Akut közlési pánik

MÁSODIK ORSZÁGOS SLAM POETRY BAJNOKSÁG

Huszonnégy slammer a magyar nyelvterületről, három zsűri a szakmából (Ladik Katalin, Keszég László, Bencsik Ádám „Ponza”) és kettő a közönségből, egy darab három perc tizenöt másodperces slam, majd a legjobb öt számára még egy – ezek voltak a péntek esti Második Országos Slam Poetry Bajnokság paraméterei. Plusz: konferált Mavrák Kata „Hugee” és és Németh Péter „Zeek”, a háttérzenét az Amoeba zenekar biztosította.

Gondolhatnánk, olyan ponthoz érkezett ezzel a magyar slam-mozgalom, ahol már nem az a kérdés, hogy „mi a slam”, „miért állunk ki”, „mit mondjak” (esetleg milyen új meghatározást találjanak ki az újságírók, amikor a már-már rituálissá vált slam-definícióikkal indítják a cikkeiket), hanem az, mennyiben veti fel a slamben megfogalmazódó problémákat a „mondás” egyfajta természetessége, autenticitása? És mennyiben bújnak el a slammerek egy olyan önreflexivitás mögé, mely pusztán divatból kérdez rá önmagára?

Lelombozó volt észrevenni, hogy Simon Márton biztató kezdése után hogyan fordul át az alapjáraton nyitott és demokratikus slam öncélú tetszelgésbe, tutimondásba (ahogy Bock Balázs fogalmazta meg találóan: „A slam az új pogó”). Az ilyen performanszok a társadalomkritikát már-már stílusalakzatként, poénként, műfaji jellemzőként használják, hogy elfedhessék a szövegek egyenetlenségeit, megússzák a három percet és elbújjanak a közhangulat mögé. Így születhet meg csodás nyelvi leleményként Petőfi instrumentalizálása (Müller Péter „Sziámi”), a sehonnai bitang slammer vagy a csokihorthy, de ugyanezen logika alapján olvas fel Horváth Gergő „Gege” Budapest-slamet („Pestből lettem s Pestté leszek”). Tanúi vagyunk a slammer-identitás minden járulékos kellékének: jelen van a telefonról felolvasott szöveg, a kötelező AKPH-utalások; mindezek mögött viszont nem jön létre igazi párbeszéd a közönséggel.

Legszembetűnőbben talán Horváth Kristóf „Színész Bob” lépett ki pénteken kényelmes, rezonőri szerepből. Első slamje az est egyik fénypontja volt; látszik, hogy akar valamit kezdeni a közönséggel; nem megerősít, hanem elgondolkodtat, megkérdőjelez. Pontosan behatárolja azt a közeget, amelyhez szólni akar, címzettje az a kollektív mi, akik „egyenes derékkal köpködünk, hogy a rovásírás vérciki, a magyarzászló vérciki, gyerekkoromban az évzárón egyszer bekönnyeztem a himnuszon, de ma már tudom: vérciki. Anyú! A náci elvette az öntudatomat és nem adja vissza! Soha többé nem leszek magyar!”. Nem kínál bejáratott értelmezési keretetet, nem osztja fel a világot jókra és rosszakra, hanem tükröt tart és összegez: „Tudod, amikor ilyeneket mondasz, elfog a gyanú, hogy csak divatból nyalod a cigányok seggét”.

Ám a slam nem csak közéleti kérdésekről szólt péntek este, és jól is volt ez így. Hogy a slam mit kezd a testtel és milyen nemzetközi utalásokat épít be magába, az Basch Péter „kövér” szövegéből kiderül. A versenyen kívüli Pion István és Szlávy Eszter slam-torna produkciója mutat teljesen újat, amilyet még slam-esten nem láttam, Pion szövegét Szlávy nem csak illusztrálja, hanem azzal együtt is lélegzik, és fura módon hozza össze Gyurcsány Ferencet, Dopemant, a pápát a hazával és a szeretettel: „Arra jutottam, hogy maradjak nyugton a seggemen. Alatta úgyis a hazám van. És a hazám én is vagyok, és Dopeman én bennem is lakozzék. […] Ferenc tudta, hogy gyűlölködő vagyok. De mindez nem számít már, csak a szeretet”.

