tiszatáj | 2013. december 17.

Anne Sexton versei

Eluntam nőnek lenni,
untattak a kanalak és a posta,
untattak ajkaim és melleim,
untattak a kozmetikumok és selymek.
Asztalomnál ültek még férfiak
a tál körül, melyet felkínáltam.
A tálban lila szőlőszemek dagadtak,
és az illatra betévedtek a legyek,
és még apám is eljött fehér csontjaival.
De beleuntam a nemi szerepekbe.
[…]

Anne Sexton (1928–1974) amerikai költő, író. A vallomásos költők cso­port­já­hoz (John Berryman, Randall Jarrell, Robert Lowell, Sylvia Plath) tartozik, akik tudatosan használták életművüket arra, hogy traumatikus élményeiket fel­dol­gozzák. Versei személyesek, szókimondók, jellemző rájuk az erős kép­alko­tás, az álomszerű narratíva. Sexton második idegösszeroppanása után kez­dett írni, 1967-ben Pulitzer-díjat kapott, 1974-ben öngyilkos lett. A leg­jelen­tő­sebb amerikai köl­tők között tartják számon.

 

A balanszkerék

Ott, ahol intettem az égnek,

és februári álmomban vártam szerelmedet,

madarakat láttam lengedezni, néztem, ahogy fává

sokasodnak, egy ágon himbálózva, erődöt ringatva

Április karjai közé. Délről érkeztek, hogy elfoglalják

ezt a méla földterületet, mint egy balanszkerék fogai.

Láttam őket érző mozdulataikkal építeni az eget.

Ott, ahol intek az égnek,

és augusztusi lázunk fényében megértem a szerelmet,

madarakat látok elszakadni az Ősz fakóra fagyott

combja mellől, elengedve a fészket, és szárnyakat csapva

délnek, magasan pöttyözve az eget,

mint egy mégis tökéletes arcon az anyajegyek.

Láttam őket, elillanva kincsükért, meghajlítani az eget.

Az angyalokkal egyetértésben

Eluntam nőnek lenni,

untattak a kanalak és a posta,

untattak ajkaim és melleim,

untattak a kozmetikumok és selymek.

Asztalomnál ültek még férfiak

a tál körül, melyet felkínáltam.

A tálban lila szőlőszemek dagadtak,

és az illatra betévedtek a legyek,

és még apám is eljött fehér csontjaival.

De beleuntam a nemi szerepekbe.

Múlt éjjel álmot láttam

és azt feleltem…

„Te vagy a válasz.

Túl fogod élni férjemet és apámat.”

Egy láncokból épült város volt álmomban,

ott küldték a halálba Johannát férfiruhában,

és az angyalok természetére nem maradt magyarázat,

fajukban párra nem találnak,

egyiknek orra van, a másik kezében tartja fülét,

és van, amelyik csillagot rágcsál, így keringeti azt,

öntörvényű versekként

látják el Isten feladatait,

embertávolságban.

„Te vagy a válasz”,

mondtam, és beléptem,

elheverve a város kapuin.

Aztán a láncok körbezártak,

és én elvesztettem földi nememet és attribútumait.

A bal oldalamon volt Ádám

és a jobb oldalamon volt Éva,

összeegyeztethetetlenül az értelem világával.

Együtt lendítettük karjainkat,

és elvágtattunk a nap alatt.

Nem voltam többé nő,

se az, se az.

Ó, Jeruzsálem leányai,

a király a szobájába hívatott.

Fekete vagyok, gyönyörű vagyok.

Felnyitottak és levetkőztettek.

Karjaim, lábaim nincsenek.

Mint egy hal, egyetlen bőr vagyok.

Annyira sem vagyok nő,

mint ahogy Krisztus férfi volt.

Fenyvesi Orsolya fordításai

Megjelent a Tiszatáj 2013/11. számában