A repterek a seholban vannak.
A reptéri buszon utazik, mindent beborít a sötét, ismeretlen külvárosi tájak, végtelen erdők-mezők között visz az út. A busz sehogy sem akar megérkezni. Egyszer csak az apró, ritka fénypontok nyüzsgő fényözönné olvadnak össze. A fáradtságtól erőlteti magát, hogy figyeljen, hol száll ki. A hajnali levegő éles és tiszta. Ettől felfrissül. Belép a forgóajtós főkapun. Előbb az információs pulthoz kell menni. A kiskosztümös személyzet mintha hírből sem ismerné az alvást. Szolgálatkész konzummosoly. Egyedül van. Megy előre. Körötte hatalmas, fémvázas, futurisztikus szerkezetű épület, ha most keréken guruló bőröndöt húzna maga után, a padló engedelmesen simulna a kerekek alá.
Még korán van, a csekkolás megkezdése előtt is még egy óra. Az ablakhoz legközelebb eső egyik műanyagszékre leül. Itt szinte csak minden ablak. Minden kilátás. A gépeket bámulja. Ahogy felszálláshoz készülődve nehézkesen fordulnak ki a kifutópálya felé. Hosszú szárnyuk teher a forgolódásban. Talán vehetne egy kávét, hozzá egy női magazint lapozgatna. Mint a többi, utazásában magát meglelt utazó. (Mindenkit megemel kissé a hatalmas üveg felület, amin keresztül a kévézó egyenesen az éggel szomszédos.) A kávézó lapos monitorján egy öltönyös férfi épp az időjárást részletezi. Délkelet felől megnövekszik a felhőzet. Melyik délkelet? Furcsa, hogy cipője alatt a térkép szélén nincs semmi látható talaj. Mintha csak odatűzték volna rajzszeggel.
A nem-jelenlét szinte van-ság. Kézzelfogható. A körötte nyüzsgő embereket figyeli. Ezt már tudatosan, erejét megfeszítve. Talán egy találomra kilesett beszélgetés, könyvborító vagy egy feltűnőbb szemüvegkeret segít. Valami emberit, valami történetfélét ültet el benne, hogy mégis van család, van, akit vár valaki, hogy valaki olyasmit mond: este nyolcra otthon leszek.
És tényleg várja valaki este nyolcra.
Egyetlen előtte álló feladat a várakozás. Ezt kell kitölteni valahogy. Lehet, a parfümériában kéne vennie valamit. Aztán rájött, hogy mivel nincs pénze, legfeljebb a tesztelhető áruk polcáig jut el. Nem baj, bemegy mégis. Céltalanul forgolódik az apró, áramvonalas üvegcsék között, kínosan ügyelve, hogy a táskájával le ne sodorjon egyet is. Émelyítő parfümillat. A kozmetikai termékek tükrében megpillantja az arcát, a fáradtan lelógó kabátgallért, a keresztként vállát lehúzó válltáskát. Egy idegen valaki ebben a pazarló fényözönben. Az arc, ha fáradt is, lehet, hogy valaminek a bizonysága, de vajon minek? A duty free kisboltokban a tükrök megszázszorozta fény olyan, mint amikor a kábítószerek hallucinációitól nem látod életed ürességét. Vajon van olyan, hogy itt egyszer is leoltják a villanyt?
Már csak egy órányira a megsemmisülés. A váróba hosszú, alagútszerű folyosó vezet, ott már csak könnyedén sétálni kell minden lehúzó csomagtól megfosztottan. A váró maga a purgatórium. A tiszta közöttiség, átmenet. Itt már nem is lehet egyebet csinálni, tényleg várni kell. A várakozás az egyetlen tartalom. Semmi könyv, semmilyen tevékenység nem fedi el. Mindenki más nyelven beszél. Ő itt nem tudja használni a sajátját. Legfeljebb felhívhatna valakit, hogy mégis kapcsolódjék valakihez ebben a tiszta seholban. De őt nem hívhatja fel. Már akkor, régen sem hívhatta fel semmilyen körülmények között. Ez volt az egyezségük. Megszólal a hangosbemondó, ez a minden teret betöltő női hang otthonosságot csempész ebbe a mégis idegen nyelvbe: Cari passeggeri! Benvenuto a bordo. Ez a dallamos idegen nyelv jelenti majd az otthont, mint Vergilius, elkíséri, és ott fog zengeni végig a repülés alatt. Cari passeggeri.
