A varsói utca boldogtalan szentjei

KATARZYNA SOWULA NULLA-NYOLCSZÁZ CÍMŰ NOVELLÁSKÖTETÉRŐL

„Régen azt hittem, ha öregebb leszek, majd mindent megtehetek, tudja, hogy mindenféle fantasztikus emberekkel fogok utazgatni Dél-Amerikában meg Szamoán, vagy hogy biztosítás nélkül megmászom a Kultúrpalotát, hogy nekem is jut valami a nagybetűsből. Pedig az kurvára elmúlik.” – vallja egy nyugtalanító és zavarba ejtő novelláskönyv címadó darabjának hősnője. Katarzyna Sowula Nulla-nyolcszáz című kötete ugyanis kétségkívül nyugtalanító és zavarba ejtő mű. Olyan érzés ezeket a novellákat olvasni, mintha munka után arra érnénk haza, hogy a szomszédunk, aki reggel még mosolyogva köszönt ránk, felakasztotta magát. Vagy mintha az ingyenes tudakozó munkatársaként telefonhívást kapnánk egy ismeretlentől, amely búcsúlevélnek is beillő monológgá terebélyesedne, mint az a novellagyűjtemény nyitó darabjában történik. A címadó írás magán viseli a lengyel írónő prózaművészetének minden védjegyét: egyes szám első személyben szól hozzánk egy jellegzetesen sowulai szereplő, aki ejtőernyős balesetben vesztette el szerelmét, és, miközben vissza-visszatér a tragédia témájához, hol erőltetett, hol pedig zavarbaejtően őszintének tűnő könnyedséggel cseverészik. Arról például, hogyan derült ki korábbi kapcsolatában öt év után, hogy a szex távolról közte és akkori fiúja között korántsem ideális. Úgy ugyanis, hogy a lány az egyik aktus közben hangosan kimondja: szén-dioxid, ez lévén a megfejtés a televízió vetélkedőben, amelyet alsó szomszédjuk éppen nyitott erkélyajtóval hallgat. Másutt pedig felidézi az ejtőernyős sporttárs esetét, aki véletlenül egy német juhászon landolt, minek következtében az eb ijedtében szörnyet halt. Ezt a történetet aztán a levitáló szentekről szóló legendákkal állítja párhuzamba, elvégre „a tizenkilencedik században például a Megfeszített Jézusról nevezett Boldog Mária egy citromfa csúcsára repült fel, és ott maradt a szandálja”, Cupertinói Szent József pedig „a templomban lógott az égő gyertyák fölött, és nem lett semmi baja”, ami nem csoda, ha az tekintjük: „össze se lehet számolni, annyit röpködött”, mígnem „végül ő lett a repülőn utazók védőszentje”. A sowulai írásművészet tragikomikumába és fekete humorába az is teljes természetességgel belefér, hogy a novellahős az egyik bekezdésben az ejtőernyős balesetek halottairól beszéljen, a következőben pedig már a karaj minőségéről csacsogjon, hogy aztán eképpen jusson el a végkövetkeztetésig: „Repülésről álmodik az ember, ehelyett a zuhanást gyakorolja intenzíven, és még örül is, hogy kicsit megnyalintotta a szabadságot. Na ja.” A címadó írást záró „Biztosan beszélünk még” kijelentés pedig éppen azt a benyomást erősíti meg az olvasóban, hogy valószínűleg egy ember utolsó telefonhívásának lett néma fültanújává.

