Tiszatájonline | 2015. november 2.

A „tópart és templomtorony-perspektíva” elleni örök tiltakozás

GEROLD LÁSZLÓVAL ILIA MIHÁLY BESZÉLGETETT
A 75 éves Gerold Lászlót, az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének nyugalmazott egyetemi tanárát, irodalomtörténészt, (színi)kritikust, a híres Új Symposion-nemzedék és a Napló Kör tagját Ilia Mihály, a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalom Intézetének legendás oktatója, a Tiszatáj folyóirat egykori, a határon túli magyar irodalmak ügyét folyamatosan szem előtt tartó, segítő főszerkesztője köszöntötte a szegedi Millenium Kávéházban 2015. október 21-én […]

GEROLD LÁSZLÓVAL
ILIA MIHÁLY BESZÉLGETETT

A 75 éves Gerold Lászlót, az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének nyugalmazott egyetemi tanárát, irodalomtörténészt, (színi)kritikust, a híres Új Symposion-nemzedék és a Napló Kör tagját Ilia Mihály, a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalom Intézetének legendás oktatója, a Tiszatáj folyóirat egykori, a határon túli magyar irodalmak ügyét folyamatosan szem előtt tartó, segítő főszerkesztője köszöntötte a szegedi Millenium Kávéházban 2015. október 21-én. Kettejük beszélgetéséből nemcsak az ünnepelt életútja, irodalomtörténészi és közéleti pályája rajzolódott ki, hanem a vajdasági magyar értelmiség múltja és jelene, mely értelmiséget mindig, így még ma is determinál és alakít az olyan fontos fórumokkal, intézményekkel és sajtóorgánumokkal kialakított viszonya, mint például a Híd, az Új Symposion, az újvidéki Magyar Tanszék, a Magyar Szó vagy a Napló Kör.

A két irodalomtörténész első, személyes találkozására közel negyvenöt évvel ezelőtt, a hetvenes évek elején került sor: az akkortájt a szabadkai színháztörténetet író és a Bácskai Hírlap c. sajtó színikritikai anyagát kutató Gerold Szegedre utazott, melynek gazdag könyvtára rendelkezett a számára hiányzó forrással, az 1900-as évek elejének lapszámaival. Napokba tellett a fénymásolatok elkészítése, így egy, általa személyesen még nem ismert, de tudott (a Vajdaságban széles körben szeretett és nagyra becsült) nevet mondott, Iliáét. Az akkor főszerkesztő-helyettes vagy már főszerkesztő Ilia szintén ismerte Gerold munkásságát, így egymás iránti figyelmüket ő nem is az élő, hanem a folyóirat-kapcsolatuktól datálja. Ilia még 1968-ban, egy Tiszatájnak írt jegyzetében értekezett a határon túli magyar irodalmak fontosságáról és az anyaországi jelenlétük, recepciójuk hiányáról. Ebben a jegyzetben Geroldot is említi, akinek neve – különös hangzása miatt – az olvasóknak felvett, szerzői névnek is tűnhetett, jóllehet, tudhattuk most meg a tulajdonosától, felmenőit ezen a néven telepítette Bánát északi részére Mária Terézia. Így Tőzsér Árpád négykötetes naplójában is, minden bámulata ellenére, tévesen hiszi azt, hogy a Gerold (vagy ahogy tulajdonosának képzőművész barátai, Maurits Ferenc, Kapitány László, illetve egykori matematikatanára mondta, a „Zserold”), de ugyancsak bizonyos vajdasági, az Új Symposion c. folyóirat köré tömörülő értelmiség (Végel, Guelmino vagy Gion) csoda-neve nem anyakönyvezett, hanem felvett, fiktív volna. Az eredetiség kérdése – a mostani Millenium Kávéház-as beszélgetésben – az újvidéki irodalomtörténész pályájának eredettörténetéhez vezetett át: családjának nem volt anyagi kerete, hogy Belgrádban orvosi egyetemre írassák, és jóllehet focista is szeretett volna lenni, erre nem volt jó tüdeje, így az akkortájt alapított újvidéki magyar tanszék hallgatója lett, hiszen az irodalom és a könyvek szeretete valójában mindig is közel állt hozzá.

