Tiszatájonline | 2016. április 12.

A világ borzalmasan egyszerű sokrétűsége

INTERJÚ SZANISZLÓ JUDITTAL

Szaniszló Judit sztárbloggerből lett elsőkönyves szerző. Beenged című sajátosan személyes hangvételű, őszintén kitárulkozó, egy a harmincas éveiben járó nő mindennapi problémáit rendkívül érzékeny módon körüljáró kötete 2016-ban jelent meg a Magvető Kiadónál. A szerzővel beszélgettünk.

– A szabadság akarása saját magunk megfigyelésével kezdődik?

Igen. Amíg nem tudom, hol vannak a határaim, addig nem tudom, mit kéne átlépnem magamban. Ki kell tapogatni, jól meg kell szorongatni ezeket a korlátokat – vagy ha már szabadság, és annak hiánya: rácsokat –, és felmérni, én, Szaniszló Judit, hol férek ki közülük. A végeredmény általában ugyanaz. Sehol. Viszont addig az utat úgy és annyiszor teszem meg, ahogyan és ahányszor akarom.

– A kötet szövegeiből sok helyen kiolvasható egyfajta öngyűlölet. Ez bizonyos tekintetben koncentrált befelé élést is jelent, legalábbis a figyelem intenzív önmagunk felé fordulását. Ez kiegyenlíthető az önzéssel, vagy árnyaltabb a dolog, van ebben egy adag rácsodálkozás is?

Folyamatos rácsodálkozás és gyónás egyszerre. Miközben mást sem csinálok, mint a magam korlátolt, ebbe a testbe és tudatba bezárt módján rácsodálkozom a világ borzalmasan egyszerű sokrétűségére, nem tudok mást tenni, mint magamon belül maradni. Nincsen ebben semmi magasztos, sőt. A szövegeimben napról napra ugyanazt a traumát élem át, és ezért folyamatosan elnézést kérek: a világ is csak én vagyok, bármennyire is igyekszem kitágítani azt.

– Fontosabb számodra a szereplőid, figuráid létezése, jelenléte, mint maga a történet, amelynek részeseivé válnak?

Nem hiszem, hogy a kettő szétválasztható, viszont sokszor tényleg lehet, hogy túl kevés a történet, amiről írok. Radnóti Sándor tette egyszer szóvá, hogy kitágítom, kimerevítem a pillanatokat, és így mint egy lassított felvételt játszom le az alig valamilyen akcióval rendelkező jeleneteket. Nem hiszem, hogy ez egyedülálló dolog lenne manapság, viszont úgy tűnik, én tényleg nem nagyon tudom másképp csinálni. Akkor sem, ha magamról írok, vagy a közvetlen környezetemről, és akkor sem, ha félig kitalált ismeretlenekről. A figurák létezése, a magam létezése is már önmagában egy történés. Az egyik barátnőmnek szoktam néha mondani, amikor magyarázatot követel arra, miért történik ennyi értelmetlen hülyeség velünk: a világon semmiből nem következik semmi, és a világon semminek semmi értelme. Ez mantra. Szeretném én is elhinni. Ha ezt tényleg és őszintén elfogadja az ember, már semmi sem félelmetes, legkevésbé pedig az, hogy mindennek vége van egyszer. Ez felér egy kisebbfajta (?) megvilágosodással.

– Az előbb már kérdeztelek a rácsodálkozásról, viszont ha felidézem magamban a szövegeid, illetve azok atmoszféráját, a minden végletességig ismerős fogalmától a kiábrándultság és az unalom fogalmáig jutok el, mint ha ezek határoznának meg minden mozdulatot. Egyes szövegeid az unalom ellen, vagy annak elfogadásáért dolgoznak?

A túlélésre játszom. Ami unalomnak tűnik, az lehet, hogy inkább állandó, tudatszűkítő szorongás mindennel kapcsolatban, ami majd csak ezután következik.

– Az emberek között csak áthidalhatatlan szakadék létezhet? Mindenki magányra  van kárhoztatva? Ennek elfogadása az önmagunkkal szemben támasztott őszinteség kíméletlen radikalizmusa?

Nem szeretnék kiábrándultnak tűnni. A  magány tényleg az egyik legmeghatározóbb érzelem az ember életében, de ez egyáltalán nem baj. Ha elfogadom azt, hogy egyfajta kiegyensúlyozott magány természetes velejárója az érző, gondolkodó emberi létnek, akkor tudok jó társ lenni. Tiszteletben tartom a másik ember egzisztenciális magányát, elfogadom a magamét, és közben együtt vagyunk. Ez a lehető legjobb dolog a világon.

– Mit jelent számodra a beengedés, ez lenne maga az elfogadás nyugalma?

Olyasmi. Beengedni valakit, valamit nem egy aktív cselekvés,  sokkal inkább passzív hagyás. Gyere, én itt vagyok, legyél te is itt velem. És ezt lehet mondani embernek, érzésnek egyaránt.

– Virilio írja az eltűnés esztétikájáról szóló tanulmányában, hogy ha a rémület a mozgás törvényének beteljesedése, a cicoma maga a szorongás hordozója.  Magunkra vonni a tekintetet azt jelenti, hogy rabul ejtjük, és így eltereljük a figyelmet, illuzórikus látszatot keltünk abban a világban, amelyet teljes egészében illuzórikusnak érzékelünk. Hősöd, Zetor Leila, mint ha szorongásaival együtt pont ilyen lenne. Mint ha úgy akarna eltűnni, áttetszővé, láthatatlanná válni, hogy magára hívja a figyelmet. Hasonló ez, mint a virtuális, alteregóba bújtatott személyiség jelenléte. Leila is illuzórikusnak érzi a világot?

Azzal, hogy én, Szaniszló Judit, Zetor Leila, Z. Szanyi Lelianna, Leli önként és dalolva irányítom magamra a figyelmet, megvan az az illúzióm, hogy én magam döntöm el, mire figyeljenek belőlem. Terelek, rész-szerepeket játszom, ami persze mind én vagyok, de csak azt láttatom, amit épp láttatni akarok. Kicsit tényleg olyan ez, mint a  bűvésztrükk. Figyelemelterelés. Csak a kezemet figyeljék, mert csalok.

Sirbik Attila

Fotó: Horváth Judit / divany.hu