A borongós hangulatú nyitányt követően a sowulai próza egyik kevésbé sötét, de legalább ennyire hatásos árnyalatát villantja meg A szerelvény kocsiszínbe megy című novella, amely mintha Szabó István Budapesti mesék című filmjének a posztszocialista fogyasztói társadalomra újrakalibrált változata volna. Főszereplője így indítja az ismét csak egyes szám első személyben előadott történetet: „Az őseim a kótyagos tyúkokkal keltek, én az első villamossal, amelyik zakatol, zörög, csikorog a kanyarokban.” Az írásból a Don DeLillo-i ízek sem hiányoznak. A konzumidiotizmus lenyomata jelen van szinte mindegyik bekezdésben, a villamosablak túloldalán elsuhanó óriásplakátoktól kezdve az ötéves kislány által viselt Kill Barbie feliratú pólón keresztül egészen addig a jelenetig, amelyben a fiatal anyuka eképpen próbálja nyugtatgatni hisztiző kisfiát: „Nézd, nézd csak, Adamka, milyen szép a teszkó!” A novella elbeszélője mindeközben egy antropológiai előadást olvas, amelyből kirajzolódik a varsói villamos mikrovilágának utópisztikus ellenpólusa: a bonobó majmok társadalma. Ezek az emberszabású majmok ugyanis „mindent, még a legapróbb ügyeket is a szexen keresztül intézik”, és „ha rosszra fordul a helyzet, a nőstények hatalmas orgiákat rendeznek, tekintet nélkül az életkorra, ami után már senkinek sem marad ereje a pusztító harcra”. Az inkább kevesebb, mint több sikerrel elfojtott agresszió által áthatott varsói villamoshoz képest a bonobók a létezés tragikomikusan utópisztikus alternatíváját képviselik, akárcsak Kurt Vonnegut Galápagosában egymillió évvel utánunk élő utódaink, akik az evolúció szeszélyének köszönhetően már ideálisan kis méretű aggyal bíró, boldog tengerlakó lények, és az a legnagyobb gondjuk, hogy elegendő hallal töltsék meg a bendőjüket.

Katarzyna Sowula novellisztikájában azért nagyritkán olyan szereplőkre is akad példa, akiket minden irónia nélkül mutat be pozitív hősként az írónő. Ilyen A pecsét című írásban szereplő méhész nagyapa, aki úgy lázadt a szocializmus ellen, hogy készakarva és következetesen nem vett róla tudomást, egyszerűen csak tette a dolgát. A novellában a méhészet idealizált világként jelenik meg, amelyet mindenki által ismert törvények igazgatnak, és amely az erkölcsre és a tisztességre alapszik. A novellazárlat, amelyben a elbeszélő megfejti, miért találtak a nagyszülői hagyatékában egy üres homokórát, költeménybe illik: „…végre megértettem, hogy a nagypapa a lehetetlent akarta véghezvinni, hogy abban az utolsó homokórában nem üresség folydogált, hanem egyszerűen a csend. A nagypapa sohasem emelte fel a hangját, mert tudta, hogy az emberi kiáltás az egyetlen olyan állat kiáltása, akit gyötör az idő.”

Szintén egy felelősséggel és tisztességben leélt élet nem egyértelműen pozitív mérlegét vonja meg a Sowa úr válaszol a kérdésekre című írás. A homokozóban játszó gyermekek látványának ihletésére a nyugalmazott szívsebész feleleveníti életútját, amelyet mások megmentésével töltött, hogy végül egyedül maradjon, kiégett öregemberként, utódok nélkül. Ebből az élethelyzetből visszatekintve keserű többletjelentéssel gyarapszik Sowa doktor hajdani visszatérő bon mot-ja, amelyet pályája delelőjén még tisztán szakmai megállapításként mondogatott, miszerint „A szív arra szolgál, hogy verjen”. S mikor végül két kislány azt tudakolja tőle, „megenne-e a bácsi három adag hányást cserébe az egész világ életéért”, nem tudhatni, miből fakad az elkeseredett harag a mozdulatban, amellyel az összegyűlt újsággombócot a kukába dobja – saját egyedülléte és utódtalansága okán érzett frusztrációjából eredeztethető-e, vagy pedig abból, hogy a gyerekek kiméletlen humorával szembesülve hajlamos egyetérteni az orvosnővel, akivel hajdanán közösen lehettek volna szülőkké, ám aki azt vallotta: „őrültség, szadista hajlamok kellenek ahhoz, hogy gyermeket hozzunk erre a világra”.

De még mielőtt még azt hinnénk, Katarzyna Sowula ezzel célirányosan az egzisztencializmus irányába fordította volna történeteinek vonalát, visszavezet minket a fogyasztói társadalom kritikájához a Testvértörténet című írás. A novella narrátora egy autóbaleset után lábadozó testvérpár szerencsésebbik tagja. Az írást Sowula abszurd, filléres kegytárgyakkal zsúfolja tele, olyanokkal, mint például a Szűzanya képével díszített zsebkendő, amely „kíméli a bőrt és a környezetet”. A hit kommercializálódásának kritikája ez, ami, bár a magyar olvasó számára kissé öncélúnak hathat olykor, nagyon is időszerű egy olyan társadalomban, amely szinte akadálytalanul magáévá tette a tömegfogyasztói attitűdöt, ám eközben mintha egyáltalán nem venne tudomást arról: hamarosan félezer éve lesz, hogy Wittembergben egy Luther Márton nevű szerzetes­-tanár harcot hirdetett a búcsúcédulák árusítása ellen.

