A Tiszatáj és Szeged

A folyóirat 2016 decemberi számában Tömörkény István születésének 150. évfordulójáról készült összeállítás, melynek egyik cikkében Lengyel András foglalta össze kitűnően a Tömörkény-kutatás problémáit. Igazán méltó megemlékezés, és bevallom ez adott lökést, hogy elgondolkodjam a Tiszatáj és Szeged viszonyáról. A hetvenegyedik életévét taposó szegedi folyóirat „szülővárosához” való viszonya gyakran gerjesztett vitákat. A helyi szépírók kevesellték a megjelenési lehetőséget, a tudomány képviselői hasonlóképpen.

A Tiszatáj indulása az „alföldi néptudomány” iránt érdeklődő egyetemi hallgatók által alapított Kálmány Lajos Körhöz kötődik. Már a Kör megalakulásakor fölmerült egy folyóirat megindításának szükségessége, melyben publikálhatnák eredményeiket. Mintául az 1942 és 1944 között a Horthy Miklós Tudományegyetem Baráti Köre kiadásában megjelent Délvidéki Szemle kívánkozott, melynek beköszöntőjében ugyan Koltay-Kastner Jenő főszerkesztő úgy jelölte meg a folyóirat célját, hogy a táj, a magyarság és az európaiság témáival foglalkozzon, természetesen mégis legsúlyozottabban a Szeged és városkörnyék volt cikkeinek tárgya. A fiataloknak sikerült kapcsolatot teremteniük a Szegedi Szabadművelődési Felügyelőséggel, amelynek vezetője, Madácsy László el is vállalta a megjelentetés megszervezését, és egyben a főszerkesztői tisztet is. Igyekezete sikerrel járt, a Tiszatáj első száma 1947. március 8-án napvilágot látott. A beköszöntőben a főszerkesztő így jellemezte névtelenül a folyóirat tervezett arculatát: „Szegeden a Széphalom megszűnése óta nem volt olyan folyóirat, mely városunk és vidéke íróinak, költőinek és képzőművészeinek helyet adott volna. Pedig Szegedet szellemi hagyományai arra kötelezik, hogy messzi vidék tehetségeit vonja körébe és istápolója legyen olyan tehetségeknek, melyek nagyon is távol estek a »pesti literaturától«. Szegeden sokan érezték az utóbbi esztendőkben ezt a hiányt, és most, amikor útjára bocsájtjuk […] folyóiratunkat, tanúságot szeretnénk tenni arról, hogy Szegeden vannak, akiket Kálmány Lajos, Móra Ferenc és Juhász Gyula szelleme nemes és jószándékú munkára tud ihletni.” A hivatkozási alapként egy néprajztudós, egy író és egy költő neve szerepel. Különös a célnak ilyetén megfogalmazása, mert a fiatalok inkább tudományos folyóiratot szerettek volna, s a Széphalom sem volt igazán irodalmi folyóirat, hiszen a kettő híján 900 közleményéből mindössze 180 magyar és 36 külföldi szépírói alkotást találunk, túlnyomórészt költeményeket, a többi irodalom-, valamint társadalomtudományi tanulmány.

Ugyanakkor szintén az első számban jelent meg Péter Lászlónak, a folyóirat névadójának a Rovás rovatban szintén névtelenül közzétett Decentralizált kultúra – tájkultúra című jegyzete, mely azt bizonyítja, hogy a Kálmány Lajos Kör tagjai sem zárkóztak el a szépirodalom közlésétől. „A magyar irodalom – s benne a gazdag szegedi tájirodalom – […] követeli a saját földjéből kinőtt, autochton tájkultúra jogait és érvényesülését. […] A gyanús értelmezésű decentralizáció helyett, mi a sajátos regionális színeket kihangsúlyozó, de ugyanakkor az egész magyarsághoz, az egész magyarságról és Európáról szóló tájkultúrák hívei vagyunk. Folyóiratunk is így véli igazi föladatát betölteni, ha nem Szegeden szerkesztett akármilyen folyóirat lesz, hanem a táji hivatást öntudatosan vállalva, szűri magán keresztül a világot, Európát és a magyarságot.”

