„Általánossá vált a diszkomfort érzet”

– Hogy érzed magad most, hogy már nem tudsz belenyúlni a szövegbe? Könnyű volt pontot tenni a végére? 

– Előbb-utóbb kénytelen az ember pontot tenni a végére, ugyanakkor szerencsére ez nem egyik pillanatról a másikra történik, lassú folyamatról beszélünk. Miután kiengedem a kezemből a kéziratot, és lelkileg is elkezdem elengedni, először a szerkesztőhöz kerül az anyag. Tehát hiába tettem ki a kézirat végére a pontot, az még közel sem a vége volt a munkafolyamatnak, a finomhangolás, a szerkesztővel való együttműködés is rendkívül fontos, sokat alakul még ilyenkor az összkép. Az egyik legjobb időszak, amikor a szerkesztői megjegyzéseket várom, olyankor nem nyúlok a szöveghez, kicsit el is távolodom tőle, de tudom, lesz még alkalmam javítani rajta. Tulajdonképpen a tördelés és a korrektúra-körök után jön a valódi elengedés. Miután elment a nyomdába a könyv, az én szerepem, hogy úgy mondjam, lezárul. A Levelek nélkül esetében ezen tehát már túl vagyunk, hiszen itt van a kezemben a kinyomtatott példány. 

– Szerinted mit üzen a borító? 

– Bizonyos fajta melankólia mindenképp van benne. Talán nem számít spoilerezésnek, ha elárulom, a regény egyik jelenetét ábrázolja a Gerhes Gábor által tervezett borító, egy olyan jelenetet, amiből az egész regény hangulata felsejlik. Azt hiszem, kicsit túl direkt lett volna kopasz fákat tenni a címlapra, ez a kép viszont a történet mélyebb rétegét láttatja. Egy nő mered ki a nyitott ablakon, el kell olvasni a könyvet ahhoz, hogy megértsük. Ez a motívum ráadásul többször is visszatér a regényben, különböző nézőpontokból. 

– Mikor kezdted el írni? 

– Amikor 2019-ben leadtam a legutóbbi, Áttetsző viszonyok című verseskötetemet, úgy terveztem, hogy újra prózát fogok írni. Aztán jött a Covid, és minden terv felborult. Bezárták az iskolákat, óvodákat és a bölcsődéket, mi pedig hazaköltöztünk Bécsből Budapestre a három gyerekekkel. Ijesztő, ugyanakkor családilag jó időszak volt, hiszen nagyon sok időt tölthettünk együtt, csak épp dolgozni nem igazán lehetett, legalábbis regényt írni nem. Ekkorra már körvonalazódott egy regény tervem, de félre kellett tennem, mert nem maradt rá idő. Aztán a Covid előre haladtával jött egy másik ötlet, amit nem tudtam kiverni a fejemből. Semmi köze nem volt ahhoz, amire addig készültem, de olyan kitartóan motoszkált a fejemben, hogy hamar világossá vált számomra, ebből regény lesz. 

– Mi az, ami elsőként megvolt?

– Egyszer csak láttam magam előtt egy jelenetet, ahogy egy magából kivetkőzött férfi egy sötét parkban őrjöngve tördeli a fák ágait. Eleinte azt sem tudtam, ez egy versbe vagy novellába illik-e inkább, esetleg egy regénybe. De egyre kíváncsibb lettem, vajon miért csinálja ez az alak, amit csinál. Jöttek az asszociációk, egyre több réteg került fel erre a fura jelenetre. Megértettem, hogy ez a férfi valamiért dühös a fákra, a fák pedig valamilyen módon rosszul működnek. De hogyan tud egy fa rosszul működni? És miből derülhet ez ki? Nyilván a leveleken látszik meg az ilyesmi legelőször. Az is hamar világos lett, hogy egy kisvárosi parkban járunk, tehát a miliő is formálódni kezdett az alak körül.  A korábban említett regénytervem, amit a covid félresöpört, nem kisvárosban játszódott volna, de ez a jelenet visszavezetett ide, és világossá vált, hogy az első regényem után van még mondanivalóm erről a környezetről. Az Akik már nem leszünk sosemben az az élethelyzet jelenik meg, amikor a kisvárosból valaki elszármazik, majd hazalátogat. A Levelek nélkül írása közben egy másik perspektíva érdekelt, méghozzá az, amikor az elszármazott valamilyen oknál fogva visszaköltözik a kisvárosba és a maradás mellett dönt.  

– Sokunk története ez. 

