Alena Mornštajnová: Restart

Alena Mornštajnová (1963) cseh író és novellista. Hana című regénye idén ősszel jelenik meg magyar fordításban.

ILYEN AZ ÉLET

Még a világon sem voltam, amikor szülővárosomban, az észak-kelet morvaországi kisvárosban különös betegség ütötte fel a fejét. Magas láz, hányás, téveszmék, melyekben a betegeket holtak és olyanok látogatták meg, akik még csak ezután fognak megszületni. A fertőzöttek száma gyorsan gyarapodott, a városban és környékén pedig minden újabb halálesettel egyre jobban terjedt a pánik.

A fertőzőosztályok már egész Morvaország-szerte tele voltak, mikor végre kiderült, milyen betegségről van szó és honnan merítették. Merítették, igen, ez a helyes kifejezés, a betegség csíráit ugyanis a víz minden egyes literével merték ki a kútból, ahonnan a helyi cukrászdába vezettek a vízelvezető csövek. Ahova édességért jártak az emberek, onnan indult terjedésnek a tífuszjárvány, onnan árasztotta el a várost és terjedt el a környéken.

A tífusz néhány hétig sanyargatta a várost, hosszú évekre károsította több száz ember egészségét, több tucat áldozatával végzett is. A város felett a félelem fellege lebegett és bánattal töltötte meg lakosainak lelkét. Leeresztve maradtak az üzletek redőnyei, az éttermek bezártak, az emberek pedig nagy ívben kikerülték egymást az utcán. A városban megállt az élet. Úgy tűnt, soha semmi nem lesz már olyan, mint régen.

A félelem fellege májusban emelkedett csak fel. Nem gyarapodott tovább a fertőzöttek száma, a betegek felépültek, hazatértek otthonaikba, a friss sírokon pedig lassan virágba borultak az odaültetett növények. Feloszlott a város felett a köd, a bánat pedig már csak azoknak nyomta a vállát, akiknek közeli hozzátartozója esett a betegség áldozatául.

Az üzletek újra kinyitottak, az éttermeket és sörözőket ismét emberek töltötték meg, a gyerekek visszatértek az iskolába, a felnőttek pedig a munkahelyükre. Elhagyták a várost a fertőtlenítő brigádok, a néhány héttel korábban még olyan rémisztő eseményre pedig csak a magasabb fokú higiéniára figyelmeztető hirdetmények és szakadt plakátok emlékeztettek. Idővel ezek is eltűntek, az emberek pedig visszatértek megszokott rutinjukhoz.

A Csehszlovákia területén zajló utolsó tífuszjárvány véget ért, és hogy a tragédia ne ismétlődhessen meg többé, a városban sürgősen kiépítették a vízvezetéket. A bizonytalanság, a fájdalom és a félelem hetei legendává váltak.

Az ilyen események folyamatosan követik egymást, és mindegyik valami újdonságot hoz az életünkbe. Minden nappal előrébb hajt bennünket. Tudat alatt gyűjtjük a tapasztalatokat, teleszívjuk magunkat élettel és tanulunk.

A legfontosabb, amit az 1954-es tífuszjárványból megtanultak az emberek, az a felismerés volt, hogy a betegség ugyan egy oldalra tett lépést jelentett a város számára, kisiklást a bejáratott megszokásokból, az ilyen váratlan események és a várt iránytól való eltérések azonban szintén az élethez tartoznak és tovább kell lépnünk.

A tífuszjárvány körüli történéseket akkor tanulmányoztam alaposabban, amikor Hana című könyvemhez kerestem anyagot, ezek jutottak eszembe akkor, amikor elkezdtek egy Kínából eredő, gyorsan terjedő vírusról beszélni. Persze ezúttal egészen más volt a kiindulási pont. Nem ismeretlen eredetű, helyileg körülhatárolt járványról volt szó, hanem világjárványról, amely sokaknak nem csupán az egészségét, hanem az anyagi helyzetét is fenyegette. Következményei elől nem volt menekvés.

Amikor a vírus eljutott Közép-Európába, elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy megzavarja az életemet. Ez persze teljes képtelenség volt. A Covid-19 mindannyiunk terveit megzavarta – én sem lehettem kivétel. Mégis eldöntöttem, hogy nem szentelek több figyelmet ennek a rohadéknak, mint érdemes. Csak a feltétlen szükséges mértékben követtem a híreket, és nem állt szándékomban a járvánnyal kapcsolatos nézeteimmel reklámot csinálni a vírusnak a közösségi médiában, vagy a nyomtatott sajtóban.