Az elv természetesen nagyon helyes, megvalósítani azonban sokkalta nehezebb volt, mint megfogalmazni. Különösen a szépírók esetében ugyanis nem lehetett ellensúlyozni a főváros elszívó hatását. Az ottani publikálás eleve nagyobb példányszámban való megjelenéssel biztatott, szélesebb olvasóközönséget szólított meg. Ugyanakkor a budapesti folyóiratok szerkesztőségének ismerete, az ott ápolt kapcsolatok a könyvkiadóknál is gyümölcsözőnek bizonyultak, sokkal nagyobb volt így egy kötet megjelentetésének lehetősége, mint vidéken. Sőt a fővárosi kiadók szervezete biztos megélhetést is biztosíthatott. S bizony, ez ellenállhatatlan vonzerőnek bizonyult a későbbiekben. De 1947 márciusa még a felhőtlen bizakodás, az élhető társadalom építésének reményteli ideje volt.

A pécsi Sorsunk, a hódmezővásárhelyi Puszták Népe és a szegedi Tiszatáj számait ismertető folyóiratszemléjében általánosságban is taglalta Orosz László, a később felvilágosodással és a reformkorral foglalkozó irodalomtörténész a vidéki periodikák helyét, szerepét: „…fel kell vetnünk: van-e egyáltalán szükség vidéki folyóiratokra. Hiszen, ha színvonalas író jelentkezik vidéken akárhol, írásait fővárosi folyóirataink is közölhetik […]. Vidéki folyóirataink azonban nem tisztán szépirodalmi jellegűek: a szellemi élet differenciálatlanabb volta igen tágas munkaterületet nyújt számukra. S ha valóban van tájhoz kötött feladatuk, azt itt kell keresnünk, a tudományos célú irodalom terén.”

Megállapítása szerint a jó vidéki folyóirat jellemzői: helyi, illetve környékbeli költők, írók – színvonalas alkotásainak közlése; esetleg fővárosi költők, írók – színvonalas alkotásainak publikálása; helyi, illetve környékbeli témák tudományos földolgozásainak közzététele; a helyi hatalomtól való független szerkesztői munka.

De…! Az ilyen vegyes profilú, hosszabb életű folyóiratra nem igen volt példa, sőt a 20. század második felétől már csak a kisebb városok által megjelentetett hasonló típusú lapok maradtak fönn. Az egyetemi városokban, mint pl. Szegeden és Pécsett is, a felsőoktatási intézmények tanárai és hallgatóinak tehetségesebbjei adták a tudományos hátteret a helyi folyóiratnak, ezért azok kevés érdeklődést mutattak a szépirodalom iránt. Ilyen volt a már említett Széphalomés Délvidéki Szemle, Pécsett a Minerva, a Pannónia, a Műhely, Debrecenben a Debreceni Szemle.

Ezek mindegyike kizárólag tudományos folyóirat volt. Pécsett a Jelenkor 1958-tól, Debrecenben az Alföld 1950-től (1950-54 között Építünk címmel) képviselte/képviseli a szépirodalmat, de gyakorlatilag kizárólag az irodalmat.

*

A Tiszatáj első számai sokszínű tartalommal láttak napvilágot. Bálint Sándor, Beretzk Péter, Bibó István, Eperjessy Kálmán, Halasy-Nagy József, Wagner Richárd és mások tanulmányai mellett szegedi kötődésű költők és írók, mint Donászy Kálmán, Füssy László, Kövesdi László, Takács Tibor, illetve Berczeli Anzelm Károly, Sz. Szigethy Vilmos mellett a 2. számtól már fővárosi nevekkel is találkozunk. Csak néhány név mutatóba: Birkás Endre, Darázs Endre, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Rónay György, Weöres Sándor, Zelk Zoltán és mások versei mellett, Gergely Sándor, Mándy Iván és Márai Sándor prózájával is találkozhatunk. Amint a jelesebb szerzők áttekintéséből is látható, a Tiszatáj jó irányba indult el Orosz László idézett jellemzői szerint és az első számban közölt beköszöntő alapján, de ez csak egyetlen esztendeig tartott. Az 1948 áprilisi számot már Erdődi József, az egyetem szlavisztikai intézetének tanársegéde, a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság szegedi csoportjának elnöke szerkesztette. Itt már híre-hamva sem volt a helyi, sőt az államhatalomtól független szerkesztőségi munkának.

