André Ferenc: fázisok, fázások

 

I. ritmus zavar

olykor csak az el nem alvás van,

az aneszteziológusok köhögése

tart még ébren, megfékeznék a légzést,

hogy lelassuljon, na de mégse

jönnek ma utánunk, túlméretezett

álmainkért el a sziszegő lidércek,

de nem szabad innen elsétálnunk,

mi fogjuk össze még az egészet,

mert nélkülnk csak sóvárgás marad itt,

és csak a ritmus a visszaszámlálásban,

szépen feloszt majd és átalakít,

úgy belegördül, mint székbe az áram,

hogyha a műtétek kimaradnak,

csak az idegek várják, hogy végződjenek,

de megint már messzire nyúlnak,

hogy kitanuljanak minden végleteket,

mégsem maradunk meg a kések alatt,

nem kotorásznak a húsban a pengék sem,

nem számít már semmi a bőrfelületben,

hogyha beúszik a kéz a friss résen,

hogy résen legyünk mi is, úgy figyelem,

úgy lesem ki az idő rándulásait majd,

hogy turkál a vesében, és a belekben,

ahogy szétterít és újra összehajt,

mint aki már nem veszi észre

a gyúrődést sem a frissen mosott

lepedőkön, és csak a párnahuzat

meg az elfekvés marad ott,

de a fodrok bírják és a gerinc is

még húzza magával s nem beleroppan,

villanykörtékben jár a keringés,

és fodrozódik, mint víz a nyomodban,

így takarózunk be egy összeműtétben,

ne legyen szívritmus zavar a nyitvatartásban,

semmi kétely, semmi fázás, semmiképpen,

ezt tanuljuk meg az el nem alvásban.

 

II.  villanyoltás

ilyenkor elmaszatolni kéne a perceket,

kenjünk rájuk púdert, alapozót, hogy

ellapozhassunk innen, vagy nem tudom,

talán elég lesz kávét öntenem, talán az

majd felpörget, elpörget, hogy érezzük

a szív zakatolását odabenn, ennyi legyen,

hogy sejtsük is, hogy bár ez is élet, és a

kis köhögésben és a törülközők nyirkos

illatából tudjuk, hogy vagyunk, mert

a lámpákat már mind leoltottuk és félek,

nem találok vissza így az ágyig, vigyázok,

nehogy betörjenek az üvegek, bár

a szilánkokból is tudnám, hogy mi

a szuszogás, amikor fellszisszenek,

és az már épp elég, ha kell orcseppekkel

segítek, hogy mindenét érezzem, ha kell

körömlakkot kenek a szemhéjamra, hogy

újratanulhassam a színeket, a halál

árnyalatait és dohosodását, mert már

ez is valami, csak még mindig nem

találtam vissza az ágyig, így csak

az éj van, mely mint rácsok, áll körbe,

így próbál szaporodni a hátamon is,

és foszfort önt az orrcseppjeimbe,

hadd szikrázzon a tüsszögésem, hadd

szikrázzon, ha felszisszenek, ezekben

a mosztos, maszatos percekben, mikor

épp krétával rajzol körül, türelmesen,

figyelmesen, mint tetemet a helyszínelők,

mindegy, csak végre érkezzek már meg.

III. takaró

nincs takaró, csak takaródás

van, vagy megint rosszul látom talán

az egészet, lencsék szűrésén át, csak

törjön szét a fény, csak széttörjön,

hogy a bokáig érő ködben ne vegyük

észre az ott motoszkáló rovarok hadát,

és amikor a belek helyett gyökerek

nőnek, és közöttük kaparásznak

az aprószentek, tőlük se ijedjünk meg,

mert azt sosem szabad, hadd kaparjanak,

ha felnyitjuk a bőrt, akkor szépen

látható minden, de látni is minek,

a szemüvegeinken úgyis megül a pára,

a foltok és az iszony, mert valaminek

ülnie kell ott is, és mérhetetlen az

egész, mert eltörött a vonalzónk,

úgyhogy most csak sejtéseinkre

hagyatkozunk, de hogyan néznék rá

az egészre, szűrhetetlenségében,

hogyha a zsírréteg alatt, a szövetek

alatt, a párnák alatt minden tollból,

minden sejtből, minden ízületből

csak szemek nőnek, de látni mégsem

tudunk, vezessünk hát áramot az egészbe,

hadd rezegjen, keljen életre, rázza le

magáról a port és a feszültségeink,

ennyi jár nekünk, ugye, ennyi jár, habár járni

is mit jelent, de ha madarak hordják

szét az arcom, én akkor is feloldódom

a talajvízben és visszatérek hozzád,

és feloldódom a borban, hadd legyen

mit kiönteni, a poharak, fogak

kocogásában úgyis megmaradunk,

és betakarózunk jól mindennel,

amit úgyse kell kimondanunk.

IV. égrehajtók

nem nyitjuk ki az ablakot csakhogy

megmaradjanak még az illatok

belül, benned és a falakban, úgyahogy

megülnek, kis vödrökbe gyűjtjük,

úgy féljük a kilakoltatást,

ha olthatatlanul megül a tél

a húsban és a csontszivacsok között,

mert ilyenkor mihez is kezdhetünk,

ugye, csak a kérdések vannak,

semmi költői, semmi komoly,

csak a lesörözött huzatok és

kömlött hamutárcák, a koppanás

és a cigisercegésben megülnek majd

az angyaltollak, ebben még

bízhatunk, talán, ebben, de a

végrehajtóktól sem kell félni, ők is félnek,

ne aggódj, majd kialakul, ha a

gyufákat beseperjük az ágyak alá,

és csak a szálkákat tartjuk meg,

ennyi maradjon, hogyha más nem is,

csak a visítás, mint amikor beleömlik

a szembe a pillanatragasztó, és

belekarmol a retináinkba, és csak

üvöltünk, langyos vízzel kiöblögetjuk,

ennyi marad, még mielőtt megjönnek,

de nem félünk, nem szabad, csak ezt nem,

csak erre várnak, mert a mi igazságunk

úgysem számit, csak az hogy félünk,

ennyi maradt csak az áldozatoknak,

bár tudom én is, hogy nem vagyunk

áldozatok, csak könnyebb ezt hinni,

hát öblögessünk, folyjon a szembe

a szappan is, most már mindegy,

csak valamit kenjünk be még a

pillák alá, míg szuszogásunk bírja,

de mindegy, most csak ennyi szabad,

még utoljára gyorsan sztaniolokba

csavarjuk levágott körömdarabkáink,

mielőtt megjönnek, és úgy teszünk,

hogy szaloncukor, amit még

nem szabad kibontanunk,

nem szabad, nehogy, csak várjunk,

az ablakot tartsuk zárva, és dideregjünk,

konzerváljuk még meg ezt a vacogást,

ennyi maradjon, hogy mikor végre,

a fogkoccanásban megérkeznek, akkor

ezt vigyük el magunkkal, és egy

marék vakolatot, hogy legyen

mit szagoljunk a túl hideg

és túl meleg éjszakákon is.