Tiszatájonline | 2021. november 15.

Törzsasztal Műhely

Amit Alsóváros láttatni engedett

BESZÉLGETÉS H. BALOGH GYULÁVAL

VESZPRÉMI SZILVESZTER INTERJÚJA
H. Balogh Gyula írónak idén nyáron jelent meg Alsóvárosi hitregék című novelláskötete. Ennek kapcsán a szerzővel a szegedi Alsóváros történeteinek megkonstruálásáról, a hitregék mibenlétéről, illetve a pletykákkal, életrajzi elemekkel átszőtt fikciós térelbeszélés és a coming-of-age történetek összeférhetőségéről beszélgetettünk…

– Az Alsóvárosi hitregék novelláskötet fókuszában egy egészen különleges tér áll, amely ugyan lokalizálható – a szegedi Mátyás tér környéke –, mégis van valamiféle profán mitizáltsága, ami elemeli azt az időbeliség és a térbeliség meghatározottságától. A környékre jellemző napsugaras házak motívuma a borítón is megjelenik, és a szövegek is felidéznek   szinte népi, falusias tapasztalatokat, de közben tudatosítják azt is, hogy egy megyeszékhelyen járunk. Többször hivatkoznak a novellák a közeli vasútállomásra, az egyetemi közegre, a diákmunka vállalásnak a gyárak és kis üzletek jelentette lehetőségeire. Az olvasott teret ezek az ellentétek mégsem bontják szét, hiteles, egész marad. Szerinted mitől működik ez így is?

– Ahogyan a kötet buszos, vonatos útileírásai is például az adott pillanat rögzít(het)etlenségére kívánnak rámutatni, úgy az egyetemisták közvetlen felelősségektől mentes életének ábrázolásai szintén magától az adott közegtől való függetlenség állapotát szeretnék érzékeltetni. Megjelenítésük ily módon lazíthatja az olvasó valósághűségre vonatkozó elvárásait, könnyedebbé teheti a képzettársításokat, a szerző szinte bármit beengedhet a szövegbe.Magyarán, ezek a motívumok – és az átmenetiség általuk megteremtett atmoszférája –, lehetővé teszik, hogy az emlegetett imaginárius Alsóvárosba különösebb erőlködés, indoklás nélkül építhessük bele az újabb és újabb szereplők újabb és újabb látásmódját, nézőpontjait.

– Több novellában is hivatkozol arra, hogy kilenc évnyi anyaggyűjtés áll a kötet mögött, ám az, hogy ebből az anyagból kötet születik majd, csak az ott töltött idő végén vált számodra nyilvánvalóvá. Mit jelentett pontosan ez a korai adatgyűjtés, és milyen más gyakorlatokat építettél a munkába, amikor már a kötetet tervezted?

– Kétségtelen, hogy a kötetben szerepelnek életrajzi elemek, mint amilyen maga a kilenc évnyi munka, anyaggyűjtés ténye vagy éppen a cselekmény főbb helyszíneinek a megnevezése, de már a legelső vázlatokban sem spóroltam a fantáziával. Kezdetben anekdotákat gyűjtöttem, arra buzdítva a mindenkori mesélőt, hogy csak bátran tódítson rajtuk amennyi jól esik neki. Szófordulatokat írtam fel, szépeket, vicceseket, felháborítóakat. Aztán volt valami naptáram, egy gyógyszeripari cég reklámanyaga fogorvosoknak, abba írogattam fel mindent, csoportosítva, oda- és visszautalásokkal ellátva.

Így teltek az évek, míg végül a Móricz ösztöndíjnak hála önbizalomra leltem és elkezdtem az irkafirkákat formába önteni. Ekkortájt jutottam arra, hogy egy kicsit explicitebb módon kellene Alsóvárosról írni a kötetben, ne csak úgy lágy lazúrokkal, és mivel a korábbi kutatómunkáimnak köszönhetően volt némi anyagom a városrészről, ez nem is okozott nagy fejtörést. Innen maradtak a könyvben az intertextek, elferdített idézetek stb. Mindennek ellenére szó sem volt néprajzi munkáról, az emlékeimből, cimboráktól, gyüttmentektül összeválogatott részleteket úgy rendeztem össze, hogy azok azt adják vissza, amit a főszereplő személyes meghatározottságai a számára láttatni engednek a körülötte működő világból.

