tiszatáj | 2020. január 1.

Adonis: Az idő

Magamhoz szorítom
az idő kalászát, a fejem tűztorony
Mi ez a homokba vágó vér,
mi ez a csillaghullás?
Felelj, jelenvalóság lángja,
mit fogunk mondani itt?

História rongyok a torkomban
Arcomon az áldozatok jelei
Milyen keserű lett ez a nyelv,
mennyire szűk az ábécé kapuja!
[…]

Fotó: Bahget Iskander

A szíriai Kasszábin faluban 90 éve született Ali Ahmad Szaíd Eszber (Alí Ahmad Sa’íd Asbar) a modern arab költészet megújítója, kritikus, szerkesztő, folyóiratkiadó. A közel-keleti meghaló-feltámadó isten Adon (görögül Adonisz) költői nevet 17 éves korában vette fel.  Szíriát elhagyva az ötvenes évektől Libanonban élt, majd a polgárháború alatt Párizsba költözött. A modern arab poézist forradalmasító kötete – A damaszkuszi Mihjár dalai – 1961-ban jelent meg. Radikális szürrealizmusa és a misztika nyelvhasználatát idéző költészete hatalmas vitákat váltott ki a tradicionális poétika védelmezői és az ötvenes évek új utakat kereső irányzatának képviselői között. Verseit a nagy világnyelvekre fordítják, műveinek magyar válogatása – Tükör Orfeusznak – 2014-ben jelent meg. Számos irodalmi díjjal ismerték el munkásságát.

Magamhoz szorítom az idő kalászát, a fejem tűztorony

Mi ez a homokba vágó vér, mi ez a csillaghullás?

Felelj, jelenvalóság lángja, mit fogunk mondani itt?

História rongyok a torkomban

Arcomon az áldozatok jelei

Milyen keserű lett ez a nyelv, mennyire szűk az ábécé kapuja!

Magamhoz szorítom az idő kalászát, a fejem tűztorony

…/ Barátunk hóhérrá változott talán? Azt kérdi-e

A szomszéd: tatár Hülegü miért ily lassú? Ki kopog? Adóbegyűjtő?

Fizesd a járandóságot! … Asszony- és

Férfi-formák … járkáló képek / Jeleztünk

És suttogtunk egymásnak – Lépteink

A gyilkolás ösvényét adják

Urad parancsa ez a gyilkos erőszak?

Vagy éppen, hogy Urad nőtt ki a gyilkolásból?

A talány összezavarja

S a félelem ívét feszíti lebukó napjai fölé.

Az egyik fivérem elveszett, apám megtébolyodott, gyermekeim holtak

Kit hívjak, hogy segítsen? Essek az ajtónak? Sírjak az imaszőnyegbe?

Ez kába még, nincs is magánál! Hozz egy szelencét! Adj gyógyszert néki

A vallástudósok burnótjából.

Holtak, kiket a gyilkos olvasgat, akár meséket / Csonthalmok

Gyerekfej itt ez a rög vagy széndarab?

Emberi test, amit látok? Vagy agyagcsomó csupán?

Leguggolok, két szemgolyót tolok össze, lágyékot formázok hozzá

A sejtés segít, az emlék fénye jól vezet –

De hiába követem a halovány fonalat

Hiába szedek össze fejet, két kart és lábakat,

Hogy ki ez az áldozat? Hogy kicsoda ő? –

Kinek adhat fel leckét a hangya?

Miért a döbbent rácsodálkozás? Költészet

Ahogy az égő szikra a szembe olvad, s révület is talán

Ahogy házad Alláhhoz emelkedni látszik darabokban

A mineretből egy jövendőmondó baglya rikolt

Szivárványt sző a hangjából

Fojtogatva-sírva már-már az élvezetig

Magamhoz szorítom az idő kalászát, a fejem tűztorony:

…/ A bolond feltárja titkait

Ez a lázadó idő ékszerbolt

És próféták mocsara-lápja

A bolond feltárja titkait

Az igazság halál

S a halál a költők kenyere

Mit hazának hívnak vagy azzá lehetett volna

Nem más, csak az Idő arcán feltüremkedő Jelenidő

A bolond feltárja titkait

Hol van a kulcsod, Özönvíz-ragyogás? Lágyan nyelj magadba engem!

