Tiszatájonline | 2013. május 8.

Amikor a három haza beszélget

FERDINANDY GYÖRGY PÓK A VÍZ ALATT CÍMŰ KÖTETÉRŐL
Menj vissza vándor, nem lehet két hazád – szól Hobo híres dalának refrénje. De valóban két hazája van-e annak, akik oly távolra szakadt a szülőföldtől, hogy – ellentétben például azokkal, akik vidékről kerültek a fővárosba – nem látogathat haza több-kevesebb rendszerességgel gyermekkorának színhelyére? […]

FERDINANDY GYÖRGY PÓK A VÍZ ALATT CÍMŰ KÖTETÉRŐL

Menj vissza vándor, nem lehet két hazád – szól Hobo híres dalának refrénje. De valóban két hazája van-e annak, akik oly távolra szakadt a szülőföldtől, hogy – ellentétben például azokkal, akik vidékről kerültek a fővárosba – nem látogathat haza több-kevesebb rendszerességgel gyermekkorának színhelyére? Úgy lehet inkább, hogy a külországba keveredett embernek nem két, hanem három hazája van – az új haza, ahol a mindennapjait éli, a messzeségben a szülőföld jelenkori változata, s végül annak múltbéli megfelelője, ahonnan a legmeghatározóbb élményeit hozta magával. Ez utóbbit indokoltan nevezhetnénk óhazának, mert bár newtoni abszolút térként egy repülőjegy áráért, vagy a többszáz kilométernyi autóút üzemanyagköltségéért cserébe újra birtokba vehető, ennek a fizikai térnek az idő múlásával egyre kevesebb köze van ahhoz az empirikus térhez, amely a múltbéli élmények színhelyéül szolgált. Óhaza, mert már csak a múltban létezik. S mivel a külhonba szakadt ember a puszta fizikai távolság miatt sem szemlélheti folyamatként a szülőföld változásait, számára e változások megszaporodtával a jelenkori szülőföld egyre inkább leválasztódik és eltávolodik az óhazáról, amelyet hajdan megtapasztalt, s amely egyre inkább csak az emlékeiben van jelen.

E három haza a szellem számára mégis egyszerre bejárható. A külhonba szakadt ember ugyanis önkéntelenül, folyamatosan összeveti egymással a választott haza, a múltbéli szülőföld, valamint jelenkori változatának valóságelemeit. E három entitás között folyamatos, dinamikus kölcsönhatás zajlik az asszociációk révén. Amennyiben a bennük élő egyén nem zárja ki magát készakarva ebből a diskurzusból, akkor élethossziglan hallhatja, ahogyan e három haza – hol hangosabban, hol pedig alig hallhatóan suttogva a háttérben, de folyamatosan és szüntelen – beszélget egymással.

A szerző három hazájának effajta beszélgetésébe hallgathat bele az, aki kézbe veszi Ferdinandy György munkáit. Ez a megállapítás legutóbbi, Pók a víz alatt című kötetére is érvényes. A könyv vegyes műfajú: a novella és a tárca, valamint a kisesszé határmezsgyéjén kalandozó prózai írásokat, a klasszikus műfaji kritériumoknak szinte maradéktalanul megfelelő novellákat, valamint filmforgatókönyvet egyaránt találunk benne. A kötet műfaji változatossága azonban mintha méginkább kihangsúlyozná a Ferdinandy-féle írásművészet tematikai egylényegűségét. E prózairodalom fő hívószava a nosztalgia, a szó kunderai értelmében. Ferdinandy cseh  írótársa – aki a magyar alkotóval ellentétben a kétlakiság szintjéig sem vállalkozott a hazatérésre – Nemtudás című regényében így ír: „Visszatérés görögül nostos. Algos szenvedés. A nosztalgia tehát szenvedés amiatt, hogy hiába vágyunk visszatérni.” A visszatérés lehetetlen, mert a szülőföld jelenkori változatának már csak kevés köze van a hajdanihoz, és ez a változás anélkül ment végbe, hogy tanúja lehetett volna az emigráns. Ha úgy tetszik: nem lesz otthon, ha hazamegy. Ennek megfelelően a Ferdinandy-próza is az állandó veszteségérzetet társítja a nosztalgia mellé az életmű fő hívószavainak sorába.