Ezekről az évekről nincs is mit mondani. Valójában a jó vidéki folyóirat egyetlen jellemzőjét sem találjuk meg a negyedévessé vált Tiszatáj ekkori számaiban. Hiszen az ország bármely táján csak az MDP „ihlette” alkotások jelenhettek meg, függetlenül attól, hogy elviselhető, vagy teljesen jelentéktelen alkotások születtek. Vagyis még csak azt sem lehetett észrevenni, hogy fővárosi vagy vidéki folyóiratban publikálták az alkotást, legföljebb csak a nyomtatásban való megjelenés „glóriája” lehetett kisebb vagy nagyobb. A Tiszatáj vers- és a prózai rovata is betartotta a „Párt” által megkívánt irányelveket, ugyanakkor teljesítette a helyi irodalom ápolásának feladatát is: döntően a szegedi írócsoport tagjainak alkotásai láttak napvilágot a folyóiratban. Viszont 1952-vel kezdődően egyre több, a szerző érdeklődésének megfelelő, de ezért többnyire helyi témát taglaló dolgozat jelent meg a Haladó hagyományaink elnevezésű rovatban. Ezek zömükben maradandónak bizonyultak, adataikban mindenképp. Ám ekkor már láthatóvá vált, hogy az eredeti „irodalmi, művészeti és tudományos folyóirat” tematikájában az „irodalmi” jutott jelentősen túlsúlyba.

A forradalom után az 1957 szeptemberében újrainduló újságformátumú Tiszatáj „Irodalmi, társadalmi és művészeti lap”-pá változott, ahol az első időkben Király István próbálgatta meg kipuhatolni a politikailag elfogadható és követendő ideológiai alapelveket, a háttérből irányítva Szabolcsi Gábor felelős szerkesztőt, akitől 1961 márciusában Andrássy Lajos vette át ezt a tisztet. A ’60-as évek legelejére lezárult a rendszer konszolidációja, nem kellett olyan szorosra fogni a közléspolitika gyeplőjét, ezért teret adhatott a rovatvezetők elképzeléseinek is. Így Kovács Sándor Iván, aki 1962 márciusával lett szerkesztőbizottsági tag, a kritikai rovatban igyekezett bemutatni a magyar irodalom legjava termését, és már nem politikai szempontból ítélte/ítélve meg a műveket. A versrovat vezetőjeként 1963 decemberében került be a szerkesztőségbe Ilia Mihály, aki egyre éberebb szemekkel figyelte a fiatal tehetségek fölbukkanását, sőt, a szomszéd államok magyarságának irodalmát is. Ez viszont azzal járt, hogy jelentősen kibővült a szerzői gárda, s nem csupán a dél-alföldi kötődésű alkotókra épült. Ugyanez a tendencia érvényesült a prózai rovatban is. A nem helyi szerzők köre már csak azért is bővült, mert mind Ilia Mihály, mind Kovács Sándor Iván egyetemi oktató volt, és értő szemekkel figyelték tanítványaikat, s akiben tehetséget láttak, írásra ösztönözték. Ők pedig tanulmányaikat befejezve, és Szegedről elkerülve továbbra is tartották a kapcsolatot a Tiszatájjal.

Emiatt azonban kimaradtak olyan helyi alkotók, akik korábban állandó szerzői voltak a lapnak, ám az ekkori szerkesztők szigorú mércéje szerint már nem ütötték meg az új elvek szerint elért szintet, vagy csak néha, s emiatt megjelenéseik is ritkultak. Így a helyi írócsoport gyakran volt parázs viták színhelye az ügyben, hogy mennyire is helyi folyóirat a Tiszatáj? Talán ettől az időtől számítódik az azóta is újra és újra fölbukkanó vád, hogy a szerkesztés nem foglalkozik megfelelően a helyi és környékbeli írók alkotásainak publikálásával.