Vigyél el utolsó partjaimra, vigyél el engem

Lángoló mélység igéz

Lobogó szalma igéz

Utak igéznek, mik utakká válnak széjjel

Magamhoz szorítom az idő kalászát, a fejem tűztorony

Lelkem feledte mire vágyott

Feledte örökségét, mit a képtárak mélyén őriznek

S már arra sem emlékszik, az esők mit mondanak, a fák tintája mit ír

Nem rajzol többé –

Csak sirályt, ahogy odavágja a hullám a hajókötélhez

Nem hall soha már –

Csak fémeket csikorogni: ez a város mellkasa itt!

Hold reped szét, ahogy ráng a szikrák szelleme köldökzsinórján

Nem tudja

Hogy Allah s a költő két gyermek, akik egy kő orcáján alszanak

Lelkem feledte mire vágyott

Most rettent az árnyék – az előbukó holnap

S eltölt a kétség, nem jön az álom

Tűztől tűzig vágódok bilincsbe verve

Ömlő verítékben úszva álmatlanságom

Osztom a fallal (az éjszaka léptei vadak)

Hányszor is mondtam a költeménynek, ahogy emlékezetembe alámerült:

Miféle fűrész feszül nyakamnak,

Hogy a csend versét diktálja? Kinek meséljem a hamvaimat?

Mikor szívdobogásomat kiszakítani s asztalra vágni sem tudom már

Nem akarok égig hangzó dobot bánatból

Hadd vallom: az életem

Szellemek háza volt, szélmalom.

Magamhoz szorítom az idő kalászát, a fejem tűztorony

A szerelem fái Kasszábínból

A halál testvérei lettek Bejrútban,

Ez a mirtuszliget nyújt vigaszt

A száműzetés ligetének – S ahogy Kasszábín a füvek térképébe lép,

S kivonja a síkság lényegét,

Bejrút a halál térképébe lép / sírok

Akárha gyümölcsöskertek, és csonkolt végtagok – akárha mezők

Mi az, ami Kasszábínt önti Szaida s Tűrosz városába, pedig Bejrút az, ami ömlik?

Mi az, ami a távollétében is oly közeli?

Mi az, ami a térképemen mindezeket egymás vérével vegyíti?

…Száraz volt a nyár, nem érkezett meg az ősz

A tavasz elsötétült a föld emlékezetében/ A tél

Mintha csak a halál rajzolta volna meg: vérzés, haláltusa

Jelenidő támad a végzet korsójából s a sors kezéből

Jelenideje a vándorlásnak – mi az Időt összerakja és a levegőt felkérődzi.

Miként és honnan remélitek, hogy ismeritek

Az arctalan gyilkost? / Övé itt minden arc…

Magamhoz szorítom az idő kalászát, a fejem tűztorony

Fáradtan fordulok, távolból nézem – Micsodák ezek a rongyok?

Krónikák talán? Vagy országok?  Lobogók a sötétség sziklafalán?

Íme, nemzedékek sorát olvasom most, a hullában ezer holt testet

S íme, a feneketlen hiábavalóság csap át fölöttem

A test kilép uralmam alól

Arcom nem tűnik elő tükrében

A vér kirobban az ütőerekből

Azért talán, mert nem látom a fényt, ahogy álmaimat viszi hozzá?

Azért talán, mert a mindenségben, mit áldanak mindenek,

Egyedül én vagyok, én, aki átkozom azt?

Mi az, mi kitépi a mélyeimet? s áthatol

A vágyak bozótján, országokon – a könnyek óceánjain,

Jeleknek bokrain

Rasszok és fajok között, korokon, népeken át?

Magamtól micsoda választ el engem?

Micsoda pusztít el engem?

Én vagyok, én az útkereszteződés?

S hogy feltárul, már nem lesz enyém az én utam?

Több vagyok, mint egyetlen személy? Történetem bukás, a végem megégetés?

Micsoda tör fel harsogó nevetésben, fuldokló tagjaimból mi szakad ki,

Több vagyok, mint egyetlen személy? Mindenki

A másikat kérdi: Ki vagy te? Honnan jöttél?

Csupa bozótharc tagjaim

… Vérben és szélben és testben s levélben

Vagy őrület ez? Ki vagyok én ebben a sötétben? Taníts meg, vezess igaz útra, őrület!

Ki vagyok én, barátaim! – Tisztánlátók és nyomorultak!

Bárcsak kiléphetnék bőrömből, nem tudva, ki voltam, s hogy ki leszek!

Keresek egy nevet, s egy dolgot, mit megnevezhetnék

És nincsen, mit megnevezhetnék!

Vak idő, megvakult történelem

Hordalék idő, roncs történelem

S ki birtokában tartja, maga is birtok, hát áldassál, Sötétség!