A Ferdinandy-féle nosztalgiában és emlékezésben a tárgyak szerepe minimális. Az Egy s más című kispróza, amelyben a szerző számba veszi az őseitől reá maradt tárgyi emlékeket, alig több másfél oldalnál. A listán az édesanya piros lábosa, a hokedli, néhány csontnyelű kés, egy szarufésű, egy hamutál, egy fotó, valamint a kert földjéből kifordult repeszdarab szerepel. Azonban a tárgyi emlékeknél jóval számosabbak azok, amelyeket az elme őriz az óhazáról. Ezeket az emlékeket sem úgy kell ám elképzelnünk, mintha egy múzeum vitrinjei közt járva szemlélnénk a világos és könnyen megérthető koncepció szerint csoportosított, ragyogóvá restaurált kiállítási tárgyakat. Többnyire nincs folytonosság az emlékek és a jelenkor között, ilyenkor az űrt a találgatás tölti be, mint a botcsinálta idegenvezetőként dolgozó trópusi fiúcska, Bonceur Vainqueur esetében, akit a haitii élelmesség és túlélési képesség szimbólumává emel az emlékezés: „Ha igaz, hogy a jó szív győzedelmeskedik, akkor él még. Talán családja, élettársa és unokája van. A nagy sorscsapások: hurrikánok és földrengések után ő takarítja el Port-au-Prince utcáin a romokat”. Más esetekben az emlékezés tökéletlenségére összpontosítanak az írások, mint például a Faludy Györgyről szóló kispróza, amely felidézi, a költő miként keverte össze minduntalan Ferdinandyt édesapjával, Lászlóval, illetve szintén író nagybátyjával, Mihállyal – miközben ő maga mindettől függetlenül mindvégig lelkes olvasója volt a matuzsálemi kort megélt poétának.

A múlt és a jelen idegenségére még számtalan módon rámutatnak a Pók a víz alatt című kötetbe szerkesztett szövegek. A Vakpali című remekelés például arról szól, mennyire triviálisnak tűnnek a régi filmhíradók a mai ember tudásával szemlélve, aki a jelenkor perspektívájából már tisztán látja, a híradószerkesztők által beválogatottakkal ellentétben az adott időszak mely eseményei váltak történelmi jelentőségűvé. Arra is akad példa azonban, hogy az életút szempontjából kulcsfontosságú epizódok tűnnek föl lényegtelenként a jelenkori szemlélők számára. A Tamás című kispróza főszereplőjének, az ötvenhatos eseményekben részt vett neurológusnak nyoma vész, és egyetlen hátrahagyott dokumentumát, a forradalom napjaiban, egyetemistaként írott évfolyamtitkári beszédét fia így kommentálja: „Á, lényegtelen. A megbékélésről beszélt. Nem érdekelte a forradalom.” Ám ahogyan a történelem kitüntetett pillanatai érdektelenné válhatnak a jelenbeli szemlélők felfogása szerint, úgy akár a mindennapi élet triviális epizódjai is sorsfordulók szimbólumává nemesedhetnek. A Buszosok című novella például az ötvenes évek fővárosi autóbuszüzemének „osztályidegenekből” összeverbuvált munkaközössége kapcsán emeli a deklasszálódás szimbólumává azt, amikor bevezetik a jobboldali közlekedést, jelképeként annak, hogy „a nagyvilág törvényei változékonyak”.

A személyes történelem tehát mindig viszonylagos. Ennek megfelelően az életút sorsfordulói kapcsán is az esetlegességet és a véletlenszerűséget hangsúlyozza Ferdinandy, amire talán a Mi lett volna, ha című írás a legkiválóbb példa. A rövidke remekmű azokat az eseményeket veszi sorra, amelyek során alapvetően más irányt vehetett volna a szerző élete, ha az adott pillanatban nem úgy dönt, mint ahogyan döntött – ez a kispróza egy nagyregényre is elegendő élményanyagot sűrít röpke másfél oldalba. A múlt és a jelen között a legritkább, kivételesen szerencsés esetekben mégis fennállhat folytonosság. Erre példa a Kis Katóka, ilyen az élet című kispróza főszereplője, aki az író gyermekkorában italokat és édességet árult a Fradi-meccseken. Évtizedekkel később, egyik szerzői estjén találkozik vele ismét Ferdinandy, hogy azóta is tartsa a kapcsolatot a ma már közel kilencven éves Kiskatóval.

Katóka azonban az egyetlen olyan szereplője a kötetbe válogatott kisprózáknak, aki a szerző gyermekkorának és jelenének egyaránt a részese. A jelenkor Budája többnyire éppen annak révén jut hangsúlyos szerephez az emlékezésekben, hogy különbözik egykori megfelelőjétől. A hazatérés tehát inkább csak a múlt visszahozhatatlanságára mutat rá, így a veszteségérzet megélésére teremt újra meg újra alkalmat. Ennek megfelelően inkább a trópus szolgál ideális helyszínként a múltidézés azon változatához, amely a veszteség élménye helyett inkább az emlékekben megőrzött szépséget hangsúlyozza. Az Anya hangja című kispróza az énekszó apropóján mutat rá az emlékezés természetrajzának ezen első látásra talán paradoxnak tűnő sajátosságára: míg idehaza az éneklés már a karácsony estékből és a templomokból is kiveszni látszik, a tengeren túl nem vet árnyat a derűs emlékképekre az egykori haza jelenkori változatának közelsége. Az írás zárlata ekképpen szól: „Milyen jó, hogy megmaradt anya hangja! ’Mert máshol nem lelhetek…’ Kristálytiszta, szárnyal. Minden hajnalban hallom itt, a trópuson.”