– Pontosan, nyilván engem sem véletlenül foglalkoztat. Rengeteg embert érint, de nincs erről egy általános diskurzus. Vannak, akik traumaként, sokan felszabadulásként élik meg, amikor elhagyják a kisvárost, és nagyobb városokba, különösen Budapestre mennek. Én személy szerint felszabadultam, sőt, fiatal koromban még egyfajta elutasítás is kialakult bennem a kisvárosommal kapcsolatban. Kikerültem belőle, és rögtön eltoltam magamtól, mondván, az nem az én közegem, én nem tartozom oda többé, ezen én már túl vagyok… Ma már másképp látom, kialakult egyfajta vonzódásom a helyhez, ahol felnőttem, persze nem olyan erősen, hogy visszaköltözzek, viszont azt hiszem, már tudok róla elfogulatlanul beszélni.

– Ha most visszamennél, ki várna ott? 

– Már senki, esetleg néhány távoli ismerős. Nincsenek ott a közeli barátaim és rokonaim sem. De nem is annyira a személyes érintettség az érdekes, hanem, hogy ez a széleskörű társadalmi jelenség, az elvándorlás, ami mindig is jelen volt, továbbra sem szűnt meg, és nem is fog, olyan ez, mint egy természettörvény vagy fizikai szükségszerűség. Azokból a kisvárosokból, ahol nincsen felsőoktatás, elmennek a fiatalok, akik szeretnének továbbtanulni, és szerencsére a többség ilyen. Ez nagy váltás, és hatással van a további életedre. Jelen regényemnél az érdekelt, hogyan kerül valaki ennek a folyamatnak a visszájára, milyen körülmények befolyásolhatják ezt, és mi játszódik le közben az adott emberben. Mivel itt már erősebben működnek az egyéni megfontolások, a személyes motivációk, miközben van szó a regényben a társadalmi szintről is, a figyelem jórészt mégis az egyes szereplőkre és az ő viszonyaikra fókuszál. Úgy szerettem volna megközelíteni ezt a kérdéskört, hogy végső soron mindig az egyes emberről beszéljek közben.

– Azt mondod, a szóban forgó társadalmi jelenség meghúzódik a háttérben, noha ennél a regénynél nem csupán a kisváros elhagyása, de az országé is megjelenik. 

– Azt hiszem, ma Magyarországon generációs szinten jelen van a kérdés, hogy menni, vagy maradni. Miközben van egy európai narratíva a mobilitásról, ami valahol a szabadságról szól, és azt állítja, bárhol megpróbálhatom a szerencsémet, nyitottak a határok, legfeljebb a bürokráciával kell megharcolni olykor, nálunk mégsem ez áll a kivándorlási hullám, vagy talán már mondhatjuk, hullámok mögött, hanem még mindig a jó öreg elkeseredés. Hogy itt nem lehet megélni, nem lehet szabadon karriert építeni, nincs perspektíva, nem ezt akarjuk a gyerekeinknek. Úgy látom, lassan már azoknál is kezd betelni a pohár, akik elvileg a kialakult politikai rendszer nyertesei kellene, hogy legyenek. Általánossá vált a diszkomfort érzet, az se boldog, aki helyzetbe van hozva, és az sem, természetesen, akinek nehezebb. Egy nagyon szűk elit dorbézol, mindenki más a kiutat keresi, mert az, hogy itt bármi gyökeresen változhatna rövid időn belül, lehetetlennek tűnik. Ha a kulturális életet nézzük, a filmet, színházat, az intézményi stuktúrát, ugyanezt látjuk, és nincs ez másként az egészségüggyel, az oktatással és a többi területtel sem. A regény ugyanakkor nem vállalkozik arra, hogy amolyan össztársadalmi megoldásjavaslattal álljon elő, helyette emberi viszonyokat ábrázol, egyéni történeteket, amelyek mégis kirajzolhatnak egy általánosabb korhangulatot. 

– Azért a debreceni akkumulátorgyár, a megyéből vármegye névcsere, és az Alföldből kinövő kilátó felbukkan…