– A szövegek is hivatkoznak arra, hogy miközben például Bálint Sándor néprajzgyűjtő munkái ötven évvel korábbról még egy kifejezetten falusias, regényes, népies képét mutatják Alsóvárosnak, a főszereplő már egészen más, de ennek a világnak a nyomaira berendezett térbe érkezik meg. Mennyire volt egyértelmű, hogy direkt párbeszédet kezdesz korábbi alsóvárosi elbeszélésekkel, és hogyan alakult ki az a távolság, ahonnan nézve ezek a – sok esetben kritikai – megjegyzések kimondhatóak?

– Érdekes, hasonlót már máskor is kérdeztek tőlem, de bennem abszolút nem volt kritikai szándék. A mézeskalácsos, papucsos pákászokat például csak amolyan összekacsintásnak szántam, hiszen hányan és hányan olvastuk a városba költözésünkkor A szögedi nemzetet vagy valami mást Bálint Sándortól.

Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy amikor új otthont keresünk, először elücsörgünk a templom előtti parkban, mélyeket szippantunk az öreg házak pinceablakaiból kiáramló panaszos levegőből, tehát a múlt irányából közelítve próbáljuk meg megérteni az új szituációt. A főszereplő is innen indul, míg egy pár év befelé fordulás után észre nem veszi az őt körülvevő élő, pulzáló közösséget és vissza nem teszi a polcra a Tömörkény meg a Reizner János köteteket.

A kötet címe megjelöl valamiféle műfajiságot: hitregék. A műfaj hagyományosan a pogány babonákat tárgyalja, a narrátor pedig egy ferences rendi kolostor kollégiumként működő cellájában él. Mégis, a vallás kérdései jelennek meg konkretizálva talán a legkevésbé, sőt, a kötet a moralizálás keretén is túllép. Mégis, hitregékről van itt szó? Mi a te műfajértelmezésed?

 – A kötet szereplői számára teljesen természetes mozgástér a kolostor, nincsen szükségük arra, hogy saját maguk számára definiáljanak vallási kérdéseket, sőt az adott morál is magától értetődő, éppen ezért a szakralitás elemeit én inkább a szöveg hátterébe igyekeztem süllyeszteni, leszámítva azt az egy-két kifejezetten egyházi vonatkozású szövegrészletet, amelyekre a szereplők és a számukra otthont adó katolikus kollégium bensőségessebbé váló viszonyának érzékeltetése szempontjából, tehát dramaturgiailag szükség volt.

Az én értelmezésemben egyébként a hitrege vallásos közegben előadott meséket jelöl, ezt bontja ki a kötet címadó írása is, amely az anekdotákkal való játékot a hamutálból kiszórt jóslás modern, ördögi technikájához hasonlítja. A főszereplőben ugyanez a tapasztalat akkor fogalmazódik meg, mikor az írásait papírra vetve ráébred, hogy a Mátyás tér milyen mélyen nyugvó élményeket engedett belőle felszínre törni, és ekkor látja be azt is, hogy az eltelt kilenc évet a mesemondás rítusával kell lezárnia, mert csak annak segítségével tud egy újabb életszakaszt megkezdeni.

– A kilenc év elmesélése ugyanakkor egy felnövéstörténet is jelent ebben a kötetben. Kocsmázásokon és diákcsínyeken át az első munkavállalásokig kíséri az olvasó az elbeszélődet. Az imént vázolt hitrege műfaj és a coming-of-age történetek keretei első ránézésre távol esnek egymástól. Hogyan sikerült ezt a két szövegtípust egymáshoz közelíteni? Voltak ebben minták, akár konkrét szövegek a segítségedre?

