A ház
A szolnoki huszonnégy emeletes toronyházban halt meg az egyik nagyanyám. Már nem tudom, melyik emeleten. Lelkének kevesebbet kellett utaznia, hogy odafent legyen. Aztán sokkal később abban a házban lakott egy barátnőm, és mindig találtunk rá módot, hogy hallgassuk… igen, a Depeche Mode-ot. Ez volt az a ház, ahol. A padló. A tető. A lift. A test. A lélek. Ha szól. Örökké. Alig. Valamikor. Valahol. Velem. Veled. Az ég hány emelet?
Minden így fontos
Kiteszem az erkélyre a hullámos papagájok kalitkáját. Fent az ég kékje, lent ébredezik a város, és csivitelni kezd a két lármás lény. Bentről nézem őket, meg hallgatom főleg. A feleségem és a lányom elutaztak. Csak én vagyok itthon, és ők. A levelek fonákja szürkészöld, ahogy fújja a lombot a szél. Látom, merre van pontos útja, mint leveleken tűnik át az ér, és a lomb az égig ér, hol tart a felhő-mustra úgy általában, és pont most. Minden így fontos, de fullra, és a nap elkezdődhet újra.