Áfra János versei

Hallgatás

Egymás eltorzult tükörképei

vagyunk két szembefordított

röntgenképen. Egyik oldalon

nagyobb koponya és kisebb

érzelem. Mégis ugyanúgy

árnyékol egy mellkasunkba

rejtett szivattyú, a szív.

Két átvilágított felsőtest,

körbefuttatva indulatokkal:

aranysárga vonalak. Közöttünk

mint könyvgerinc, sötétlenek

a lapszéli ívek: közös határaink.

Margóra skiccelve homályos

keleti kalligráfiák: a féltékenység

nyomrendszere. Az akarat

születés előttről örökölt ősképei

halandók szétszakítására.

A szabadság földi hidege engedné,

hogy elengedjelek, de nem bírom

megkülönböztetni már a mellüreg

és a koponya éjszakájának melegét.

Inkább hallgatom, ahogy melleden

át ver a szíved.

Nyúzás

Álmomban megnyúztunk egy ragadozó madarat,

mint egy emlőst. A tollait egyben fosztottuk le róla,

bőrként vagy bőrrel együtt, nem tudom pontosan,

csak azt, hogy biztos kézzel tettük, s a belsejében

egy pontosan ugyanolyan állat teteme várt ránk.

Kíváncsiságunk gondosan másolja a halált.

Kifáradás

Mint szemből az éjszaka,

úgy szakítja ki belőlünk a fényt,

hogy itt vagyunk. A vagyunk

legnyomasztóbb értelmében.

Elmetélve mindattól, ami azelőtt

egyben volt. Hitünk szerint.

Saját szagod hamar elillan

a születés után, csak vágy marad,

hogy közelebb kerülj minden

tőled különálló ismerősséghez.

Ezért mozdulnak görcsösen

a térdhajlatok. Ezért remeg

hideg kézfej, és görbül gerinc

a hátrafordulások zavarában,

miután lyukat mélyesztett

köréd a gyermekkor.

Aztán a gödör alján

szitálod a törmelékeket.

Keresésre kényszerít az akarat,

a legvastagabb könyv,

amit még nem írtak meg.

Háború a hatalom térképén,

a bőrön. A kifáradás esztétikája,

amint a víz párologni kezd

belőled. És egyszer csak

hirtelen, tágra nyílt

szemekkel halsz meg,

mintha még soha.

Elzárt nézés

Tudjuk, hogy nincs hova

tartani, de folyton törnek

csontok falban, vezetékek

emberben. Ennyiből értjük,

miért jut mindennapra romlás,

legalább addig sem emlékszünk,

mitől kerültünk messzire éppen –

hurok egy nyakon, vörös szem

a tükörben, csillagok hason és

plafonon, piros arcok, kerítések,

gödrök, mellek, utazás, képek,

játékok, nem várt érintések, vér…

és lecsukjuk szemünket anyában.

De előbb mindenkit arra kérünk,

hagyja a párkányra rakott

ibolyáinkat, mert a bomlásban

keressük a megoldóképletet,

hogy mi végre a születés

és a nemlét mihez vezet.

Bizonyos képletek

Elterülő mamája lábát masszírozta,

én meg a térről beszéltem, azóta

tudja, mihez képest van az ember,

hogy a vegyületek egybecsatlakozó

molekulákból állnak össze azzá, amivé,

a dolgok lényege pedig mindig felfeslik,

láthatóvá válik egyetlen bélyegen.

A legfontosabb talán ez, a bélyegekről

tudni, hogy általuk érthetőnek tűnik

minden. Ezért megtanítottam, mitől

különösek a sorozatok, mitől a pecsételt

felületek, hogy az emlékbélyegeken

fellépő alkalmi hibák, félrenyomások

nyitják fel, kötik össze a jelentéseket,

mert már ott van rajtuk, ami elmúlt,

mégis csak az, ami lehet. Mint amikor

Isten, a gépíró egy gombot félrenyom,

a szekrényekből ereszteni kezd az idő,

a párna meg évekig áthúzatlan marad

és szagok szabadulnak fel. Vagy mikor

nem működik többet a nagymama lába,

a kis unokából pedig érintés marad,

fakó hang a hályog túloldalán.