„Csak a realizmus maradt meg!” – mondta egy tévéinterjúban Koncz Gábor, régi filmek nagy macsója. Őt nem feltétlenül az eszéért szeretjük, de azóta töprengek rajta, mi is a realizmus. S a tegnap rájöttem: a realizmus az, ami soha nem valósul meg.
Marguerite Yourcenar az egyik kedvenc írónőm: tehetségét és aprólékosságát egyaránt csodálom, azt, ahogyan utánajár mindennek, ahogy mindent kiderít arról, akiről-amiről ír, legyen bár Hadrianus vagy Misima, Piranesi életműve vagy bármi más. A Hadrianus emlékezéseit évtizedeken át írta, részben éppen azért, mert valóban mindent meg akart tudni róla; a regénnyel együtt kiadott jegyzőfüzetekben hódolattal ír a régiekről, akik évtizedekig csiszoltak egy követ, s ujjukkal tökéletesítették. Ezzel szemben a Hadrianus emlékezései: levél. Ugyan ki ír többszáz oldalas leveleket?!
Thomas Mann elmeséli a Doktor Faustus keletkezésében, hogy rémülten megváltoztatta az egyik villamos számát, mert kiderült, az a villamos, melyről korábban írt, nem jár arra, amerre ő mondta. De a regényben Adrian Leverkühnt meglátogatja az ördög – hát ez meg melyik „realitásban” fordul elő?! Ivan Karamazov is találkozik vele, és tudjuk, milyen vaskosak Dosztojevszkij írói naplói, mennyit jegyzetelt, rajzolt, hány újságcikket másolt a valóság becserkészése céljával.
Szilágyi István Kő hull apadó kútba című könyvéért mindenki rajong, nem véletlenül. Jajdon fiktív kisváros, de sokan Zilah-hal azonosítják, s az alapos leírások csakugyan egy múlt század eleji erdélyi kisvárosra vallanak a mesterekkel s a szőlőskertekkel együtt. De akik megpróbálták a házakat lerajzolni, azok rájöttek, hogy ilyen házak nem létezhettek, mert az ablakok ütköznének az ajtókkal.
A realizmus csakis igényként létezhet, s az is igaz, hogy egy regényírónak minél többet kell tudnia a tárgyáról, különben rajtakapják. Ám ez az igény sokkal tágasabb, sokkal nagyobb szerepe van benne a képzeletnek, semhogy annyira szűken értsük, mint ahogy szoktuk időnként, s mintha a valóságot valamilyen megszabott öntőformába lehetne önteni. Sőt: nem is valóság az, amely nem tartalmazza a képzeletet. Bodor Ádám mondja egy interjúban, hogy addig gyötörte a képzeletét, amíg kitalálta a valóságot. Ám enélkül a mozzanat nélkül, a képzelet mozgatása nélkül nincs valóság – Styron is elmeséli a Látható sötétségben, hogy Nat Turner történetét, aki valóban létezett, s 1831-ben ő vezette a rabszolgák lázadását, és akiről az amerikai író sűrű valóságtól kopogó könyvet írt, a zene és az alkohol révén bontotta ki.
Az irodalom: nem valóság. A Hidegvérrel a lehető legborzalmasabban megtörtént, és éppen úgy, ahogy Truman Capote lejegyezte. Csakhogy pontosan ez az „éppen úgy” nem adatik meg az írónak, nem is keresheti. Rendszerezi az adatokat, értelmet ad az információknak már pusztán azáltal, hogy egyfajta struktúrát alakít ki. A Puszták népe nem „a magyar falu”, s A három éhenkórász nem a múlt század eleji pesti valóság. Többek annál, mert írók írták őket, érzékenyen és felháborodottan, észrevéve mindazt, ami fontos. A valóság mélyét és teljét.
Vagy fordítsuk meg a dolgot. Szerb Antal írja, hogy Selkirk, akiről Defoe a Robinson történetét mintázta, macskákat tanított táncolni a szigeten – az író azonban nem használhatta ezt a mozzanatot, nehogy elrugaszkodottnak tűnjön, amit ír. A realizmusnak olykor éppen a legvaskosabb valóság a legnagyobb ellensége. Mint a Phaedrus-fabula mondja, melyet Arany is használ: a színész valósághűbben visítozott, mint a valóságos malac.
És hányszor mondjuk: igazabb, mintha igaz lenne; ha nem történt meg, akkor is jellemző. Vajon Kormos csakugyan lábtengózott Belmondóval? Most már nem fogjuk megtudni, de nagyon igaz Kormosra és Belmondóra vonatkoztatva egyaránt. Tosca meghal? Az énekesnő, aki játssza, a legkevésbé sem hal meg, ahogy az Azucenát éneklő mezzoszoprán sem válik a lángok martalékává. Mégis meghalnak mindketten a zene révén s az opera dramaturgiájának megfelelően.
Még tovább. Kundera írja, hogy vele Rushdie Sátáni versek című regénye értette meg az iszlám varázsát – velem pedig, és bizonyára sokakkal, a Száz év magány Dél-Amerika varázsát. Holott Marquez könyvében a vér felfelé folyik! De az anya fájdalma, aki ebből érti meg, hogy a fia meghalt, valóságos. Tudom én, hogy milyen Izland? Nagyon is tudom: olyan, mint Jón Kalman Stefánsson regényei. A kommunizmus pedig olyan volt, mint Lea Ypi regénye: ezt meg onnan tudom, hogy éppen úgy éltem meg, mint az ő elbeszélője. De ő honnan tudta, amit én megéltem?!
Akik úgy emlegetik a realizmust, mint Koncz Gábor, azok mintha csak szögeket, vonalzókat, adatokat és statisztikákat látnának. A művészi realizmus azonban, mely nem követelmény, hanem élő folyamat, gazdagabb és igazabb, mint ami mérhető. Ki állítaná, hogy Modigliani arcai nem valami létezőre emlékeztetnek, vagy Brâncuși szobrai?!
Ami megtörtént, az annyira bővérű, hogy az is belefér, ami megtörténhetett volna; a „valóság” pedig olykor annyira szegényes, hogy nem is igaz, amíg azzá nem tesszük.
Demény Péter