A legutolsó telefonbeszélgetésük jut eszébe. Az a hosszú olaszországi szám a kijelzőn. Hangja fád, erőtlen, levegőért kapkod, mintha hegyet mászna. Nem érti miért, hiszen vele beszél. Először azt gondolta, egy harmadik az oka, hogy még van egy fejezet a könyvből, és sehogy sem tud vele zöld ágra vergődni. Hogy lehet, az nyomasztja titkon.
Akármi is az oka, nem érezte magát, a testét, a hangját.
– Mindig rád gondolok, már alig várom, hogy lássalak – miközben mondja, ingerültség önti el. A férfi is furcsán hallgat a vonal túlsó végén. Majd szórakozottan hümmög, valamit mond, ami úgy hullik le, mint ősszel az érett gesztenye a parkban.
Elönti a kétségbeesés. – A vágyakozástól szinte aludni sem tudok, mindig csak téged látlak, de ez nem kínzó egyáltalán – ijedten hadarja. Három mellérendelten összefűzött mondat.
A férfi helyesel, ő is pont így érez.
Biztos veresége tudatában végül bocsánatot kér, hogy nem találta a megfelelő szavakat. A szavakat okolja, hogy nem tudják kifejezni, amit érez.
- – De hát, nincs miért bocsánatot kérj – zárja le a férfi a beszélgetést.
A szerelemben folyton félni kell. És ettől a félelemtől nem ment meg a másik nyugodt hangja, nyugtatása főképp nem.
Géphangok özöne mindenütt. Az egyik hangosbemondó egyszer csak azt mondja, hogy Air Italy. Indulni kellene. A timetable mellett az óra az időre figyelmeztet. (Egyébként mindenütt ott az óra, kicsiben-nagyban, minden monitor sarkában ott az idő. Hogy lehet, hogy mindegyik ugyanazt az időt mutatja?) Még egy óra lehetne a felszállásig. Valahogy mindig utolsónak sodródik a sorban. Mindenkit előre enged, de ő kér bocsánatot. A női hang mintha egyre sürgetőbben és hangosabban mondaná: Róma, Leonardo da Vinci, 9 óra 45 perc.
A sor egyre apad, már csak ketten-hárman várakoznak.
Végül egyedül marad. Mintha mondaná valaki, mintha egy utasítást követne, hirtelen sarkon fordul, és a kijárat felé siet. Reggel van, egészen reggel. Az üvegablakok megsokszorozzák a fényt, ami minden lámpát elhomályosít. Nem lehet tovább alakoskodni. A tömegben minduntalan nekiütközik valakinek, bocsánat, pardon. Mintha maga főbejárat forgóajtaja dobná ki, nem néz se jobbra, se balra, csak megy előre a zászlórudak, a taxik sorfala, a FlixBus megállóján keresztül, a kanyargós elkerülő út hídja alatt, semmi kis csomagjával, mígnem egy apró ponttá zsugorodik valahol a mindig valahova sietők tömegében.
A beszállókapu előtti tér teljesen üres. A gép miután remegő szárnyaival óvatoskodva araszolt ki a kifutópályára, egyre jobban felgyorsul. Miután a kerekek elérték a végső sebességet, mintha meglöknék a gépet, elválik a földtől, egyre feljebb és feljebb merészkedik. Kerekét maga alá húzza, mint Pegazus, amikor elemében érzi magát. Az oldalán messzire virít nagybetűkkel: Air Italy.
