Annus József: Áldott magyar homok

BÁLINT SÁNDOR

Egy rövid írásának kefelevonatát hozta vissza a szer­kesztőségbe, szabadkozva, hogy újabb munkát ad a sze­dőknek, miután két szót kénytelen volt javítani. Egy kávé mellett megnyugtattuk, emlé­kez­tetve mindjárt régi időkre, amikor Móricz Rózsa Sándorának nyelvi javításait végezte: abban nem két helyen kellett igazítani…

– A végin már kezdött belejönni Móricz, de azért sok helyön elvétötte az ö-zést valóban… – Hanem maga, lelköm – fordult az ifjú titkárnőhöz, akit most látott elő­ször –, hová valósi? Szögedi, ugye? Közelebbről?

– Most Rókuson lakunk…

– Ahá, a Kukorica-városban… Mert a szögedi népnyelv így hívja… És miért nem használja a mi szép hangzóinkat? Hallottam az előbb, hogy olyan „urasan” beszélt. Nem köll ezt szégyöllni, kedvesöm, szöbb ez, mint az a sok mekegő e, meg megint e…

– Otthon röndösen beszélünk… – mondta ijedten a tit­kárnő.

– Nagyon helyös – hagyta helyben Sándor bácsi, vagyis Bálint Sándor professzor, a nagy etnográfus, közelebbről a szakrális néprajz európai hírű tudósa.

Gondolkodóba estem a párbeszéd alatt: hol és mikor is hallottam én először ezeket a mondatokat? Hamar tisztáz­tuk aztán, hogy valamikor 1955 tavaszán, a kollégiumi tár­salgóban, amikor kis néprajzi szemináriumunk elindult. Kisdiákok voltunk még, semmiféle tanrendben ez a stú­dium nem szerepelt, nevelőtanárunk, Börcsök Vince (Sán­dor bácsi egykori tanítványa) szervezte ezeket a vasárnap délelőtti beszélgetéseket a nagy tudóssal. Akit mi az első percekben mindennek néztünk, csak nagy tudósnak nem. Hiszen úgy beszélt, mint apánk, nagyapánk, falusi szom­szédunk. Embört mondott és kendört, vötte a könyvet, de elfelejtötte elhozni… „Nem köll szégyöllni…”, nekünk is ezt mondta az első összejövetelen. „Halljátok, Békés me­gyei társaitok másként beszélnek… De ők se szokjanak le a maguk hangzóiról, mert az is szép…” Már akkor beszélt a szegedi nagytájról, meg a szegedi migrációról. „Ahol ö-ző nyelvjárásban beszélnek, ott mindönütt föllelhető a szögedi kirajzás. Török utáni, persze. Az Alföld közelebbi-távo­labbi falvai mind elpusztultak, ott kegyetlen volt a török. Szegedöt mögkímélte, köllött az adófizető iparos mög pa­raszt (ugye, azt már a török is tudta, hogy ötetni köll a bir­kát, ha nyírni akarod!), de kivételt tött az itteni barátok miatt is. Ez ugyanis gyógyító rend volt, a sokféle súlyos be­tegség pedig a basákat is elérte. Némelyiket sikerült kigyó­gyítani, némelyiket nem. A túlélők persze hálásak voltak, még a barátok templomát is engedték tataroztatni Alsó­váro­son. Igaz, a pasa így adta mög az engedélyt: Ezen kó­bor ebek Istenének ólját tataroztatni engedélyezem, de csak egy öllel alacsonyabbra… Tudni köll, hogy az a Johannes fráter, aki összesen három templomot tervezött a tizenötö­dik században – a kolozsvári Farkas utcait, a nyírbátorit, mög ezt – az alsóvárosit is épp olyan magosra rakatta, de ha most mögnézitök, látjátok, hogy a pilléröket szinte elvágja a fölső boltozat, mert valóban alacsonyabbra köllött csi­nálni… No, a török alóli fölszabadulás után a nagy számú szögedi népesség egy része vonult ki az elpusztított terüle­tökre dohánykertésznek, dinnyésnek, hagymásnak. Ők építötték újjá azokat a falvakat, amelyekből ti nagy szám­mal jöttetök.”