Buda tehát az a hely, ahonnan rálátni a trópusi emlékekre, a tengerentúl pedig a Magyarországi gyermekkor világának felelevenítéséhez teremt perspektívát. A két világ feltételezi és erősíti egymást: ezt érzékelteti remekbeszabott egyszerűséggel a kötet címadó novellája is, amelyben a budai fürdőszobában lakó cérnalábú pók, valamint a trópusi zuhanyzóban élő, fekete társa válnak az otthon fogalmának jelképévé.

A Ferdinandy-kötet kisprózáihoz és novelláihoz hasonlatosan veti össze a már csak emlékként élő szülőföldet a jelen valóságával A mosoly albuma című, kötetzáró írás. A szöveg annak a filmnek a forgatókönyve, amelyet Szomjas György rendezővel tervezett a Pók a víz alatt írója. A mű még egyértelműbbé teszi a Ferdinandy-féle, asszociációkban bővelkedő prózairodalom filmszerűségét. A főhős alaphelyzetét kiválóan érzékelteti a forgatókönyv első jelente. A főszereplő, amikor hajdan tett fogadalma ellenére visszalátogat szülőföldjére, már a repülőtéren szembesül azzal, hogy szülőhazája jelenkori valóságában már idegennek számít: „Az útlevélvizsgálat fülkéi előtt. Magyar, külföldi és európai sor. A férfi tétovázik. Sem magyar, sem európai. A külföldiek belépőhelyén ő az egyetlen utas.” A férfi aztán ellátogat gyermekkora helyszínére, a Bürök utcába, ahol összetalálkozik Kocsis bácsival, aki a negyvenes években, kisgyermekként még a labdát szedte a családi teniszjátszmák során. Kettejük beszélgetésének apropóján felidéződik az egész gyermekkor, benne a világháborúval és a nyilasterrorral, majd a kitelepítések világa és az ötvenhatos forradalom előestéje is, és mindezzel párhuzamosan a magántörténelem, a kamaszkori csibészkedések, első szerelmek és az első gyászok emléke. Megjelenik az a folyamat is, amelynek során a személyes emlékeknek otthont adó világ lassan, de biztosan elenyészik: apránként még a családi kripta is eltűnik a helyéről, hogy a múlt a Bürök utca jelenkori valósága helyett már csak a főhős elméjében éljen tovább. A forgatókönyv bővelkedik drámai sűrűségű jelenetekben, amelyek közül ezúttal csak egyet idéznék föl. Az ezerkilencszázötvenhatos forradalom előestéjén a főhős édesanyja eladja a közeli gimnáziumnak a hengert, melyet jobb időkben a teniszpálya egyengetésére használt a család. A busz- és villamosközlekedést a lengyelek melletti szimpátiatüntetés hírére már leállították a városban, és amint Gyuri a tanintézet felé húzza a hengert, a rozsdás acéltestében zörgő kavicsok zajára sorra nyílnak a házak ablakai – az emberek azt hiszik, az utcán tankok dübörögnek…

„Az élet rövid, és vannak dolgok, amik egy egész életen át tartanak. Nem kompakt, összefüggő történetek, eltűnnek, feltörnek újra meg újra, mint a búvópatak.” – írja a Kamaszszerelem című novellában a Pók a víz alatt szerzője. Az író ezzel a megállapítással mintha saját írásművészetének egyik leglényegesebb ismérvét fogalmazná meg: a Ferdinandy-életmű a történelembe ágyazott magán- és családtörténet kapcsolódási pontjait fedezi fel újra meg újra. „…aki ért hozzá, tudja, hogy – ha rövidprózában is – már régen megírtam a nagyregényemet” – olvashatjuk másutt a kötetben, és ez a megállapítás is helytálló. A Pók a víz alatt ugyanis ismét arra csábítja az olvasót, hogy összeolvassa egymással az életmű eddigi darabjait, és a három haza közötti állandó, titkos párbeszéd foszlányait egymáshoz illesztve, az olvasás játéka által fedezze fel a drámai sűrűségű, apró alkotóelemekből építkező, impozáns Ferdinandy-univerzum teljességét.

(Ferdinandy György: Pók a víz alatt. Magyar Napló, 2012. Ára: 2500 Ft.)

Haklik Norbert