tiszatáj | 2020. június 10.

Andrei Dósa: Individuális erőforrások

Harminc évvel ezelőtt az én hazámban több millió olyan ember élt, aki esténként hazatérve a szocialista munkából panellakásába zárkózott. Így szorult több millió individuális erőforrás a négy fal közé. A bakelit forgását figyelve távoli dolgokról álmodoztak, egy olyan sampon illatáról, amit még senki nem érzett. Nyugati tárgyakról. Karkötőkről, szemüvegekről, nyakláncokról és cigarettákról, amelyek úgy csillogtak, mint a bakelit az éjszakában. Könyvekben elmerülő individuumok. Mindentől messze, a saját világukban, mint a könyvmolyok. Tették azt mindaddig, amíg le nem kapcsolták az áramot a lakásukban […]

SZABADSÁG / SLOBODA / HÜRRIYET / SWOBODA / FREEDOM / SVOBODA / LIBERTATE / СЛОБОДА

A PesText SZABADSÁG szövegei az International Visegrad Fund támogatásával születtek meg a 2019-es PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál felkérésére.

Andrei Dósa (1985) magyar származású román költő, műfordító. Versei legutóbb magyarul a Tiszatáj 2019/09. számában jelentek meg.

 

Harminc évvel ezelőtt az én hazámban több millió olyan ember élt, aki esténként hazatérve a szocialista munkából panellakásába zárkózott. Így szorult több millió individuális erőforrás a négy fal közé. A bakelit forgását figyelve távoli dolgokról álmodoztak, egy olyan sampon illatáról, amit még senki nem érzett. Nyugati tárgyakról. Karkötőkről, szemüvegekről, nyakláncokról és cigarettákról, amelyek úgy csillogtak, mint a bakelit az éjszakában. Könyvekben elmerülő individuumok. Mindentől messze, a saját világukban, mint a könyvmolyok. Tették azt mindaddig, amíg le nem kapcsolták az áramot a lakásukban. Ilyenkor mindannyiukban dühödten izzott a frusztráció, de senki nem tehetett semmit. Az első néhány percben mindenki felemelte a hangját, mintha a sötétség messzire sodorta volna egymástól az embereket. Aztán jött a csend. Lehetett tovább kötögetni vagy olvasni a gyertyafényben, akinek pedig voltak elemei, az hallgathatta az elemes rádiót, és azt képzelhette, hogy egy távoli szigeten van, vagy hallgathatta Ilie Dobre sportkommentátort, és azt hihette, hogy eltávolodott az egész őrülettől. De az is lehet, hogy féltek. Mint egy külső erők által kiváltott kollektív depresszióban. Egyfajta paralízisben. Hová menjen az ember, ha minden égő kialudt a tömbházban? Hová menjen, ha az utcán sem világít egyetlen égő sem? Ha az egész városban nem világít egyetlen égő sem? Talán csak a nagyfőnökök negyedében volt áram.  Vajon a panellakásaikba zárt individuális erőforrások, akikre rendszeresen rátört az áramszünet és a meleg víz hiánya, miért nem mozgósították erőiket, miért nem mentek a nagyfőnökök kerületébe, hogy betörjék az ablakokat, miért nem mentek Bukarestbe, hogy kiűzzék palotájából az őrült diktátort, aki úgy gesztikulált fekete asztrahán kucsmájában a tévében, mint egy rossz pásztor? Mert nem hitték, hogy ilyesmi lehetséges. Sem ő, sem elnyomó hatalma nem tűnt valóságosnak, így az emberek felháborodása sem tűnhetett valóságosnak. És a kettő között terült el a senkiföldje, amit át- meg átszőttek a gyűléstermek és a hangszórók, melyekből a haza fényes jövőjéről szóló rigmusok harsogtak. És a rigmusok árnyékában mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. Egy ország, ahol a túlélésért loptak. A cserekereskedelem országa. Egy ország, ahol mindenki hegyezte a fülét, hogy a legjelentéktelenebb híresztelést is elcsípje az élelmiszerek rejtélyes mozgásáról a kereskedelmi hálózatban.

Aztán a tévében önbizalommal és lendülettel teli euforikus emberek jelentek meg. Élénken mozogtak, mint a kisgyerekek, akik örülnek a víznek, örültek a hatalmuknak, a tévéstúdió pedig egy fényes jövő felé tartó hajónak tűnt. És az individuális erőforrások kiszabadultak a lakásokból, elárasztották a tereket, nagy tüzet raktak, és elégették az összes párttagkönyvet, az elvtárs és az elvtársnő műveit és portréit. És miután elégették ezeket, látták, hogy szabadon azt tehetnek, amit csak akarnak. Hirtelen mindenki előtt millió lehetőség tárult fel, amit úgy hasznosíthatott, ahogy a szíve diktálta. És ha az ország nem lett volna olyan katasztrofális gazdasági és morális helyzetben, mind meggazdagodtunk volna, mint a filmekben. A valóságban azonban küszködtünk és egymást tapostuk a drágulási és elbocsátási hullámok közepette, egyre frusztráltabbá válva:

a románoknak még arra sem volt alkalmuk, hogy lemossák a bőrükről és a ruhájukból a félelem verejtékét, máris elöntötte őket a düh és a versengés verejtéke, a tehetetlenség áporodott izzadtsága; románok egy használtan vett német autóban, blokkolt ajtókkal, egy marék márkáért vagy dollárért küzdve, ahol a Wunderbaum illatosító reménytelenül lengedezik a visszapillantó tükrön, aromája feloldódik az áporodott levegőben. A morális felelősséget bezárjuk egy kis dobozba, és elküldjük a Nyugaton élő távoli rokonoknak a megoldás reményében. Be akarunk lépni a NATO-ba, az Európai Unióba, és egy morális felfrissülésre is szükségünk lenne, minél kevésbé fájdalmasan, ha lehet. Több millió ember azért imádkozik, hogy a tejjel-mézzel folyó országba való átmenet teljesen fájdalommentes legyen, és ha lehet, ne vegyenek már el tőlük semmit, hiszen egész életükben ezt tették velük. Maximálisan megérdemlik, hogy adjanak nekik.

Felmegyünk az irodaház tízedik emeletére, ahol dolgozunk, emellett pedig néha fákat ültetünk, nemes célokért küzdünk, szabadidőnkben pályázatokat írunk, igyekszünk segíteni a szegényeknek, amennyire lehetséges, és valamennyire megbékélünk magunkkal. Csak néhány tízezren vagyunk olyan kiváltságos helyzetben, hogy valamennyire felfogjuk, mi a helyzet, és képesek vagyunk cselekedni; néha hatékonyan, máskor késve vagy egyáltalán nem cselekszünk, nem sok mindent tehetünk azért, hogy teljesen megszüntessük a bürokráciát, ami a fanarióta korszak óta összekuszálja a szálakat és elodázza a dolgokat; nem sokat tehetünk a korrupció megszüntetéséért, mert nem mi döntünk az ország sorsáról, hanem a tömegek. A tömegek, akiket ezek taníttatnak, akiknek ezek mossák az agyát, ezek csábítanak magukhoz populista politikájukkal, ezek taszítanak romlásba és tudatlanságba.

Százszor több civil szervezetre, százszor több pályázatra, százszor több önrendelkezésre, százszor inkább felvillanyozó versre és regényre van szükség. We need very energetic literature for the awakening to come.

Csutak Gabi fordítása