdát. Már föl se kel, ágyban kö­nyökölve hörpöli a vinkót, a vincellér pedig hordja neki li­terszám. Baj lesz ebből, meglátjátok… Másnap Irmuska is jelentkezett. Ő is aggódik már, rossz híreket hall Szaty­maz­ról, megtenném-e, hogy hiteles tudósítást hozok, de az is­te­nért ne mondjam, hogy ő küldött, mert akkor…

Az a szép feladat, ami nehéz, mondogatta egykori ma­tematika tanárunk. No, vágjunk hát bele. Emlékeztem, hogy milyen élvezettel beszélt egyszer a túrós palacsintáról, mint a létező legfinomabb ételről, amelyet az emberiség eddig kitalált. Feleségem készített vagy húszat, egy kisebb tepsiben még jól összesütötte, el sem hűlhetett, amíg a bir­tokra értünk. A rémhírek csak részben igazolódtak. Gábor nem feküdt ágyban, hanem két szőlősor között botorkált elnyűtt kék melegítőben, széttaposott, fűző nélküli cipő­ben. Egy karóra támaszkodott, úgy bicegett felénk, amint bekanyarodtunk a füves bejárón.

– Na, megjöttetek? Hát végre! Hányszor mondtam… – itt abbahagyta, talán eszébe jutott, hogy soha senkit nem invitált ő pinceszerre, minket sem. – Vince! Hallod, Vince? Vendég jött, szedd a lábad… Te, Vince, csak nem a pincé­ben kuttogsz már megint? Iszol, mi? Hogy a ménkű…

– Dehogy iszok, dehogy iszok… – tüsténkedett elő a há­romnegyedes eszű ember. – Nem iszok én, Gabi bácsi, ha­nem söprögettem odalent – hadarta Vince. – Meg aztán, ha ittam volna is egy kortyot, hát nyomtató lónak se kötik be a száját, ugyi?

– Ej, te nyomtató ló, az anyád szentségit! Na, hozzál bort, mert vendég jött, látod: a szerkesztő úr, meg a fele­sége, a tanárnő, úgyhogy viselkedj rendesen! Ja, hát autóval vagytok… Na, nem baj, azért hozzad azt a bort…

Beljebb kerültünk a tanyába. Ennek leírásában nem túl­zott a debreceni kolléga. Valóban ijesztő rendetlenség és kosz fogadott bennünket. Feleségemnek egy rozzant széket ajánlott föl a házigazda, engem a vaságyra invitált maga mellé.

– Jól elvagyok én itt, tudjátok-e… Ez a Vince az anyjával él, amott a nyárfás tanyában. Az öregasszony jól főz, néha küld valamit…

– A palacsinta! – Hoztam azonnal, Gábor ki is emelt egyet, eszegette.

– Jó ez, nagyon jó. Na ezt még soha nem küldött az öregasszony, meg is mondom Vincének… De ez a Vince! Hát valamelyik nap nem idehozott három cigányt. Meg­ittak vagy öt liter boromat.

– Nem az a fontos. Jó volt-e a muzsika?

– Á, dorozsmai pancserok voltak… Dehát tudod: nekem valamikor Magyari húzta a Bikában, ha rákezdtem, hogy „Túr a disznó, túr a mocsár szélen…” A Magyariék! Mesél­tem már neked az igazoltatásukat? Nem? Nahát ezt hallgas­sátok meg, óriási történet! Két változat van, én az elsőt hi­szem el, mert annak történelmi tanulsága van, meg az a hi­hetőbb. Szóval negyvenöt után, illetve már negyvenötben, mert ott volt az ideiglenes kormány Debrecenben, meg­kezdődtek az igazoltatások: ki mennyire kozmált le az el­múlt rendszerben, különösen a végén. Kitalálták, hogy Ma­gya­riék is csak akkor mehetnek vissza a Bikába, ha átesnek az igazoláson. Három tagú bizottság várta a prímást, a banda kint reszketett a folyosón. Jó félóra után kijött Ma­gyari, a cimbalmos azonnal galléron ragadta: „Na, mi van? Mehetünk a Bikába?” A prímás lógó orral ballagott tovább. „Mondj már valamit!” „Nem mehetünk…”, szólt a főnök összetörten. „De miért?” „Hát mert olyanokat játszottunk, hogy Horthy Miklós, ha felül a lovára, meg ilyesmi…” „Hát mér nem tagadtad le, te anyaszomorító?”, rángatta meg a cimbalmos. „Nem lehetett, nekik húztuk…” Na a másik változatban ugyanez az alaphelyzet, csak éppen kér­dést tesznek föl a prímásnak, amely így hangzik: „Ismeri-e Marx, Engels tanait?” A prímás gondolkodik, majd vála­szol: „A Marx az pék volt a Nemzetőr utcában, az Engel, az rőfös… Hanem ez a Tanai nem Tauszig volt azelőtt?”

Megjött Vince a borral. Piros lábasban hozta, mint a te­jet, abból öntött Gábor vastag vizespoharába.

– Hát akkor én megkóstolom, ha már ti nem ihattok…

Amikor indulni készültünk, Vince megkérdezte:

– Öntsek a szerkesztő úrnak elvitelre?

– Nem bögrecsárda ez, te! Meg aztán te is tudod, hogy nincs edény…

Aggodalmak között hagytuk el a birtokot, ennek han­gulatában számoltam be tapasztalataimról Irma asszonynak is. Ő némiképp tanácstalanul hallgatta szavaimat, majd visszanyerte határozottságát:

– Akárhogy volt, most most van! Valamit tennem kell…

Megnyugodva távoztam, napokra elfeledtem a szatymazi kirándulást Vincéstől, Gáborostól. Feleségemnek ugyan eszébe jutott, hogy a palacsintás üvegtál bizony ott­maradt, ezt meg a „több is veszett Mohácsnál” elkoptatott közmondással adtuk át a feledésnek.

Május elsején egyenes adásban kapcsolták a televízióban az ország nagyobb városait. A szegedi tudósítók természe­tesen a ligetből jelentkeztek. Egyik vendégük – mint be­harangozták – Mocsár Gábor József Attila-díjas író lesz, aki az olajbányászokról beszél majd a munka ünnepén. Iste­nem, mi lesz ebből?

Szép kerek interjú lett belőle. Gábor vasalt öltönyben, frissen nyíratkozva, üdén és okosan válaszolgatott a ripor­ter kérdéseire. Nyugodt volt és kipihent, mint aki most jött meg a szanatóriumból…