A közönségtalálkozókat a számítógép előtt töltött nyugodt órák váltották fel. A karantént ugyan látszólagos biztonságban és kényelemben töltöttem a városszéli kertes házunkban, de soha nem feledkeztem meg róla, hogy sokan nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. Aztán eljött a rendelkezések enyhítésének időszaka, a relatíve normálisabb életbe való fokozatos visszatérés, bár még mindig a Covid-19-cel, amely – legalábbis úgy tűnik, – egy ideig még velünk marad és mindaddig korlátozni fog bennünket, amíg az emberiség – vagy talán maga a természet – végérvényesen fel nem számolja.

Sokan úgy érezték, hogy a Covid-19-cel megállt az élet, hogy ez az átkozott vírus meglopott bennünket – megrövidített az egészségünkkel, a munkánkkal, a szórakozásunkkal, az anyagi javainkkal. Hogy elvette az életünk egy részét. Egy fontos dologról azonban megfeledkeztünk – ilyen az élet. Még a Covid-19 is csak egyetlen apró darabja napjaink kirakós játékának. Nyilván a nehezebbek és borúsabbak közé fog tartozni, de végeredményben a helyére kerül és kiteljesíti az élet és a világ képét, amelyben élünk.

A járvány sokat elvett tőlünk, de ezzel együtt rengeteget tanultunk belőle, most pedig korai még végső következtetéseket levonni. Azt, hogy az idei év eseményei hogyan pecsételték meg a világot, majd csak évek távlatából leszünk képesek megítélni. Emlékezni fogunk a betegség áldozataira, de a hihetetlen összefogásra is. Arra az időszakra, amikor az emberek annak ellenére, hogy nem mehettek közelebb egymáshoz a megengedettnél, mégis közelebb álltak egymáshoz, amikor a fiatalok és egészségesek megsegítették a betegség vagy kor miatt gyengébbeket, amikor a szomszédok saját készítésű maszkokat ajándékoztak egymásnak.

A legtöbbet a gazdasági visszaesésről beszélnek. Már most látható, hogy egyes éttermek, bárok és üzletek zárva maradtak, nő a munkanélküliség. Valószínűleg csökken a vásárlási kedv, az emberek jobban átgondolják, mire költsék a pénzüket, ez persze legjobban a kultúrát sújtja majd. De a jövőben talán jobban meg fogjuk becsülni, hogy irodalmi felolvasásokon, előadásokon és fesztiválokon találkozhatunk, aztán beülhetünk valahova együtt egy pohár borra. Talán képesek leszünk jobban kiélvezni az életet és annak apró örömeit.

És talán annak is eljött az ideje, hogy az államok tudomásul vegyék, hogy az a jó, ha együttműködünk, de közben gazdaságilag önállóak vagyunk, ha elkezdik előnyben részesíteni a helyi, rátermett vállalkozókat a nemzetközi óriásokkal szemben.

A világjárvány felfedte, hogy mindannyian ugyanolyan sebezhetőek vagyunk – függetlenül a bőrünk színétől, a kultúránktól, a vallásunktól, vagy a kontinenstől, amelyen élünk. A vírus megmutatta, hogy vannak helyzetek, amikor mindannyian egy hajóban ülünk és ugyanabba az irányba kell eveznünk. Sajnálatos, hogy a biztonságos kikötőbe érkezve az evezők újra keresztezik egymást.

Valószínűleg a járványt követően ez is csak a múltbéli események egyikévé válik majd, egy régi emlékké, mondákkal övezett legendává, ahogy a tífuszjárvány a morva kisvárosban a huszadik század derekán. A világ újra mozgásba lendül, hajszolja a kitűzött gazdasági célokat, az emberek gürcölnek, hogy elérjék, amit meggyőződésük szerint a járvány ideje alatt elszalasztottak, amit valódi életnek tartanak.

2020. július

Juhászné Hahn Zsuzsanna fordítása

RESET Mi történik, ha megszokott társadalmi életünkben kell alkalmazni a jól ismert IT Help Desk-módszert? Ami egy éve még merész science fiction lett volna, mára a mindennapjaink részévé vált. Lezárunk, várunk, újraindítunk. A PesText Fesztivál is nyomott egy resetet, a COVID által átformált viszonyok között a szórt, globális fókusz helyett a koncentráltabb lokális, regionális irodalmi figyelem kapott hangsúlyt. A PesText hívószava idén a RESET volt, ezért a meghívott írók ebben a témában küldtek írásokat a fesztivál fanzinjába. A Reset ‘zine erős, bátor szövegei, illusztrációi a környékről érkeztek: magyar, szlovák, cseh, lengyel, német, osztrák, szerb, horvát, orosz szerzők mellett kalandvágyó norvég, portugál, török alkotók mutatják meg nekünk, milyen emberi, társadalmi, művészeti vetületei vannak az újraindításnak. Ezekből a javarészt felkérésre írt szövegekből közöl válogatást a következő hetekben a Tiszatájonline.