Áfra János versei

kapcsolás

pokrócba csavarta a törzsét,

összegubózva éppen elfért a fotelben,

el lett volna így egy egész estét,

mozdulatlanul nézte a tévét, amíg a

konyhában készült az ebéd,

keresztben pihenő végtagok, maga alá

hajtva lábfejek, eddig nem gondolt bele,

milyen volna nem érezni őket, de mikor

ki kellett bújnia maga alá hajtott takarója

sűrű magányából, el kellett indulnia a

tévé felé, hátha akad neki való műsor,

csak oda kellett volna lépnie lassan a

készülékhez, két lépést, hármat, de a

kitakart lábak nem engedelmeskedtek

neki, összerogyott a sárga csempén,

mintha az odamázolt ornamentikák

rántották volna magukkal, és sírt,

hogy nem érzem a lábam, anyuka!,

én meg átölelve faggattam, hogy mi

történt, mi járt éppen a fejében,

ha lábra állt, miért nem volt képes

elindítani őket, hangosan kapkodta

előlem a levegőt, közben szuszogva:

u-gyan-i-lyen sze-gény, u-gyan-i-lyen

bé-na é-vek óta nagy-ma-ma?

iszony az

arcába világít a lámpa,

míg csíkokat karcol asztalnál

a lapra, blokkokat illesztünk

hajtott celofán alá, vonal mentén

ragasztjuk őket sorba, gondolkodik,

hogy mit, hová kéne, viccelődve vissza-

kérdezek, de mindent csak a játék

kedvéért értek félre, kitalálom a találós

kérdéseket, ha kérdez, nevetve felelek,

aztán elmeséljük neki én meg a nagy-

anyja, hogy mi régen is szerettük

egymást, feleségül is vehettem volna,

de el kellett menekülnöm a Szovjet-

unióba, ám negyven év és két férj

után rátaláltam újra, kár a fél életért,

hogy a sors így rendelte, másképp

ez a gyermek most nem ülhetne itt,

nem kéne folyton végignéznie,

amint mama a szürke ágy ráncaiba

süpped, és lassan, mint fátylas

égbolt, elfoszlik a szeme

bizonyos képletek

elterülő mamája lábát masszírozta,

én meg a térről beszéltem, azóta

tudja, mihez képest van az ember,

hogy a vegyületek egybecsatlakozó

molekulákból állnak össze azzá, amivé,

a dolgok lényege pedig mindig felfeslik,

láthatóvá válik egyetlen bélyegen,

a legfontosabb talán ez, a bélyegekről

tudni, hogy általuk érthetőnek tűnik

minden, ezért megtanítottam, mitől

különösek a sorozatok, mitől a pecsételt

felületek, hogy az emlékbélyegeken

fellépő alkalmi hibák, félrenyomások

nyitják fel, kötik össze a jelentéseket,

mert már ott van rajtuk, ami elmúlt,

mégis csak az, ami lehet, mint amikor

Isten, a gépíró egy gombot félrenyom,

a szekrényekből ereszteni kezd az idő,

a párna meg évekig áthúzatlan marad

és szagok szabadulnak fel, vagy mikor

nem működik többet a nagymama lába,

a kis unokából pedig érintés marad,

fakó hang a hályog túloldalán

A versek a szerző könyvhétre megjelenő, Glaukóma (JAK+Prae.hu, Bp.) című kötetéből valóak.