Gyűjtési feladatokat is adott később a szeminárium szorgalmasabb látogatóinak. Alighanem csak kontrollálta, miként változtak népszokásaink az időben, mert ő maga mindent tudott a karácsonyi böjtről, a tyúkültetés szertar­tásáról, a betlehemezők rigmusairól, a falumbeli halott-látó asszonyról. Nekem éppen erről kellett beszámolnom, ami nem volt nehéz, hiszen Bödő Roza néni tőlünk a negyedik házban lakott, míg élt. Közvetlen a háború után mi is jár­tunk nála, nézné meg, vajon él-e édesapám a messzi fogság­ban. Édesanyám karikagyűrűjét egy pohár vízbe süllyesz­tette Roza néni, afölött imádkozott egy ideig, majd azt mondta, hogy nem látja tisztán az arcát, de bizonyosan él, talán csak betegeskedik. (Ő úgy mondta: most éppen ma­ródi.) Egy év múlva tudtuk meg, hogy nekünk – hálisten – igazat mondott a bűbájos öregasszony. Apám hazajött, s elbeszélte, hogy pár hétig valóban volt kórház-barakkban. Jutalomjegyként ekkor fejtette meg nekem Sándor bácsi – addig különösnek vélt – családi nevemet. „Egyszerű ez, kér­lek: szögedi migráció vagytok, a régi térképeken még mögvan az az ér, amelyik a Tiszába folyt és a te családod nevét viselte. Honnan jön a nevetök? Az anyajogú társada­lomig mögy vissza. Egy-egy erős jellemű (most úgy mond­ják: nagy természetű) asszony úgy kiemelködött, hogy róla nevezték el a leszármazottakat. Előbb csak amolyan ragad­ványnévként szerepült ez, aztán a valódi le is kopott. Nem mögyök messzire: az én édösanyám Szaka Panna volt. Engöm Alsóvároson csak úgy ismertek: a Szaka Panna fia. Már egyetemi hallgató voltam, amikor valaki egyenesen Szaka Sanyinak szólított… Így keletközött a te neved is. De nem egyedüli. Volt és van Szegedön Mari, Boris, Piri csa­ládnév is.” (Apró érdekesség: ma naponta ballagok végig azon a cseppnyi lapályon, amely a nagy háztömbök között még mindig látszik, s az 1852-ben kiadott szegedi térkép tanúsága szerint éppen itt folydogált az ér, amely egyik ősömről kaphatta a nevét.)

Valamikor 1942-ben Egy magyar szentember címmel rendezte sajtó alá bizonyos Orosz István önéletírását. A cím Bálint Sándorra is tökéletesen illene. Róla is elmond­ható: a légynek sem tudott ártani. Jóságos volt, szeretni va­lóan naiv. Naivitására jellemző példaként szokták emle­getni azt a vasútállomáson történt esetet, amikor József At­tilát, Fábián Dánielt és a Bartha Miklós Társaság még egy tagját kísérte ki a vonathoz. A vendégek már fölszálltak, helyüket is elfoglalták, a lehúzott ablakon át azonban még váltottak néhány szót. Amikor a kerekek már megmozdul­tak, Bálint Sándor integetés közben még fölkiáltott a távo­zóknak:

– Jól van, Attila, ha tényleg mögcsináljátok azt a szocia­lizmust, ami annyira jó lösz a szögény embörnek, hát én is benne vagyok… Segítök, amit tudok… Isten veletök…

– Na, jöjjön csak velem, tanár úr – tette az integető em­ber vállára a tenyerét a kiküldött detektív. – Szóval szocia­lizmust akarnak csinálni? Még maga is? Na, fáradjon velem, ezt részletesebben megbeszéljük a kapitányságon…

Nagyobb baj nem származott a dologból, a tanár úr megmagyarázta, hogy ő a krisztusi szeretet megvalósulása­ként értelmezte a vendégek előadott terveit, ezért is helye­selt nekik. Máskülönben ő dehogyis foglalkozik politiká­val. (Nem is foglalkozott, naivitása azonban kétszer is a közelébe vitte. Egyszer a háború után, amikor a Baran­ko­vics-párt színeiben képviselőséget vállalt, másodszor meg a hatvanas években, szégyenteljes nyugdíjaztatása előtt, ami­kor nyugati útjáról hozott könyveit érdeklődő hallgatóinak átadta, s egyikük annak rendje-módja szerint följelentette a professzort. Kívül álló, őt nem ismerő olvasó számára is arcpirítóan bántó, primitív cikkek jelentek meg róla ekkor. S hiába tudta mindenki, hogy ártatlanabb a ma született bá­ránynál, igen sokan eltávolodtak tőle. Ezt is elviselte per­sze, még nagyobb szeretettel fordult azokhoz, akik mellette maradtak.)