12192871_550584545088908_550892515_o

Sinkó Ervin (a tanszék alapító vezetője, aki egyetemi óráin akármiről beszélt, végül előadását Adyval fejezte), B. Szabó György, Szeli István és Bori Imre, egy nagy nemzedék jelentős tagjai voltak Gerold mentorai, akiktől – elmondása alapján – széles látókörét, a nyitottság iránti igényét és az irodalomhoz való nem merev viszonyulását, hanem értelmezői szabadságát kapta. A hatvanas évek erős szellemi közegében, inspiratív nemzedék tagjaként (társai többek között Tolnai Ottó, Domonkos István és később a tanszék oktatóivá váló Bányai János, Utasi Csaba, Bosnyák István voltak), az Ifjúsági Tribünön szervezett nagy vitaestekhez, majd 1961-től az Ifjúság mellékleteként, később, 1964-től önálló folyóiratként megjelenő Új Symposionhoz kapcsolódva jóllehet ő is – mint alkotó, szerkesztő társai – más, saját utat alakított ki és járt be, mégis fontosnak tartotta ezen az Iliával folytatott beszélgetésen generációjának alapvető szemléleti egységét hangsúlyozni. Ezt a szemléleti egységet a vajdasági literatúrában történő, az ötvenes évek végén lezajló változások alakították ki: a korábban pártkáderek által működtetett, szerkesztett, publikált Híd c. folyóirat köré irodalmi műveltséggel, esztétikai érzékenységgel rendelkező értelmiség (Majtényi Mihály, Herceg János, 1957-től Major Nándor) csoportosult, és hozzájuk, a vajdasági irodalom provincializmusa elleni harcba szállt be Gerold fiatal nemzedéke, hogy a szocreál irodalom háttérbe szorításával teret adjanak a modern törekvéseknek. Gerold szerint a symposionista Sinkó-nemzedék közös, alapvető lényege maga a tiltakozás volt, ez az, ami még most is áthatja és összekapcsolja őket, feleveníti és intenzívvé teszi a régi viszonyokat, hiszen a „bezárkózás, a tóparti és templomtorony-perspektíva, a permanensen tévesen értelmezett regionalizmus” (Bányai), tehát a vidék zárt szelleme elleni lázadás manapság újra aktuális a Vajdaságban.

A Gerold életpályájában meghatározó Új Symposion magyarországi és szerbiai fogadtatása, a publikált magyar és ex-jugoszláv szerzőgárda (utóbbihoz néhány példa: Vasko Popa, Danilo Kiš, Miodrag Pavlović, Šoljan és Tomislav Ladan), valamint a délszláv társlapokhoz fűződő viszony kapcsán az újvidéki irodalomtörténész az 1959-től kinyíló jugoszláv horizontról mesélt, melynek köszönhetően egyrészt beáramlottak a magyarországi könyviadás termékei (ezekről kritikákat írtak, illetve a vajdasági köztudatba kívántak hozni olyan szerzőket is, mint pl. – Bányai publikációi által – Németh Lászlót vagy Déry Tibort). Másrészt a folyóiratukhoz hasonló, egyetemista fiatalok által szerkesztett, szabadelvű lapok (az újvidéki Polja, a Danas vagy a zágrábi Telegram) közvetítésén keresztül tájékozódhattak az új irányzatokban, nyugat-európai művekben és kurrens elméletekben. „Ezeket a másod-, neki már harmadkézből szerzett ismereteket Esterházy Péter – akit a Sympo is közölt, akárcsak más, Magyarországon tiltó listás szerzőket: Mészölyt, Mándyt, Konrád Györgyöt, Eörsi Istvánt, Fehér Ferencet és Heller Ágnest – is emlegeti, amikor a folyóiratunkról beszél”, fűzte még hozzá Gerold, aki a tiltott irodalom kapcsán még arról anekdotázott, hogy jóllehet lapjuk átjutott a határon és bejutott az anyaországba, de ők maguk beutazási vízumot nem kaptak, és a lapszámok (vagy ugyanígy Bori Kassák-könyve) mind a könyvtárak zárolt állományába kerültek. Jugoszlávia ehhez képest nyitott volt, pontosabban csak megjátszotta a maga nyitottságát, hiszen jelen volt ott is a cenzúra (pl. Beckett Godot-ra várva c. drámáját először nem engedték bemutatni), jóllehet a nyugati művészeti produktumok végül csak eljutottak – maradva tovább a színháznál – Ljubljanán, Zágrábon, Szarajevón keresztül Belgrádba, pl. az Atelje 212 modern színházba.

Gerold színikritikusi tevékenysége még egyetemista évei idején kezdődött, habár a színház iránti szeretete gyerekkorához vezet vissza (ő is, akárcsak Ladik Katalin, diákszínész volt, rengeteg darabot nézett már akkor is, és önmagát mindig is vizuális típusnak tartotta). Első kritikáját Tolnai felkérésére írta az Új Symposionba, ebből a felkérésből és a színházról folytatott diskurzus vajdasági hiányából született meg tehát munkásságának egyik jelentős iránya: megírta Szabadka színháztörténetét, évtizedek óta ír a vajdasági színházakban játszott darabokról (kezdetben a Magyar Szó olyan munkatársaként, aki a hatvanas évek Belgrádjában a Bitef színházi fesztiválnak köszönhetően tájékozódhatott a nyugati színjátszásban) és 19. századi kutatói érdeklődése is elsősorban a drámai műnem felé nyitott. Az Újvidéki Egyetem 19. századi irodalmat tanító oktatójaként Ilia kérésére megemlékezett a számára kedves, a szakma által is becsült volt tanítványairól: Thomka Beátáról, Juhász Erzsébetről, Faragó Kornéliáról, Harkai Vass Éváról, Toldi Éváról és a jelenleg a szegedi egyetemen tanító, szintén 19. százados Hász-Fehér Katalinról. Nyugdíjasként elszakadt már az újvidéki tanszéktől, ahogy ő fogalmazott – „kiiktatódott”, majd a szegedi bölcsészkarhoz hasonlítva volt intézményét a hagyományszakadásról beszélt: „Nálunk leveszik az ajtókról a tábláinkat, nincs kint a nevünk, mint a szegedi intézetben pl. Csetri tanár úr táblája. Az új tanszékvezetés már a tradicionális tanszék napi rendezvényre sem hív meg minket (Jungot, Bányait, engem). Egyébként ez a tanszéki ünnepség éppen ma van, hiszen 1959. okt. 21-én, ezen a napon tartotta Sinkó Ervin a székfoglaló beszédét”.