Mintha a román remekíró, Panait Istrati novelláinak lecsúszott hőseit, mindennapi, ám a társadalom fősodrának ingerküszöbe alatt zajló tragédiáikat idézné az Alácska című írás. A novella narrátora visszaemlékszik gyermekkorára, amelyet az Alka nevű szomszéd lánnyal töltött, akit szülei, miután elmentek Németországba Gastarbeiternek, szeretetlen nagymamájára hagytak. A nagyanya egy alkalommal elmondja a lánynak, hogy akiket addig vér szerinti szüleinek hitt, örökbefogadták. Ezt követően Alácskában egyre rögeszmésebben hatalmasodik el a vágy arra, hogy fellelje biológiai szüleit, s erre egyetemi tanulmányai, valamint a novella narrátorával folytatott viszonya is rámegy. A történet családapává érett elbeszélője végül egy kávéházban, bomlott elméjű prostituáltként látja viszont hajdani szerelmét.

Az Esti imádságom szombaton, június tizenharmadikán a lakáshitelesek világába vezeti el az olvasót, akiknek a helyzete Lengyelhonban is igen hasonlít magyarországi sorstársaikéhoz. Abban az értelemben legalábbis, hogy két lehetőség közül választhattak annak idején: vagy albérletre fizetik ki apránként azt az összeget, amelyet saját lakásukra is fordíthatnának, vagy pedig – abban a reményben, hogy sok-sok év alatt kivásárolják majd maguknak a bank tulajdonrészét – olyan adósságcsapdába kényszerítik magukat, amelynek következményeképpen ha valaki kirabolja őket és eltulajdonít tőlük két havi törlesztőrészletnyi összeget, az egész egzisztenciájuk elvesztésével jár.

A novelláskötet ingája aztán ismét visszalendül a Sowula-féle próza filozofikus-egzisztencialista oldalára, az Ahimszá című írással. Az ahimszá egy dzsainista elv, amely tiltja bármiféle élőlény bántását. Ennek jegyében az indiai vallási irányzat legeltökéltebb hívei még az utat is felseprik maguk előtt, nehogy rántiporjanak valami parányi csúszómászóra vagy bogárra. Az írás Paweł Matyla állatorvos szemszögéből beszéli el fia, Łukasz történetét, akit kisgyermek korában rendre magával vitt a munkába, minek következtében a fiúcska megrögzött, militáns állatvédővé cseperedett. A novella nem mondja ki, de egyértelműen sejteti, hogy Łukasz vitte be a veszett nyulat a problémás fiatalok otthonának udvarára, hogy e kór terjesztése által vegyen bosszút az állatokat gyötrő emberi fajon, mintha a filmbéli Tizenkét Majom hadseregének Lengyelországba vezényelt katonája volna.

Az ajtó túloldalán a nagyvárosok zárt ajtók mögött zajló tragédiáira hívja fel az olvasó figyelmét. A novella főszereplőjét, a „szomszédasszonyt” egyik sorscsapás éri a másik után: apja temetését követően férje elhagyja, a későbbiekben a lánya következetesen megtiltja, hogy találkozzék az unokájával, ezért inni kezd, mire kirúgják a munkahelyéről. Az asszony elméje akkor bomlik meg végleg, amikor egy napon emberek százait látja az erkélye alatt áhítatosan imádkozni és énekelni, lévén, hogy a pap éppen az ő balkonja alatt helyezi el az oltárt a körmenet során. A szomszédasszony ekkor kezd el borospalackokat gyűjteni, de hogy mi célból, az csak a novella zárlatában válik világossá: „…a hétfőről keddre virradó éjjelen szén-monoxid mérgezésben elhunyt ötvenöt éves Maria Wrzosek lakásában a mentőakció során több száz borosüveget találtak, amelyeket valószínűleg a közeli szupermarketben vásárolhatott, és mindegyik címkéjére a Szentséges Szűzanya képét ragasztották. (…) Több száz Istenanya néz le a fűtőtestekről, szekrényekről, polcokról és a mosogatókról; kedvesen mosolygó Istenanyák a Kisgyermekkel az asztalokon, a hokedliken, a lerobbant fotelokon, csillogó polcok tömött sorai, amelyek a plafonig megtöltik a nagy könyves szekrény összes polcát, Istenanyák a félszáraz vörös asztalin, tíz-huszonkilencért, és a fehér Rajna mentin, tizenkettő-kilencvenért.”