Reverendában járó pap nem lephette volna meg jobban a barátait, amikor – nem éppen ifjú legényként, de még ide­jében – bejelentette, hogy nősülni készül. Sándor nősül? Ő, aki lányra-asszonyra lesütött szemmel nézett még akkor is, ha adatközlőként ült előtte? Megtörtént az esemény mégis, a professzor elvette az özvegyasszonyt, akit a rokonság-szomszédság kommendált neki. Alsóvárosi pletyka szerint három hét is eltelt már a menyegző után, amikor Sára kö­zelebb húzódott ifjú férjéhez, s kedves szavakkal célzást tett bizonyos kötelezettségre, amely az Úr előtt kötött házas­sági szerződéseknek is része. Sándor bátyánk állítólag ilyen szavakkal csillapította a hitvest:

– Nem köll mindég helytelenködni, Sára…

A munka, a gyűjtés volt igazi szerelme. Meg a tanítvá­nyok. Számon tartotta, ki mire jutott, merrefelé jár, mit végez most. Kérésükre sem tudott nemet mondani soha. Gondolkodás nélkül indult volt tanítóképzősei, egyetemi hallgatói után, ha csak egy szóval jelezték, érdekes adatköz­lőre, mesélő emberre akadtak. A már emlegetett Börcsök Vince valósággal imádta egykori professzorát. Keze alá dol­gozott sokszor, egy alkalommal pedig arra kérte, menjen el vele szülő-tanyájára, a harkakötönyi homokvilágba. A ma­gyar Szaharának ez a tartománya valahol Majsa és Halas között fekszik, Vincéék tanyája a háromszori átszállással elérhető állomástól pedig még vagy hét-nyolc kilométer­nyire.

– Möhetünk, Vincém, amikor akarod. Nem jártam még arra, de bizonyosan szép löhet.

– Nagyon szép, Sándor bátyám! Amilyennek Petőfi énekölte.

– Akkor mönjünk!

Rozstáblák között vezetett útjuk az első párszáz méte­ren.

– Áldott magyar homok! – sóhajtott Sándor bácsi. – Lá­tod, mégis kenyeret ad az itt élőknek… De már kalácsot is: nézd azt a gyönyörű szőlőskertet! Amott meg a gyümöl­csös! Roskadoznak az ágak… Látod, a gazdaság-földrajzo­sok ezt fehér foltként jelölik, és mégis… A nép elszántsága, meg ez a sokszor gyalázott áldott magyar homok…

Mentek, mendegéltek – hogy meséhez illő szóhasználat­tal éljünk –, amikor észrevétlen elmaradoztak a szőlők, az almafák, de még a rozsföldek is. A puszta maradt csak, a Petőfi-megénekelte háborítatlanságában. A nap perzselt, a néha feltámadó röpke szellő éppen csak megsimította az embert, akkor is inkább forró fuvallattal.

– Nincs melegöd, Vince?

– Hát egy kicsit.

– Mert neköm nagyon. Mög aztán idegösít is, hogy a szan­dámba minduntalan bemászik ez a homok, aztán vagy ki­gyün vagy nem… Hallod, én inkább levetöm ezt a szan­dát… Mezítláb a jó… Hú, hallod, így még rosszabb! Égeti a talpamat rettentően… Várjál már, inkább visszavöszöm a sarut… Ejnye, ezt azért nem gondoltam. Hogy a Jóistenke akárhová tögye ezt a homokot…

Szenvedve ballagtak tovább.

– Messze vagyunk még, te Vince?

– Közelödünk, Sándor bátyám, már nagyon közelö­dünk… Az a jegenyefás, ott ni, az már a mi tanyánk…

– Hú, de kicsike az még, Vince… Á, már megint ez a homok, hogy a Jóistenke tötte volna arrébb egy kicsivel…

– Na, itt is vagyunk, Sándor bátyám! Ez a dinnyeföld már az apámé… Ott mög, ahol a tanyaudvar kezdődik – va­lóságos természeti csoda! – véget ér a homok, csupa eleven fű minden. Itt a második akác alatt még egy pad is van. Nagyapám eszkábálta öreg korában, szeretött itt üldögélni – mondta a lelkes tanítvány, s nyomban le is ereszkedett a padocska közelebb eső szélére. Sándor bácsi kissé le­maradva, némán követte, jó három méterről aztán oda­szólt:

– Mönj arrébb, Vince, én is le akarok ülni…

Megkérdeztem egyszer, így esett-e a kedves történet.

– Löhetségös – felelte Sándor bátyám. – De alighanem akkor nap elfelejtöttem, mert olyan csirkepaprikást, mög túrós lepényt kaptunk Vincééknél, hogy máig számban az íze… Látod, erre bizonyosan emlékszöm…

Kép: www.bibl.u-szeged.hu

Kapcsolódó írásunk: