Hanno Millesi: A tér jellemzőinek kutatása

Használd ki a titkokat[1], szólal meg reggel valaki. Előző éjjel az egyik álmom végén ugyanezt a tanácsot kiáltotta utánam egy logoterapeuta, de nem hiszem, hogy meg tudom fogadni. Komolyan vehetem-e egyáltalán a tudatalattim mélyéből származó figurák ötleteit? Valami azt súgja, hogy inkább nevetnem kellene ezeken a korlátokon, amik időnként kialakulnak bennem. Különben is, biztos vagyok abban, hogy ha feltennék egy-két kérdést, a terapeuta rögtön felszívódna. Éppen elégszer tapasztaltam hasonlót. Másfelől nem vonom kétségbe, hogy igaza van: ha a megfogalmazás folyamata hirtelen akadozni kezd, bármilyen kívülről jövő hatás hasznos lehet. Meglepő módon léteznek olyan szavak és mondatok, amiknek az átmeneti rejtőzése teljesen elnémíthat valakit.

Adj egy kis mézet, jut eszembe a konyhába menet. De vajon kinek szólt ez a kérés eredetileg? Csak nem nekem? Ha igen, akkor is csak annyiban vonatkozhat rám, amennyiben nem csak saját magam vagyok, hanem egy bizonyos megjelenési formája mindenki másnak. Író vagyok, és bármivel vagy bárkivel foglalkozom is, lényem egy semleges, személyiségétől megfosztott kiadása számtalan alakban megtalálható az emberek között. Ezért tudok bármilyen célcsoportnak írni, hiszen gyakorlatilag minden embertípust ismerek, ugyanakkor bárki, aki az én szövegeimet olvassa, egy pillanatra azonosul velem. Időnként pedig szükségem van valakire, aki helyettem beszél. A világ összes főszereplőjének egyikére. Nevezhetjük mondjuk X-nek. Nem történelmi hős, akinek fennmaradnának a tettei, és nem is vitt véghez semmi figyelemre méltót, valószínűleg egyáltalán nem is érdemes értékelni az élettörténetét. Lehet, hogy sokan furcsának találják, de nem hiszem, hogy az én feladatom lenne kitalálni valakit. Ez a fajta hozzáállás csomó kérdést felvet.

A szerelemnek nevezett valami az esetemben szintén elég problematikus viszonyt takar, ami a munkámhoz fűz némely napokon. Viszont gyakran érzem gátlásosnak magam, ezért meg kell szabadulnom a bizonytalanságtól. Ma sincs ez másképp. Talán azért, mert hétfő van? Elég elszántan ültem le az íróasztalomhoz? Alkalomhoz illően öltöztem? Ebben a ruhában semmi sem fog eszembe jutni. Az ötletek nem ismerik fel bennem az embert, akihez tartoznak, és akit egyszer még híressé tesznek. Fogalmam sincs, felelem majd, ha valaki faggatni kezd, hogyan találtam ki őket. Ma reggel viszont inkább az a kérdés, miért nem jut eszembe semmi. A megfelelő ruha kiválasztása mellett az is fontos, hogy az ember ülve maradjon. Nem vagyok hajlandó elhagyni a játékteret, ülősztrájkba kezdek, eltorlaszolomaz akadályt. Senki sem vádolhat majd azzal, hogy nem tartózkodtam megfelelő időben a megfelelő helyen. Csak abban az esetben hagyom el a munkaterületem, ha úgy érzem, hogy az ötletek, amik ki tudnak segíteni jelenlegi szorult helyzetemből, máshol leledzenek. Illetve esetleg akkor, ha úgy érzem, nem a megfelelő ruhát vettem fel. Konkrét szabályok pedig nincsenek. A művészetben káosz uralkodik. Különböző hangulati elemek kerülnek kölcsönhatásba egymással. Legyen szó akár beszédfolyamól, szómaratonról, vagy éppen az elhalkulásról, esetleg arról a kényszerről, hogy türelmesen várjam egy ötlet érkezését, hogy végre befejezzek, másoljak, lopjak valamit, esetleg kijavítsak vagy átdolgozzak egy korábbi szöveget. Az asztalom lapjában van egy kapcsoló, ami szükség esetén a segítségemre lehet. Gombnyomásra megtelik árammal a rádió, és a segítségével néhány pillanatra bele tudok hallgatni valaki másnak a gondolataiba.

El fogjuk érni a negyedik szintet, hallatszik a rádióból, és nekem fogalma sincs, mit kellene ezen érteni. Számomra a negyedik szint alapvetően a teret jelenti, ahol az általam kitalált figurák találhatók. Az írók ugyanis különböző alakokat gondolnak ki maguknak, majd megfelelő sajátosságok segítségével határozott identitással ruházzák fel őket, hogy ezek a szereplők végül helyettük mondják ki, amit ki kell mondani. Alapvetően semmi kifogásom ez ellen, mégsem jut eszembe senki. Hogy hívják? Mi legyen a foglalkozása? És mégis miért egyezne bele abba, hogy irodalmi késztetéseimet rajta keresztül juttassam kifejezésre? Talán ő is szakmabeli? Vagy a Karamazov-testvérek egyik rokona, esetleg ugyanannak a cégnek dolgozik, mint Gregor Samsa, vagy kapcsolatban áll annak a szállodának a londinerével, ahol Oscar Wilde volt kénytelen tölteni utolsó napjait? Egy ilyen összefüggésrendszer azért sok mindent megmagyarázna. De mégis hogyan jutna el hozzám az az ember, aki hajlandó lenne felajánlani a szolgálatait? És ha már itt tartunk, hol van az az itt? Mindig magabiztosabbnak érzem magam, ha valamilyen elképzelt valósághoz ragaszkodhatok. Néha csak egy futó benyomásra van szükségem a szereplőm dimenziójából, ami aztán elindít bennem egy dinamikusan bővülő asszociációs láncot. Kinyitom a telefonkönyvet, és lehunyt szemmel egy névre bökök. Még a kezdőbetűt sem határozom meg előre: Grone, Emmerich. Egy ilyen kombináció sosem jutott volna eszembe. Már-már hihetetlennek tűnő szépsége miatt azonban senki sem kérdőjelezné meg, hogy igazi. Ezzel mindenképp kezdenem kell valamit. Emmerich ugyanabban a városban lakik, mint én. Így talán valamivel könnyebb dolgom lesz. Ráadásul más város telefonkönyvével nem rendelkezem, furcsa lenne tehát, ha átköltöztetném bárhová. Nagyjából azt is tudom, hogy él. A város szélén lakik, ahol egymást követik a parkosított udvarok és a különböző hulladékfajták számára kialakított, sövénnyel körbeültetett gyűjtőlerakatok sávjai. Vagy mégse, Emmerich inkább egy kissé lepusztult belvárosi palotában lakik, lapos, középen letaposott lépcsőfokok vezetnek felfelé, a postaládákat pedig benyomták vagy más módon megrongálták. Ez minden bizonnyal hasznára válna az én drága Grone-om számára készülő történetek. Vagy talán mégsem? Ismét elbizonytalanodtam. Hiszen látom magam előtt Emmerich-et egy omladozó homlokzatú palota tágas belterében, de amint elhagyja a házat, ismét Grone úrrá változik, és egy praktikusan felosztott és gondosan tisztán tartott lakónegyedben találom. Nem tudok kiigazodni magamon. Szerencsére a telefonkönyvben meg tudom nézni, hogy hol is lakhat egy olyan ember, akit Emmerich Grone-nak hívnak. A neve mellett a Taborstrasse 33. szerepel. Ez elfogadhatónak tűnik, ráadásul a második kerületben van, szóval nem a város szélén, de nem is a központban. Az igazság mindig valahol középtájt húzódik, hallom valahonnan messziről a közhelyesség szemrehányó szólamát. Emmerich Grone alakja szépen lassan kezd kirajzolódni. De még semmit sem tudok a megjelenéséről, vagy arról, hogy mivel foglalkozik. Természetesen van róla elképzelésem- elvégre egy egész történetet akarok felépíteni köré-, és most, hogy kiderítettem pár dolgot róla, komolyan át kell gondolnom, hogy a hasraütés-szerűen kitalált ötleteim közül melyik lesz az, amelyik megállja a helyét akkor is, ha valódi kategóriáknak próbálom megfeleltetni. Sajnos a telefonkönyv nem ad felvilágosítást arról, hogy Emmerich Grone mivel is foglalkozik. Igazából a Taborstrasse-ban található címéről sem lehet komoly következtetéseket levonni. Elméletileg fel tudnám hívni, de egy ilyen kapcsolatfelvétel nem igazán lenne hasznomra. Sokkal jobb ötlet személyesen felkeresni.

Érdekel az átalakulás, ezt a mondatot egyszer a mostanihoz hasonló helyzetben egy meglehetősen eredetinek és ősinek tűnő eljárást követve krétával felírtam egy könnyen tisztítható felületre, majd nem sokkal később lemostam. Ezután pedig megittam a mondattal és betűkkel teli folyadékot, és vártam a bensőmből előtörő ihletre. Máskor egy ehhez hasonló régi módszerben bízva egyszerűen csak leírtam, ami eszembe jutott, megállás nélkül, ahogy kikívánkozott belőlem, vérköreim mélyéből tollam hegyén keresztül az ártatlan, ugyanakkor rendkívül közömbös papírdarabra. Tevékenységem eredményét pedig fenntartásaim ellenére megőriztem, hogy egyszer még felhasználhassam valamire. Egy fiókban gyűjtögetem a feljegyzéseket, közben pedig próbálom meggyőzni magamat, hogy az ember egy tudományos elemzéstől nem várhat sokat, például ha egy tál minestronét vizsgálunk, akkor csak annyit állíthatunk róla biztosan, hogy olyan a szaga és az íze, mint egy tál minestronénak. Azokon a hosszú sétákon, amiket az alkotói válságom elleni tiltakozásnak szentelek, sokszor megállásra kényszerít az a gondolat, hogy mi lenne a jegyzeteim sorsa, ha hirtelen történne velem valami. Végülis vannak írók, akik úgy halnak meg, hogy egyszer csak elüti őket egy autó. Mások valamilyen bódító anyagtól megzavarodva letérnek az útról, vagy a reménytelenség múlékony érzésétől elnehezedve leugranak valahonnan. Én pedig törött gerinccel vagy szétlapított koponyával is elviselhetetlennek tartanám a gondolatot, hogy valaki szembesülhet a lejegyzetelt képzettársításaimmal, amikhez ráadásul nem is fűztem semmilyen magyarázatot. Abban biztos vagyok, hogy mindenki hülyének nézne. Vagy talán fogalmazzak úgy: az emberek attól kezdve úgy gondolnának rám, mint egy hülyére. Minden bizonnyal erre a következtetésre jutnának még azok is, akiket egyébként mindig is érdekelt, hogy milyen írások maradnának utánam; és bár tragikus halálom miatt csak a szépre akarnának emlékezni velem kapcsolatban, attól kezdve pontosan tudnák, mi mindenre voltam képes. Éppen ezért, hogy nehogy utólag folt essen a hírnevemen, nem lenne más választásom, mint mint hogy tudomást sem véve a halálos sérülésektől, szellemként visszatérjek, hogy megsemmisíthessem az összes hátrahagyott kínos dokumentumot. Csak ezután tudnám nyugodt szívvel elhagyni ezt az árnyékvilágot.

A halál tart ébren, mondaná vagy suttogná a szellemem, miközben éjszaka a zárt ajtón keresztül behatolna lakásomba. Nem lenne túl sok veszteni való ideje, mert minden terhelő bizonyítékot el kellene tüntetnie, mielőtt még kiderülne, hogy mi történt velem. Különösen akkor kellene sietnie, ha mondjuk a sofőr, aki elütött, nem menekülne el. Ebben az esetben ugyanis a vétkes autóvezetők általában átkutatják a holttesteket, hátha találnak valamilyen személyazonosító okmányt. Tudni akarják, kinek az élete szárad a lelkükön. Éppen ezért soha nem hordok magamnál semmit, ami a személyazonosságomra utalna. A szellemem ezáltal komoly előnyhöz jutna, amíg DNS-mintát nem vennének tőlem, vagy fogsorom jellemzői el nem árulnának.

Miért pont éjszaka, akarják tudni? Mert ha megnézzük az általam említett szerencsétlenségek statisztikáját, szinte sohasem nappal történnek. Nem hinném, hogy egy kreatív tevékenységet folytató ember esetében másként lenne. Különösen akkor nem, ha épp alkotói válságba került. Ebben az állapotban ugyanis nincs benne semmi, ami megkülönböztetné azoktól, akik nem foglalkoznak ilyesmikkel, ráadásul sokkal sebezhetőbb és könnyen dühbe gurul. A statisztikai adatok ilyen esetekben félelmetesen megbízhatóak.

Hol van a harmadik elem, kérdezi a Taborstrasse-n egy építőmunkás a másiktól. Még a szerszámaikat is letették, sárga sisakjukat pedig feltolták a homlokukon. Ez egy olyan mondat, amivel jobb napokon simán tudnék kezdeni valamit. Biztos vagyok abban, hogy a harmadik elemhez valamilyen lenyűgöző történet fűződik. Talán egy statikai jelentőségű tartóelemet jelent egy olyan helyen, ahol nemsokára emberek beszélgetnek, családok gyarapodnak és tragédiák történnek. Könnyen elérhető célokat kell kitűznöd, ismétlem magamnak, ahogy egyszer régebben tanácsolta valaki. Ez az egyetlen módja annak, hogy használható szöveget írj. Szóról-szóra haladj. Az építőmunkások visszavonulnak a konténerükbe. Fenn hagyták a fejükön a védősisakokat, ahogy átmentek egyik veszélyes zónából a másikba. Az új szövegeimet egyébként először egy A5-ös méretű csíkos iskolai füzetbe írom. Már az is előfordult, hogy papírpénzt rejtettem az üres lapok közé, hátha ez a kis ösztönzés átsegít majd az írói válságon. Ilyenkor azzal biztatom magam, hogy ha még egy oldalt teleírok, akkor lehet, hogy megtalálom mögötte a bankjegyet. Ha viszont nincs ott, akkor a következő oldalban reménykedhetem. De más módokon is igyekszem ösztönözni magam. Egyszer például egy érdekesnek ígérkező filmre szóló mozijegyet rejtettem a füzetlapok közé- ezt végül lekéstem-, egy másik alkalommal pedig egy ebédjegyet, amit végül is fel tudtam használni. Az ötletet egyébként a nővérem adta. Állatok viselkedésének kutatásával foglalkozik, ami kiterjed a független entitások manipulálásának különböző módszereire is.

Ha az állatok emberré válhatnak, hallom valakitől az étteremben, ahol az ebédjegyemet egy menüre váltom. Nem sokkal ezelőtt két parkoló autó között álldogáltam a Taborstrasse-n, valahol a 33-as házszám környékén, és azon gondolkoztam, hogyan oldhatnám fel a bennem kialakult gátakat. A főszereplőm talán a segítségemre lehet. Gyakran hallani olyan művészekről, akik talán még hallomásból sem ismerik a hasonló válságokat, hogy munkájuk mennyi problémán átsegítette őket. Ami azt illeti, ezt Emmerich Grone is megtehetné értem. Talán hajlandó is lenne rá, csak azon múlik az egész, milyen foglakozást választok neki. Nem is úgy gondolok rá, mint irodalmi hősre, hanem inkább mint krízismenedzserre, pszichológusra vagy- és talán ez a legjobb megoldás- mint egy józanul gondolkodó emberre. Mert miattam aztán nem kell egyetemet végeznie. De ha jobban belegondolunk, nem sokkal gyakoribb, hogy az alkotó embert valamilyen lenyűgöző természeti erő keríti hatalmába, ami aztán annyira nagy hatást gyakorol rá, hogy rengeteg dolgot tud írni az élményről. Egy beszámolót, egy hommage-t vagy éppen egy portrét. Mindenesetre valamilyen műalkotást. Én viszont semmiképp sem szeretném egy létező ember történetét elmesélni. Lehet, hogy Emmerich Grone ezt akarja, és már nagyjából sikerült is rábeszélnie. Szeretne valamit cserébe azokért a részletekért, amiket elárul az életéből. Lehet, hogy közben túl messzire mentem. A 33-as szám alatt álló ház homlokzata néhány helyen már omladozik. Ezt eltaláltam. Az írói munka egyik előnye, hogy előre megsejtünk bizonyos dolgokat. Az ilyesmit általában intuíciónak vagy hosszú évek tapasztalatának nevezik, attól függően, hogy az írói munka mely fajtájáról van szó. Egy költőéről, egy mesélőéről vagy egy felfedezőéről. Vacsora után mindenesetre becsengetek Emmerich Grone-hoz.

A tér jellemzőit tanulmányozom, ezzel, a kissé talán rosszul megválasztott mondattal köszöntöm Grone urat. A lakásban elég sötét van, de Grone úr felkapcsol egy lámpát, talán annak a reményében, hogy jobban megérti majd, amit mondani akarok. Pont úgy néz ki, mint egy lassan előhívódó polaroidfotó. Grone úr megkérdezi, hogy nem valami oltást akarok-e eladni neki, én pedig határozottan megrázom a fejem, és elmagyarázom, éppen azon fáradozom, hogy elképzeléseimet meg tudjam valósítani a munkám során. Egy történet megírásáról szóló szöveg maga a történet kell, hogy legyen, teszem hozzá, de azt hiszem, Grone úr itt már elvesztette a fonalat. Az mindenesetre biztos, hogy ő nem ugyanaz az Emmerich Grone, mint akit elképzeltem magamnak. A biztonság kedvéért az ajtócsengő fölötti fém névtáblára pillantok. E. Grone áll rajta, ami még nem jelenti azt, hogy tényleg Emmerich Grone-ról van szó, és nem valami Ermnstról vagy Emilről. De az is lehet, hogy ez az úr itt nem Emmerich, de nem is Emil vagy Ernst, hanem egyszerűen csak E. Esetleg Grone úr inasa. Bár ez a ház nem úgy néz ki, mintha a lakói személyzetet tudnának tartani,azért látszik rajta, hogy fénykorában sokkal szebb napokat is megélt. Ez valamikor a válság és a tömeges elszegényedés előtt lehetett, mielőtt még azok kezére került, akik azelőtt legfeljebb csak szolgálhattak benne. Már minden létező betegség ellen be vagyok oltva, közli Emmerich Grone inasa a lakájokra jellemző tipikus hangsúllyal, ami betanult engedelmességét különösen nyilvánvalóvá teszi. Különben sem hisz már ezekben a módszerekben, teszi hozzá, bár ez engem egyáltalán nem érdekel. Úgy látszik, sikerült elkapnia az összes fertőző betegséget, ami ellen valaha beoltották. Na, jó. Önkéntelenül is Csehov megállapítására gondolok, aki szerint, ha egy irodalmi műben megjelenik a fegyver, akkor miért ne sülne el. Eddig könnyelmű módon nem is beszéltem másról, mint torlaszokról, vészjelző gombokról és átalakulásról. De a korábbi nehézségek vajon eredményezhetnek-e újabbakat? Az lenne az igazi, teszi hozzá a szolgák leszármazottja, ha lenne védőoltás az egészségkárosító rémtörténetek ellen, amikkel megpróbálják ránk sózni ezeket a készítményeket. Én pedig gondolatban rögtön hozzáteszem, hogy persze, és jó lenne egy védőoltás az olyan alkalmazottak ellen is, akik pestisként szóródtak szét a korábbi munkaadóik kastélyainak termeiben, és a környezetükben mindent és mindenkit arra emlékeztetnek, hogy mennyire nehezükre esik elfelejteni azt, hogy honnan jöttek. A huszadik század vége, szűrődik ki egy hang E. Grone most már teljesen világos lakásának egyik szobájából. Talán egy rádióból vagy tévékészülékből származtak a szavak, esetleg valami számítógépes játék végét jelentő automatizált géphangot hallhattunk. Lassan indulnom kellene. Elképzelhetetlennek tartom, hogy Grone úr és köztem valaha létrejöjjön valamilyen együttműködés. Egyszerűen nem működik köztünk a kémia. Még abban sem lehetek biztos, hogy egyáltalán ő az, akivel beszélek. Hiszen lehetséges, hogy az E. Grone impozáns múltjára vetülő árnyék annyira lekötött, hogy nem ismertem fel, hogy Emmerich az volt, akitől az utolsó szavak származtak. Bárki állt is velem szemben, miután elköszöntem, egyszerűen rám csapta az ajtót, mintha valamiféle győzelmet aratott volna felettem, ami szükségtelenné tesz mindenfajta udvariaskodást. De kit érdekel.

Hogy megszabaduljak a kellemetlent találkozás emlékétől, befelé tekintek, és megpróbálok találni magamban valamit, ami igazán eredeti. Az egész életem hírverés volt, szólal meg a fejemben egy kritikusom, egy középkorú férfi, aki egy takarító vállalat egyenruhájába öltözve  álcázza magát, és mindig van nála egy ón vödör és egy fa nyelű partvis. A haja gyér és ápolatlan. Arcát benőtte a szakálla. Anélkül, hogy engedélyt kérne, időről-időre átcsoszog emlékezetem tájain, és mindenféle kérdés nélkül befurakszik a gondolataim közé. A vödör zörgéséről, és a kilötykölődő felmosóvíz hangjáról már akkor tudom, hogy közeledik, mielőtt még alakot öltene. Hiába célozgatok arra, mennyire fárasztó értelmezni komoly meggyőződéssel előadott megállapításait, őt ez egyáltalán nem érdekli. Pedig elődjétől, az egészségügyi asszisztenstől, aki hetente háromszor munka után –  megfigyeltem – így jelent meg nálam, pont ezzel a módszerrel sikerült megszabadulnom. Hitvallásával szemben, ami szerint egy jó történetet még középszerűen is megéri elmondani, annyira elutasító voltam, hogy hamarosan maga sem érezte már elégségesnek jóindulatú tanácsait, amikkel a helyes útra akart rávezetni, jobban mondva arról letéríteni. Aki nem hajlandó gondolkodni, magától repül gondolhatta, mielőtt örökre katapultált volna a képzeletvilágomból, a takarító szolgálat emberét pedig, habár nem kevésbé idegesítő jelenség, azért mégiscsak szívesebben látom. Mert mégis mit kezdhetnék azzal, hogy egy ember rendet rak gondolataim legintimebb folyosóin, ráadásul mindezt a középszerűség iránti legnagyobb elhivatottsággal teszi. Emmerich Grone-t viszont mindenképp törölni fogom a szereplőlistáról. És semmi ha vagy de. Semmi sem köt össze minket. Holnap megint a szerencsémre hagyatkozom, és ismét rábökök valakire a telefonkönyvből. Már előre izgatott vagyok, hogy élettörténete ezúttal mely pontokon fogja keresztezni készülő szövegem folyását. Esetleg egy társkereső fórummal próbálkozom. Ott mindenki bemutatkozik és megadja a legfontosabb tulajdonságait. Persze lehet, hogy egyes adatok túlzóak vagy hamisak, de így legalább én is kénytelen leszek kitalálni valamit. Lassan úgy érzem, hogy mindaz, ami az írás során az utóbbi időben akadályozott, szépen lassan semmivé foszlik. Nem, ez így nem igaz. Még túl korai lenne megnyugodni. Egyébként sokkal szívesebben elfogadom egy olyan ember szolgáltatásait, aki a tisztaságról gondoskodik, mint egy olyasvalakiért, akinek az a feladata, hogy valamiféle csalóka biztonságérzetet teremtsen. Az olyan szövegek, amik elsősorban születésük körülményeikről szólnak, nincsenek tekintettel a saját jövőjükre. Nem csak  szabályokat fektetnek le ugyanis, hanem kapcsolatot is teremtenek tér és idő között. A múlt jelentősége pedig leginkább események formájában mutatkozik meg, és ami már kétséget kizáróan végbement, az a leghitelesebben akkor ábrázolható, ha úgy teszünk, mintha éppen abban a pillanatban történne meg. Egy szöveg előállítása során pedig a vizuális műalkotások létrehozásával ellentétben nincs jelentősége a különböző gyűjtési stratégiáknak. Aki egy szöveget egy képzőművészeti alkotással összekever, az megbocsáthatatlan hibát követ el. A képzőművészettől eltérően az irodalom nem kebelez be mindent, de tényleg mindent, amit aztán megemészthet és művészet címkével ellátva visszaöklendezhet. A szöveg jelenségek körül bontakozik ki, szimbiózisba kerül velük, ismeretségeket és egyezségeket köt. Van, amikor teljesen háttérbe húzódik. Elhallgat, amint felolvasták, ha pedig olyan nyelven íródott, amit nem beszélünk, érthetetlen marad.

Minden ember művész, és mégis ki mástól szárazhatna ez az állítás, mint egy képzőművésztől. Ha ez igaz, akkor Emmerich Grone-ra is vonatkozik. Még gondolkodom azon, hogy megtartom a nevét. Már annyira megszoktam. Van benne valamiféle hétköznapi fenségesség. A személye úgy tűnik, nem felel meg az elvárásaimnak, de a neve illik az elképzeléseimhez. Végülis az én ötletem volt, hogy felvegyem vele a kapcsolatot. Talán csak most ismerem ki magam igazán a valódi összefüggések között, legalábbis annyira, hogy a saját elképzeléseim szerint tudjak beszélni róluk. Azt, hogy új szereplőt kell keresnem, már akkor tudtam, amikor megláttam. Talán csak hagyom majd, hogy beszéljen. Itt, nálam, anélkül, hogy megengedném, hogy befolyásoljanak tisztázatlan életkörülményei. Azokra majd kitérünk később, ha eljön az ideje. Emellett a főszereplőmnek a kezdetektől fogva tudnia kell, mire vállalkozik. Nem könyöradományért megyek hozzá, és meggyőznie sem kell semmiről. Beszélgetéseinkből, amiket általában én irányítok, mivel ő egy bizonyos fokig én vagyok, ki kell derülnie valaminek, amit mindkettőnk számára megéri leírni. Lefekvés előtt egy olyan könyvet olvasok, amiről az előbb említett képzőművész azt mondta, hogy a víz alatt írta. És akkor mi van, teszem hozzá gondolatban, engem sokkal jobban érdekel, hogy mi áll benne.

Izsó Zita fordítása