Magamhoz szorítom az idő kalászát, a fejem tűztorony:

Sémi ősapámat elragadta, mit a vak végzet szőtt neki

Papagáj ez? Vagy próféta, akit a múmiába raktak?

Ősapám! Kinek útjáról most letérek,

Rendben! Te vagy hát, ki a víz mikrobáiban, és a mennyek országában laksz,

S bölcs dolog tőled, hogy sétálsz, ahogy sétálsz is büszkén hátrafelé

Te a titok vagy, prófétasággal kincses

Birodalom! – Téged megérteni én képtelen vagyok, bűnökben tévelygő!
Te vagy a csoda!

Ősapám! Akit most megtagadok, bár szerettem a teremtést

Teremtő nevében –, mától nem ismersz többé, s engem sem köt hozzád semmi,
csak a mélyen

Lelkembe ült romok – Ők siratnak engem, és arra kényszerítnek, sirassalak téged.

Magamhoz szorítom az idő kalászát, a fejem tűztorony:

Az égetett téglákat esőkkel öntöző kornak vége

Összeér egy új kor kezdetével, mikor olajra hull az eső

S letérdel a pálmák istene

Az acél istene előtt

S én vagyok a két isten között kiontott vér, hátráló karaván

Kialudt tüzemet kutatva,

Keresve hogyan is

Szálljak szembe

Rettenthetetlen halálom dühöngő sivatagával

Mondom: a mindenség az, amit álmaim szőnek …/ A fonalak szétoldódnak

S látom a mélységben magam, zuhanva az éjben

Füstgyűrűkben látom a dolgokat

S látom: a világ vadászat

Terítve az asztal – a testek zöldségek,

S az edények fejek

Allah ül a vadászasztalnál, egy szarvas

Pék volt, egy gyík

Meg katona / Isten

Eszi a prédát? Vagy préda eszi az Istent?

Minden út hazudik, minden part elárul,

Hát hogyne csapna rád az őrület most!

Elhagyom az asztalt, az ételt s az étkezőket! Nyugalmat már csak a vándorlástól várok

Vígasztal, hogy álmaim mélyen bejárom – partokat, hullámokat

S a tagadás vágyát éneklem, rajongva-fennen

A Vénusz-pálya napjaim bokaékszere, a Bak hozzájuk karperec

S mondom, a virágok koronái

Balkonok…

Megvigasztal engem, hogy távozok – s a távozásra hosszan készülök.

Nyergeljétek e vad szeleket!

A történelmet feláldozták. S ez a vérontás csak a kezdet

Hagyjátok meg tanúnak az áldozót, az áldozatot, és az áldozást

És a maradványokkal takarjatok be engem, formáljátok ki tellem

Dombbá a dombok között!

Így vonom ki bölcsességemet a forrásból,

Kiáltva, üdv nektek, romok! Üdv neked, csillaghullás!

Holnap elfúj a halál engem, de a tüzem ki nem alszik

Holnap a fényből egy másik fénybe megyek

S bár a fonálnál gyengébb vagyok, én Isten képmása vagyok

Ekképpen kezdem

Mellemre szorítva a Földem, s vágyai titkát –

Szerelme a tenger teste, a Nap adja neki két kezét

A test viharok tára, gyöngédség kikötője

A test ígéret, csak én hiányzok belőle

Csak én emelkedek ki a kihívásból

Test/ Takarjátok a szerelmes eső fényével a margaréta arcát

És hadd legyen…

Mellemre ölelem a korszakot, ami jön, és megyek

Daccal, mint hajóskapitány, s hazámat rajzolom,

Másszatok a legmagasabb csúcsra

Menjetek legmélyebb mélyeibe

Nem találtok félelmet és bilincset ottan – A madarak mint az ágak

A Föld mintha gyermek lenne, és a mítoszok az asszonyok

Álom-e ez?

Odaadom azoknak, akik utánam jönnek, hogy meghódítsák ezt a teret.

A bőröm nem az ideák kunyhója

S a vágyam nem az emlékek favágója –

Elődöm a tagadás, nászaim átültetések

Két pólus között, s ez a korszak az én korom

Az isten a halott, a gép vak, s az én korom, hogy

Lakom a vágyak medencéjét,

A végtagok virágaim, és én vagyok

A víz alfája és a tűz omegája – az élet bolondja

Feltárva az időnek vágyai titkát

Így ismeri el

Hogy tévelygő, s lázadó ő, az elkülönböző.

Bejrút, 1982. június 4 – október 25.

Tüske László fordítása

(Megjelent a Tiszatáj 2019. májusi számában)

(A szerző portréját Bahget Iskander készítette)