12197535_550584491755580_1349408739_o

Ilia kiemelte Gerold munkásságában az értelmiségi szociográfiával való foglalkozást is, ennek egyik jelentős terméke a Hatvan magyartanár című munka, mely – szerzője elmondása alapján – a Magyar Szóban töltött újságírói tevékenységének köszönhetően született meg. Vidékre, terepre utazó, riportot készítő kollégáit (Matuska Márton, Csorba István, Németh István) Gerold gyakran elkísérte, mert a kis falvakban jelenlevő kultúra, oktatás minősége érdekelte. Az Ács Károly által szerkesztett Híd pályázatára végül 1969-ben megírta ezt a második díjjal jutalmazott, az akkori vajdasági pedagógustársadalomban nagy port kavart művet, melynek egyik vitát kiváltó alaptézise a pedagógiai tudás mellett a szakmai ismeretek, tájékozódás és felkészültség elvárása volt. Jóllehet Gerold később felhagyott az értelmiségi szociográfiával való elsődleges foglalkozással, mégis gyakran visszatért és ma is visszatér a publicisztikai műfajokhoz, hiszen pl. a Vajdaság Ma internetes hírportálon Portéka címmel jelenleg is van saját rovata.

Gerold a vajdasági magyar irodalom jelenlegi helyzetéről értekezve a fokozatosság hiányát emelte ki, mellyel szemben saját nemzedékét és az akkori literatúrát állította párhuzamba: fiatal szerzőként az Ifjúságban indultak, következő lépcsőfokként az Új Symposiont szerkesztették, miközben szépen, lassan beépültek a Hídba (ezáltal ez a folyóirat is egy új irányvonalat kapott), Fehér Kálmán, Bányai és ő szerkesztőtársak lettek a Hídban (Gerold majdnem húsz évig szerkesztette a kritikai rovatot), így tulajdonképpen az, hogy 2004-ben, Bori halála után a folyóirat főszerkesztőjévé nevezték ki, egy fokozatosságnak a logikus eredménye volt. „A fiatalok helyzete ma más”, állította az újvidéki irodalomtörténész, „hiszen kevesebb a megjelenési lehetőség a Vajdaságban, mint húsz-huszonöt évvel ezelőtt volt”. Rádióműsorok szűntek meg, mint ahogy a szabadkai Üzenet c. folyóirat sincs ma már, a Családi Kör hetilap nem közöl irodalmat, a Hét Nap is csupán módjával, egyedül – első publikálási lehetőségként – szinte csak a Képes Ifjúság van. „De nemcsak az irodalmi közlés lehetősége szűkült be a Vajdaságban, hanem a véleménynyilvánításoké is, hallgatólagos cenzúra van, az egyetlen magyar nyelvű napilap, a Magyar Szó is pártkontrolli fennhatóság alá került, szinte csak a Vajdaság Ma és a Második Nyilvánosság van, ahol kultúráról, közéletről szabadon publikálhatunk”, fűzte még hozzá Gerold, így a születésnapi beszélgetés a Vének Tanácsáról és a Napló Körről (mint az ünnepelt értelmiségi létének két fórumáról) folyatott diskurzussal zárult.

A Vének Tanácsa (kezdetben az újvidéki Forum kiadó épületében) tíz vajdasági magyar értelmiségi (Bányai, Maurits, Bordás Győző, Tolnai, Várady Tibor, Végel László, Gobby Fehér Gyula, Harkai Vass, Faragó) heti összejövetele, privát közege, véleménycseréje, míg a Napló Kör a Napló – a kilencvenes évek egyetlen független vajdasági magyar hetilapjának – egykori szerkesztőit (Bódis Gábor, Németh Árpád) és hasonlóan gondolkodó társait (pl. Tolnai, Végel, Balázs Attila, Losonc Alpár, Losoncz Márk, Pressburger Csaba, Radics Viktória) foglalja magába, nyilvános, magazinszerű esteken szólalnak fel, értekeznek kultúrpolitikai vagy politikai kérdésekről. A 75 éves irodalomtörténész számára ez a két fórum jelenti az oázist a Vajdaságban, abban a régióban, melynek jelen pillanatban égető szüksége van az autonóm értelmiségi szociográfiákra.

Bencsik Orsolya

OKF_logo2