A kötetzáró A hallható és a hallhatatlan dolgokról főhőse az egyetlen olyan novellaszereplő, akinek mintha ténylegesen esélye volna a boldogságra. Ezt a boldogságot azonban olyan cselekedetek révén próbálja elérni, amelyek szöges ellentétben állnak a katolicizmus meghatározta normákkal, mégis fontos szerephez jut bennük az istenkeresés. A fiatalasszony házassága válságba jutott, és amikor nyugalomra vágyik, a templomokat járja. Végül a hallássérültek számára tartott miséken tapasztalja meg Isten közelségét, „…mert ez egy olyan hely, ahol a csend nem mesterséges, nem kell agyonütni semmivel, nem a szent katakombák halotti csendje. Ez a csend egy a valódi csend ritkán tapasztalható fajtái közül, kifejezi az életet, és valóban az Ige szólal meg benne.” A boldogtalan hitves abszolút hallású férje, aki kitüntetéssel végezte a zeneakadémiát, a „szavakra és gesztusokra süket”, ugyanis „érzelmi süketsége legalább ennyire abszolút, a fülei pedig csak tökéletes öntött másolatok”. Ezzel szemben az asszony a misén megismert, hallásképtelen szeretőjével megtapasztalja azt az élményt, amelyet eképpen foglal össze: „A fülkagyló részei olyanok, mint az apró építészeti részletek megnevezései, a lécen, a fedélzeten, a belső csigán, a fülcimpán, a csapon, az árkon és a fülháton végigvándorló nyelv többet mond, mint az összes fölösleges szó, amit valaha is mondtam a férjemnek az ágyban. A süket szeretőm tud táncolni, csupasz talpával képes megérezni a fapadló legapróbb rezzenéseit is. A férjemnek abszolút hallása van, de sohasem táncol.” Amikor a történetet elbeszéli, az asszony éppen egy bőrönddel a kezében várja a reptéri buszt, hogy hallássérült szeretőjével hamarosan ott üljenek majd „a párizsi Théâtre Studio nézőterén, ahol a színészek már nem oszthatók fel hallókra és nem hallókra, mert a gesztusok segítségével gond nélkül megtalálják a közös nyelvet.” Saint-Exupéry közhellyé idézett megállapítását az igazán lényeges, de a szemnek láthatatlan dolgokról aligha sikerült sokaknak oly erővel ismét elevenné fogalmazniuk, mint Katarzyna Sowulának a kötet zárónovellájában.

Mindent összevetve tehát csak ismételhetjük kezdeti megállapításunkat: Katarzyna Sowula Nulla-nyolcszáz című kötete nyugtalanító és zavarba ejtő. Akár egy Lars von Trier film, egy Joy Division lemez, vagy egy ismeretlen eredetű, vérfoltos ing a házunk kapujára akasztva. Nem tudunk nem tudomást venni róla, mert személyes. Hősei ugyanis, akikről a szociális érzékenység és az abszurd humor által meghatározott, félreismerhetetlenül Katarzyna Sowula-i, egyszersmind jellegzetesen közép-európai látásmóddal szól, mindannyiunk ismerősei. A nagyváros nevenincs mártírjai ők, akik olykor leülnek velünk szemben a villamoson, néha ránk köszönnek a liftajtóban, vagy éppenséggel elkérik az aprót a bevásárlókocsiból a szupermarket parkolójában, és sorsukban egyvalami közös: úgy lesznek szentekké, hogy a boldogságig soha nem adatig meg eljutniuk.

(Katarzyna Sowula: Nulla-nyolcszáz. József Attila Kör – L’Harmattan Kiadó, 2012. Fordította: Keresztes Gáspár. Ára: 2000 Ft.)

Haklik Norbert