– A rege megjelölés talán éppen azért szerencsés, mert maga a műfaj gyakran történeti elbeszélést jelöl, tágabb értelemben egy folyamatot. Ez a folyamat, ahogy írod, maga a felnövéstörténet, amely az első könyv megírásával zárul le. Ezzel a tettel ráadásul a fiatal, elsőtollas szerző egy új nevet is kap, a borítón szereplőt.

A másik kérdésedre válaszolva, nyilván az emberben ott vannak a korábbi olvasási tapasztalatokra épülő, talán némiképp ösztönössé is vált képletek, de én kimondott mintákat nem használtam a kötet megszerkesztésekor. Magát a kompozíciót is csak akkor állapítottam meg, mikor egészében láttam a témában és stílusban igencsak színes huszonöt szövegvázlatot. Ekkor alakult ki bennem az az elképzelés, hogy a kötet elejébe kellene beépíteni a vidéki helyszíneken játszódó történetecskéket, hogy aztán az segíthessen megadni az egésznek a lendületet, ahogyan a kötet elején szereplő falusi novellák legkülönbözőbb hangjainak polifóniája a kötet végére egy abszolút személyes hangvételű szólammá sodródik össze. Ezt követte aztán a gyalulás, reszelgetés, smirgli, amiben több kedves barátom is a segítségemre volt.

– Azért jó szó a sodródás, mert egy metafora, amire rá lehet kérdezni. Anyaggyűjtés és elbeszélés szintjén is érdekes, hogy ebben a pletykával, az életrajzi elemekkel, a népi fantáziákkal és az irodalom utalás- és elvárásrendszereivel egyaránt dolgozó kötetben hogyan működtek a szintetizáló folyamatok?

– Amikor az ember megpróbálja magát egy új szakmában, a munka eredményével együtt az is érdekli, hogy vajon alkalmas-e arra, hogy esetleg hosszútávon is azzal foglalkozzon, kíváncsi rá, hogy az elsajátított technikán túl mire vezeti az ösztöne. Egy prózaíró, ha mondjuk éppen a hetedik kötetének tervét fogalmazza meg, biztosan koncepciózusabb a felvett ingerek és témák befogadása és azok interpretálása tekintetében, egy első kötet esetében viszont az ember bemutatkozni is akar: itt vagyok, ezt hallottam, ezt olvastam és ismerve benneteket én erre így és ilyen stílusban reagálok. De ehhez a hozzáálláshoz képest nem tűnik minden más modoroskodásnak? És elnézést, hogy a szólamépítést érintő kérdésedre ekkora kerülővel sem válaszoltam, szerintem ez maradjon az olvasó feladata.

– A kötet végére az elbeszélő elhagyja Alsóvárost: a kiadással bizonyára ez a szövegvilág számodra is lekerekedett. Min dolgozol most? Gondolkozol még Szegedhez szorosabban kötődő témákon?

– Jelenleg a doktori dolgozatom utolsó sorait írom, irodalomtudományi területen, az ifjú Krúdy Gyula folklórismeretiről. De ez, és más teoretikus munkáim mellett persze szépírással is foglalkozom. Nem is olyan régen még a Szegedi Utcazene Fesztivál szervezőjeként munkálkodtam, ekkor született meg bennem a gondolat, hogy erről a zenei underground világról, a mindennapok szeszélyeinek kitett muzsikosok elképesztően sokszínű életéről és a hozzájuk kapcsolódó, nem kevésbé komplex befogadói mentalitásról kellene összeállítani egy kötetet. Nyilván ez egy Tűzföldtől Szibériáig érvényes téma, Szegednek viszont itt is különleges szerepet szánok.

Veszprémi Szilveszter

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)  

Tiszatáj Alapítvány

Sorozat: Tiszatáj Könyvek

Szeged, 2021

168 oldal, 3290 Ft