Döntő változást hozott a formátumváltozás, amikor 1965 januártól újra B5-ös formában, „Irodalmi és kulturális folyóirat”-ként jelent meg. Ennek az átalakulásnak jellemző dokumentuma az 1967. szeptemberi szám fülszövegén a folyóirat 20. évfordulóján megjelent szerkesztői értékelés, mely szerint „az elmúlott tíz év legnagyobb eredményének az irodalmi élet valóságos létét biztosító együttes tényezők: irodalom és kritika kölcsönös fejlődését tartjuk. 1957—1960 körül, a Szegedi Fiatalok Antológiája nemzedékének fellépésekor a friss erők mozgását már országos tekintélyt szerzett kritikai gárda támogatta, s ez a gyümölcsöző együttmozgás azóta is záloga a fejlődésnek. A Tiszatáj e kettős ágú kibontakozásához kezdettől fogva éltető fórumot biztosított, s úgy, hogy közben kialakította a maga sajátos arculatát. A közvetlenebb ideológiai-esztétikai küzdelmekhez alkalmas újságformátumot kinőve a Tiszatáj  ̶ úgy hisszük  ̶ ma már nem csupán egy tájegység irodalmi orgánuma, hanem olyan koncepcióval összeállított folyóirat, aminek szerkesztése során az egész magyar szocialista irodalom célkitűzései vezérelnek bennünket”. Itt már nincs szó a tájegység múltjának és jelenének bemutatásáról, a szerző a folyamat végét fogalmazza meg: egy kiforrott irodalmi folyóiratról ír. Ezt a már korábban is érzékelhető tendenciát erősíti meg folyóirat első 25 évének tartalmát tükröző repertórium. A 9717 tételből mindössze 973 foglalkozik a szépirodalmon, irodalomtudományi és művészeti cikkeken, valamint az illusztrációkon kívüli témákkal.

Ilia Mihály 1972. április 1-jétől rovatvezetőből főszerkesztővé lépett elő, de már az egész 1972. évi laptervet ő készítette. Tőle származik a Nyelvrokonaink (vogulok, osztjákok, szamojédok, lappok, zürjének. votjákok, cseremiszek, mordvinok, észtek, karjalaiak és finnek) irodalmából című különszámról írott följegyzés: „ilyen számot, ilyen irodalmat egyetlen folyóirat sem tudott még adni ekkora teljességgel, ahol a legkisebb népcsoportnak a kultúrájából is adunk valamit. […] Továbbá: az összeállítás Domokos Péter munkája, így a szegedi tudományos műhely, a finn-ugor tanszék munkájának idesugárzásáról is szó van.” Bár korábban is megjelentetett különszámokat a lap (Juhász Gyula, József Attila, Radnóti Miklós, Bartók Béla stb.), igazában ekkortól kezdődött el a tematikus összeállítások rendszere, ahol tág tere nyílt a magyar kultúra szinte teljes színképének áttekintésére, Dózsától Kós Károlyig, Ady Endrétől Bethlen Gáborig, Vörösmarty Mihálytól Apáczai Csere Jánosig és Szentgyörgyi Albertig. De emlékszám jelent meg a szegedi tudományos műhelyekről, Hódmezővásárhelyről, Makóról, a szegedi nagy árvízről. Gazdagon képviseltette magát a határon túli magyar irodalom alkotóinak (Balogh Edgár, Sütő András, Fábry Zoltán és a többiek) számbavétele is, köszöntések, megemlékezések összeállításával.

Ilia Mihálynak a szépirodalomra vonatkozó szerkesztési elveit jól tükrözi az 1972. évi tervre vonatkozó följegyzése, melyben a versrovatról a következőket írja: „nincs szegedi irodalom, hanem írók élnek Szegeden, akik az egész magyar irodalom részei. Minden szegedi centrikusságú szeparatizmus olyan veszéllyel jár, hogy a területileg nem osztott magyar irodalomban területi megosztást hoz létre és ezzel elzárja magát az egésztől. Ennek veszélyei némely Szegeden élő költőnél megtalálhatók: nem publikálnak országos folyóiratokban, kielégíti őket a helyi lapok közlése, a Tiszatájban való közlést primátusnak fogják föl, nem küzdenek meg az országos folyóiratoknál meglevő természetes kiválasztódással, egyszóval helyi költőkké válnak.” Ez a koncepció pedig már tipikusan irodalmi folyóiratot tükröz, amely Szegeden jelenik meg ugyan, de az egész országra, sőt, a környező magyarságra való kitekintéssel. A hely szellemét alapjaiban az összeállítások során kiemelten szerepeltetett szegedi klasszikusok jelentették, s mindezek tudományos hátterét pedig a helyi felsőoktatási intézmények. Sajnos Ilia Mihály főszerkesztői tevékenysége csupán szűk három évre korlátozódott, ám szerkesztési elvei a laptól való távozása után is rányomták bélyegüket a Tiszatájra.