– Ez nagyon érdekes, mert amikor írtam a regényt, akkor még a debreceni akkumulátorgyár sem volt terítéken, azóta hetente jelentenek be újabbat és újabbat. Egészen mást jelent ma ez a szó, mint két éve mondjuk, fel is merült, hogy átírjam valami kevésbé felkapottra, de hát miért tenném, ha a valóság ilyen, kár lenne menekülni előle.  Az előző regényemben ugyanakkor sokkal több konkrét politikai utalás szerepel, ott bizonyos nevek is le lettek írva, pártok, események. Az új regény valamivel nagyobb távolságot tart talán, vagy nem az efféle konkrétumok segítségével kapcsolódik a külső viszonyokhoz. Mondjuk a címen – Levelek nélkül – is jót nevettem utólag: az elmúlt hónapok kedvenc köztémája a lombok nélküli lombkorona sétány, úgy látszik, tényleg nincsen kiút a valóságból. A viccet félretéve a szürreális elemekkel és a közvetlen referencialitás távoltartásával tulajdonképpen az volt a célom, hogy az olvasó a regény szereplőire figyeljen, ne a körülmények megfeleltethetőségére. Az sincs tisztázva, hogy milyen időben is járunk, a korszak ugyan felismerhető, de nincs szó koronavírus-járványról, nem jelenik meg az úgynevezett nagypolitika közvetlenül, ahogy a háború sem. 

– Viszont a főhős Koroknai tanárember. Volt e mögött valami célzott és tudatos szolidaritás a pedagógusi pálya dolgozói felé? 

– Ahogy egyre közelebb kerültem Koroknai figurájához, a tulajdonságai alapján világossá vált lassan, hogy egy tanárról van szó, egy kisvárosi magyartanárról ráadásul. Olyan karaktert kerestem, aki a maga természetes helyzetéből a társadalmi közeg széles spektrumát eléri. A regénybeli kisvárosokhoz hasonló helyeken sokszor egyetlen középiskola van, mindenki oda jár tulajdonképpen, a tanárok így egyfelől a különböző helyekről érkező fiatalokra is rálátnak, de a szülőkön keresztül az aktív középkorú rétegre is, a kollégákon keresztül pedig akár az idősebbekre is, hiszen rengeteg a nyugdíjból visszahívott tanár. A rétegzett kisvárosi társadalom egy osztályon keresztül is szépen megmutatkozik. Egyébként a magyartanár karaktere mellett szólt még az a lehetőség is, hogy így az irodalomról is tudok áttételesen beszélni, mintegy alulnézetből, az ő hétköznapi küzdelmeinek fénytörésében. 

– Milyen típusú kritikákra számítasz a regény kapcsán? 

– Nem tudom, hogy számítok-e bármire is, inkább csak nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre, érdekel, hogy átmegy-e ez az egész, amit mondani szeretnék, és hogy másnak is érdekes-e ez a világ. A főszereplő Koroknai szerintem nem egy nagyon megosztó figura, lehet vele azonosulni. Az Akik már nem leszünk sosem után többször megkaptam a kérdést, hogy egy ilyen pökhendi alakkal, amilyen Lente Bálint, mégis hogyan lehetne együtt érezni? Mondjuk a világirodalom tele van kétes alakokkal, de ez végül is mindegy. Mindenestere az meglepne, ha Koroknaival kapcsolatban is lennének ilyen aggályok, az ő esetében, azt hiszem, máshol vannak a tétek. Ez a könyv a referenciális valóságelemek használatának problémáját is átlépi, ahogy erről beszéltünk. A valószerűség és a valóság között ugyanakkor elég képlékeny a határ. Már a regény megjelenése előtt rámírt egy, a szerzővel megegyező vezetéknevű magyartanár a gyerekkorom városából, hogy hogy is van ez, de szerencsére humorral kezelte a helyzetet.  Tényleg semmi szándékosság nem volt benne, egyszerűen arról van szó, hogy a szereplők nevei kifejezetten arról a vidékről származnak, ahol a regény játszódik. Mondhatni onnan gyűjtögettem őket. Van egy anekdota Mándy Ivánról, ha jól emlékszem, hogy a nyolcadik kerületben mászkált az utcákon, és a postaládákat nézegette. Egyszer csak szembejött vele Pilinszky, aki szintén a környéken lakott, és megkérdezte tőle: te meg mit csinálsz? Erre Mándy: neveket vadászok. Hát, én is körülbelül így vadásztam le a saját neveimet.

– Volt célközönség írás közben? 

– Azt tudom csak mondani, amit a legtöbb író szokott ilyenkor: írás közben elsősorban a szövegre, meg kisebb részben saját magamra figyeltem. De hát célközönség lehet mindenki, aki kíváncsi arra, hogy egy mai magyar történet, megspékelve szürreális elemekkel, hogyan működik. A természethez való viszonyunk is izgatott egyébként: hogyan határozza meg a környezetünk a közérzetünket is? Mennyire nyomasztja az embereket, hogy nincsenek levelek a fán? Ami elsőre talán kicsi dolognak tűnik, de hát épp az ilyen kicsiségekben mutatkoznak meg sokszor a legplasztikusabban a nagyobb összefüggések is.

Szabó B. Eszter