Ez a fajta slam nem egy jól körbeírt „akut párzási pánik” (Győrfi Kata), mesteri szerep-líra, amely naivitást színlelve illeszkedik be egy jól meghatározott világképbe, nem is patetikus világfájdalom, „meddő húsú illegális sodróüzem” (Szabó Márton), mely a képzavaron kívül semmit sem állít, és nem is a szintén műfaji kellékké degradált kézfelemelős gesztus (Molnár Péter – versenyen kívül) látszatdemokráciája. Ez a produkció itt döntési gesztus, mint Süveg Márk „Saiid” „Itt vagyok, itt leszek, nem kellek senkinek” mondatai. Sőt, Bock Balázs slamje akaratán kívül párbeszédbe elegyedik az előtte fellépő Kemény Zsófi szövegével, aki a számára kijelölt három percet a bővebb családi háttérrel való leszámolásra szánta – most sikertelenül, hiszen pont az ellentéte jött át: van egy belterjes közeg, melytől nem tud szabadulni, de talán nem is akar.

Ha ezek a slamek kérdezni szeretnének – mert nyelvileg remekbe szabottak, kidolgozottak –, úgy Keményé precízebben teszi ezt, mint Győrfi Katáé, viszont a válasz, amit kapnánk, hiteltelen, csinált, virtuális. André Ferenc pontosan ettől a hiteltelenségtől csömörlik meg („mert nyelvetélt hangzatvíz bármi, ami mondható, úgy beszélünk a világról, mintha bármire volna szó, […] és ha a torokra is odaszárad a lélegzethinta, szertefolynak a szavak mind, s ujjainkra sárgul ki a nikotinta. Passz.”), de szövege annyira hermetikusan zárt, hogy a poénok félperces késéssel esnek le, és az előadásmóddal ezen nem segít, talán pont ellenkezőleg.

Saiid viszont ebben is erős. Egész figurája nem mondani akar (lásd Attack Literacy-s póló), hanem érzékeltetni. Egyszerre vagont, szívdobogást, imádságot, levegővételt („Baruch ata Adonai. […] Ho-va-visz-nek. […] visznek víznek, visznek szappan, visznek, kattan. Szívnek, szívnek, vagon, vakon.”), mindezt úgy, hogy a lehető legkevesebb eszközzel teszi, csak a hangját használja, néha a mozdulatait. Az érvelés a második körre marad.

A verseny szabálya szerint a legtöbb pontot kapó öt slammer egy újabb fordulón vehet részt, újabb szöveggel. Aki arra számított, hogy itt a bejutottak remekelni fognak, tévedtek. A döntős szövegekből hármat már korábbi slam-estekről ismertünk (pl. a Csider István Zoltán reggeli strandpapucsos szövegét), vagy jelentősen rosszabbak voltak az első körben elmondottnál (Színész Bob). Egyedül Tengler Gergely TG alkotott nagyot, az első felvonásban mondott ön- és slamparódia után ismét megcsillogtatva sámánköltői oldalát. Az alaphangot mégis Saiid ütötte le azzal, hogy ironikus köszönetnyilvánítását slamként adta el, amely ugyanúgy értelmezhető volt győzelmének, de esetleges visszavonulásának jeleként is.

Összességében nem mondhatom, hogy elégedetten távoztam volna a versenyről. Mert milyen országos döntő az, ahol a zsűri és a közönség véleménye néha fényévekre esik egymástól, és a pontozási skála is következetlen? De elégedett voltam magával az estével, pár előadott szöveggel, melyek egymástól függetlenül, eltérő témákban, hangulatban voltak jók. Szilágyi Domokost idézve várom kíváncsian, hogy mi fog ezután következni: „csak a szó (ez a tett most)”.

Székely Örs