Vörös László, Annus József, Olasz Sándor is hűségesen követte ezt a gyakorlatot. (Tudatosan nem szólok a betiltástól a korábbi szerkesztőség visszahelyezésig Kaposi Miklós által szerkesztett lapról, mert az a politikai hatalomtól kikényszerített megoldás volt.) Csak időközben a folyóirat érdeklődése tovább tágult. Az 1980-90-es esztendőkben a magyar alkotókon kívül cseh, szlovén, horvát, osztrák, vagyis a környező országok irodalmáról találhattunk tartalmas bemutatásokat, az új évezredben a lap már figyel a világirodalom friss jelenségeire is, nagyjából szinkronban az egyetemen folyó kutatásokkal, így itt zömmel szegedi alkotók munkáival találkozunk.

Hász Róbert jelenlegi főszerkesztő is folytatja ezt az utat. Az utolsó fél évet áttekintve a vers- és prózaközlések, valamint a Szerb Antalról, Németh Lászlóról, Nádas Péterről, Alfons Mucháról (mind 4. szám), valamint az olasz és a brit irodalomról (6. szám) szóló tanulmányok mellett majd minden füzet tartalmaz valamilyen összeállítást, mely a kutatók számára a későbbiek folyamán föltehetőleg megkerülhetetlen lesz. Ezek is alapjaikban az egyetemnek illetve tudományos kapcsolatainak köszönhetők. 2017-ben Nemes Nagy Ágnesről (1. szám), Arany Jánosról (3. szám), Csoóri Sándorról (5. szám), valamint a kultúrtechnikákról (2. szám) jelent meg tanulmány-csokor.

Gazdag a mérlegen rovat, ugyan nem helyi könyveket recenzálva, de annyi nem is lenne, viszont a művészet rovat rendre a helyi kiállításokról, alkotókról közöl magvas gondolatokat, igaz, az átfutási idő miatt megkésve, bár ennek ellenkezőjére is van példa Nagy Gábor csongrádi kiállítása kapcsán.

1992 óta a folyóirat gyakran publikáló, jeles szerzőit a szerkesztőség és a kuratórium Tiszatáj-díjjal jutalmazza, így a föntieket figyelembe véve nem csoda, hogy ezek között is kisebbségben vannak a táji kötöttségűek: Baka István, Darvasi László, Domokos Mátyás, Fried István, Grezsa Ferenc, Péter László, Simai Mihály, Szepesi Attila, Zalán Tibor részesült ebben a megtiszteltetésben a 31 díjazott közül.

Tekintve, hogy a szerkesztői elvek elleni utolsó jelentős támadás 2012 őszén érte a mai szerkesztőséget, érdemes megnézni hasonló jellemzők szerint a 2011. február 21-én elhunyt Olasz Sándor szerkesztésében megjelent 2009. évi számokat, amikor még ereje teljében volt a jeles irodalomtörténész.

A versek, prózai alkotások, könyvismertetések közlésében semmi különbség nem észlelhető 2017 első félévhez képest. Van viszont Örökség rovat, bár ez csak részben helyi: a Hunyadiakról általában (2. sz.), Dsida Jenőről (3. sz.) és a Németh László Társaság 20 évéről (4. sz.) szól, ugyanakkor ez utóbbi közléssel, Monostori Imre írásával meg is szűnik.

Az összeállítások is változatos témájúak. Igazából csak a Radnóti Miklós születésének 100. évfordulóját ünneplő teljes 5. szám, és az erre reflexiókat közlő 12. szám tartalmaz helyi témát. A Hajnóczy Péter-konferencia előadásai (9. sz.) és a Latin-Amerikai-összeállítás (10. sz.) az egyetem kutatásaihoz kapcsolódik, az irodalmi érdeklődés széles spektrumát tükrözi a mai délszláv próza (3. sz.) és finn versek (11. sz.), valamint a fiatal hazai költők, prózaírók alkotásainak (6. sz.) közlése, a Tandori Dezső 70. (1. sz.), és a Kazinczy Ferenc 250. születésnapjáról (11. sz.) szóló megemlékezés. Ezek alapján bátran állíthatjuk, hogy nincs minőségi különbség a 2009. év és a 2017. év első félévének szerkesztési elvei között.

