tiszatáj | 2016. október 11.

Andrej Hočevar versei

Mikor egyenletes léptekkel
a szomjas fényben tovább lépdelek,
mozdulataim hangok
árnyék nélkül.

Itt egyedül
vagyok,
és mégis elengedem magam,
ahogy a téglák engedik el
a régi falakat.
[…]

Andrej Hočevar (1980) a LUD Literatura szerkesztőbizottságának tagja, a Prišleki c. sorozat szer­kesztője. Öt verseskötetet adott ki. Az elsőt, a Vračanjat (2002 – Visszatérések) a legjobb első kötet díjára nevezték. Ezt követte a Ribe in obzornice (2005 – Halak és láthatárok), a Pesmi o koscih in po­dob­­nostih (2007 – Versek részecskékről és hasonlókról) és a Privajanje na svetlobi (2009 – Hoz­zá­szokni a fényhez). Utolsó kötete 2011-ben látott napvilágot Leto brez idej (Év ötletek nélkül) címmel. Kritikát és esszét is ír (elsősorban költészetről), az utóbbi években zenekritikával is fog­lalkozik (legszívesebben dzsesszel). Időnként fordít is, elsősorban angol költeményeket, és kísérő szövegeket ír hozzájuk.

Lista

Szeretem a nőket. Az egyikőjük

egyébként a feleségem. A nők mindenféle

előnyeivel és hátrányaival rendelkezik, mindkettőért ugyanúgy csodálom.

Próbáljuk megérteni egymást, és ez nehéz.

Időnként, amikor nem szorulok a sötétség

szeleteibe, amikor nem azt kérdezgetem magamtól, fogok-e

még valaha egyáltalán valamit írni, szeretkezünk.

Mivel házasok vagyunk, úgy szeretkezünk, ahogy elképzelésünk szerint,

más, szintén házas emberek teszik.

Lehetőleg kötetlenül, és bevezető

ügyetlenkedés nélkül. Ebben, ahogy minden másban sem,

nincs mintánk. Nincs példaképünk. Nincsenek szüleink.

Ennek örülünk. Elégedettek vagyunk azzal, hogy nem tudjuk,

hogyan szeretkeztek a szüleink. Ebben mindannyian,

akiknek vannak szülei, eléggé hasonlók vagyunk. Egyébként

azért igencsak különbözünk. Mondjuk egyes férfiak

megnehezítik más férfiak, vagy más nők életét,

egyes nők megnehezítik más férfiak,

más nők életét, vagy amúgy is összevissza bonyolítgatnak.

Sajnos időnként ez rám is igaz. És ez nagyon bánt.

Végtelenül bánt. Felhívom az illetőket, és

elnézést kérek a tegnapiért. Bocsánat,

szétszórt voltam, szívem a torkomban, vihar a gyomromban.

Összeszorított öklömben éles kutyafogak. Por

csiklandoz a tüdőmben. Nem akarok olyan férfi lenni,

aki megnehezíti a felesége életét. Azt hiszem, nem tévedek,

ha azt mondom, ezt ő sem akarja.

Persze mindez még nem jelenti azt, hogy bizonyos

férfiakat nem szeretek. A bátyám volt például

az egyik. Segített,

amikor egy bizonyos nővel nehézségeim adódtak.

Szó nélkül meghallgatott. Szó nélkül

hallgatott meg akkor is, amikor haldoklott.

És nem tudtam neki segíteni. Nem tudom,

tudtam-e neki egyáltalán bármikor is

bármiben is segíteni, ahogyan ő nekem

például a költözködésben.

Amikor mozdulatlanul feküdt az ágyban

a kórházban, szomorúan magyaráztam, hogyan

halad az új biciklim összeszerelése.

Szó nélkül meghallgatott, pedig azt hiszem,

nem fogta fel, miről beszélek.

Témát váltottam. Emlékszel

arra a részre ebből meg abból a sorozatból?

A bátyám fásultan bólint. A főhősnek álmában

lepereg az egész élete, ő maga mintha valaki

más volna. A kedvenc része!

Kettőnk közül melyikünk álmodja most az életét,

mintha valaki más volna?

Nem tudom, miért éljük néhányan

úgy az életünket, mintha valaki másé

volna. Ezért nem állítom össze magamnak

a kedvenc számok, személyek, filmek vagy könyvek listáját.

Nem tudom, melyik a kedvenc

sorozatom. És nem tudom, egyesek miért

mindig olyan baszottul feszültek, hogy aztán

én is befeszülök, és kezdem megnehezíteni a feleségem életét,

és egyébként is minden tök béna és kilátástalan

és valahogy teljesen szokványos. Elégedett vagyok,

mert tudom legalább azt, melyik volt a bátyám kedvenc része

ebből meg abból a sorozatból.

Amit kiválasztunk, elveszti értékét. És ha

hinnék is a kedvencekben, valószínűleg nem tudnék

választani úgy, ahogy akkor, azon a nyáron,

pont mielőtt visszatértünk volna a völgybe, először,

egyszer és mindenkorra, sikerült kiválasztani

az én egyetlen, türelmes feleségemet.

Hozzászokni a fényhez

 

Mindenben november van, a megkeményedett

bőrhöz hűvös levegő tapad,

mint kíváncsi ujjak.

Minden este kisebb vereség, a vers,

amely soha nem születik meg.

A testem franciául kezdett el

beszélni. Elég rosszul értem,

egyáltalán nem tudok vele lépést tartani, és nem tudom,

merre tartanak a szavaim,

ezért a verset inkább újra kezdeném;

megragadnám, és azt tenném vele,

amit a testeddel teszek –

de hát a vers a férfi előtt nem fekszik

mindig olyan meztelenül és telten, mint a nő.

Fáradtság nélkül alszom,

mint árnyék a fa alatt,

alattam gyökerek fonódnak össze,

és az ágon elfeledett alma

csüng. Kitartása

sárga és értelmetlen.

Itt nincs semmiféle szerelem – a versben

a nőt a legnehezebb felcserélni.

A folyó ráteszi tenyerét

Este a folyóba hullanak a fények,

és átengedik magukat a lassú sodrásnak,

amely lustán cipeli őket a fáradtság felé.

A parton ülünk, mozdulatlanul,

körülöttünk alkohol szédeleg, és

a beszélgetések majdnem észrevétlenül

mosnak el bennünket. Miközben mindenki valamit

a folyóra akar tenni, és hiányzó

részével a sodrás részévé válni,

az éjszaka csendjében rácsodálkozunk a pontosságra

és a nem csökkenő érdeklődésre,

amivel föntről figyel minket

valami csillagtalan nagy üresség,

kettévág minket, és összeragaszt újból.

Érzem, hogy mind ez a nagy súly

egyáltalán nem érint meg – és ezt a legnehezebb

minden közül elviselni.

Kitartás

Mikor egyenletes léptekkel

a szomjas fényben tovább lépdelek,

mozdulataim hangok

árnyék nélkül.

Itt egyedül

vagyok,

és mégis elengedem magam,

ahogy a téglák engedik el

a régi falakat.

Nem színlelem,

hogy valamit keresek.

Semmit sem gondolok

a világról.

Ami mögöttem van,

és ami előttem van,

még csak születik.

Az apróságok, amik elválasztják

a madár siklását a sziklától

a cipőm alatt

vagy a rejtőző virágtól

a fűcsomóban,

nem fontosak.

Gondolataimat

a biztos lépés őrzi meg

a felszínen.

Küldetés

Hatalmas, átlátszó golyó,

görög át a napon,

és megrontja a levegőt.

Tehenek jártak egykor errefelé;

leszaggatták a tér egy részét,

hogy máshová vigyék;

most az üres helyre

madarak költöztek, akik zsibongva

foltozzák a teret.

A melegség botorkál,

és még utoljára levegőt vesz,

mielőtt elmerül.

Amit kiválasztottak,

a fenyők csúcsain izzik,

minden más marad

szó nélkül

áll

a sorba.

Bakonyi Gergely fordítása

(Megjelent a Tiszatáj 2016/1. számában)