Ami a helyi támogatást illeti, érdemes megjegyezni, hogy 2009-ben a Szegedi és a Csongrád Megyei Közgyűlés által nyújtott támogatás nem érte el az éves költségvetésnek még a negyedrészét sem. Az alapítványi elnökségem alatt készült utolsó, 2010. évi költségvetési terv várható 30 milliós bevételéből mindössze 4,4 millió forint volt a várható összes városi és megyei költségvetési és pályázati támogatás, ami mindössze 15 százalékra rúgott. Valószínű, hogy ez most sincs másként. Tehát financiális alapon nem lehet számon kérni a szerkesztőségtől a helyi hagyományok ápolásának, és a helyi irodalmi alkotások dajkálásának elhanyagolását.

Ami pedig a hely szellemének irodalmi megjelenését, jelenlétét illeti, ehhez érdemes ide mellékelni Olasz Sándor véleményét, mely legalább 35 évvel későbbi a föntebb idézett, versrovatról írott Ilia-följegyzésnél: „…a szegedi örökség Móráékhoz hasonlítható meghatározó szerepét az írók közül legföljebb Tóth Béla és Temesi Ferenc prózájában fedezhetjük föl, a társadalomtudósok között pedig Bálint Sándor, Péter László, Ilia Mihály említhető. Hogy a »szegediség« mennyire nem köthető a szerző személyi igazolványába jegyzett lakóhelyhez, azt éppen Temesi példázza. A háború utáni »legszegedibb« mű, a Por című (1986–87) regény történetesen akkor született, amikor a szerző már évtizede nem élt a városban. Érvényes mindez Szepesi Attila vagy Veress Miklós városhoz és kultúrájához fűződő verseire. A »szegedi« tehát fölöttébb kényes kategória. Hiszen a szegediből valójában csak az marad meg, ami a teljes magyar irodalmi mezőnyben elhelyezhető. Ami a Körtöltésen belül ragad, lehet lokális érdekeltségű, az egységes magyar irodalmi értékrendben viszont nem állja meg a helyét.”

A táji arculatot tükröző folyóiratot ma már helyi újságok, havilapok (Algyői Hírmondó, Csengelei Krónika, Deszki Hírnök, Dorozsmai Napló, a Szeged stb.) szakfolyóiratok (Honismeret, Marosvidék, Néprajzi Értesítő, Somogy, Soproni Szemle, Vasi Szemle stb.) jelenítik meg.

*

Most, amikor a szegedi egyetem Klebelsberg Könyvtárában elkészült a teljes hetven év internetes archívuma, könnyű áttekinteni az egymást követő évfolyamokat. Világosan kirajzolódik, hogy a folyóirat a 20–21. század megfelelő évtizedei történéseinek egyfajta lenyomata. A legkülönbözőbb politikai fordulatokat, áramlatokat élte át, erőteljes élnivágyásának köszönhetően mindig alkalmazkodva az éppen lehetséges életformához. És nemcsak a politikai irányváltásokat élte túl, hanem az irodalomban bekövetkező változásokat, fölfordulásokat is. Úgy, hogy közben mindig magába olvasztotta a különböző, sokszor egymásnak feszülő irodalmi áramlatok legjava termését, a szomszéd országok magyar irodalmát, a pályakezdő fiatalok közlésre érett írásait, nyomon követte a magyar irodalom arculatának megváltozását, modernizálódását, figyelemmel kísérte a szomszéd népek irodalmát, sőt ma már bőven szemelget a világirodalom legújabb terméséből is. Mindez nem más, mint a külső körülmények változásai között végbement szerves fejlődés a lokális érdeklődésű helyi orgánum felől a nagyvilágra nyitott irodalmi szemle felé, mindenfajta nagyobb törés nélkül, ahol a szerkesztők tevékenységei egymásra épültek.

Szerencsésebb lenne, ha minden esetleges sértődöttség, neheztelés helyett inkább büszkék lennénk arra, hogy Szegeden jelenik meg az ország egyik legkeresettebb, patinás irodalmi folyóirata, melynek létét a vásárlók döntik el. Hogy mi tetszik benne és mi nem – azt meg az olvasók. 70 év után bízzuk rájuk!

Megjelent a Tiszatáj 2018. márciusi számában)