tiszatáj | 2016. június 14.

A szétrázódás ellen

FENYVESI OTTÓ KÖTETBEMUTATÓJA
Fenyvesi Ottó, a XX. századi vajdasági irodalom ’70-es és ’80-as évekbeli virágzásának egyik fontos tanúja, az utóbbi időben „halott vajdaságiakat” szorgalmasan olvasó és olvastató emlékmentő, egyben a hajdani vadulás vizeit ma is eleven „versekkel és kalózsszövegekkel” ellátó alkotó volt a Tiszatáj szerkesztőségének könyvheti vendége 2016. június 10-én… – TÓTH ÁKOS BESZÁMOLÓJA

FENYVESI OTTÓ KÖTETBEMUTATÓJA

Fenyvesi Ottó, a XX. századi vajdasági irodalom ’70-es és ’80-as évekbeli virágzásának egyik fontos tanúja, az utóbbi időben „halott vajdaságiakat” szorgalmasan olvasó és olvastató emlékmentő, egyben a hajdani vadulás vizeit ma is eleven „versekkel és kalózsszövegekkel” ellátó alkotó volt a Tiszatáj szerkesztőségének könyvheti vendége 2016. június 10-én. Az évtizedek óta Veszprémben élő és alkotó költő, író, esszéista és képzőművész, aki az idén 50. számához érkező Vár Ucca Műhely nevű kulturális folyóirat alapító szerkesztője is, új könyvéről, a Tiszatáj gondozásában nemrégen megjelent Minimum Rock & Roll-ról a kötet szerkesztőjével, Virág Zoltán irodalomtörténésszel beszélgetett. Az este során, miközben megismerhettük a verskötet darabjainak keletkezési körülményeit, a Fenyvesi versvilágában, költészet-elképzelésében az utóbbi évtizedekben lejátszódott és az alkotó által élénken megfigyelt változások okait, betekintést nyerhettünk a több-médiumú alkotó kibocsátó közegeihez, különféle hagyományaihoz való viszonyába, művészettörténeti kapcsolatkereséseinek folyamatába, s megtudhattuk azt is, hogy „minden szerkezet szétrázódik…” (Minderről később).

Virág Zoltán indítókérdéseivel a visszaemlékezésnek Fenyvesi alapvető művészi ethoszában megnyilvánuló, több jelentős munkájában is testet öltő jelentőségére hívta fel a figyelmet. A Minimum Rock & Roll alig tagolt, a szerző felhatalmazása értelmében kvázi-hosszúversként is olvasható szekvenciáira éppúgy ráillik az emlékező magatartás és a belőle sarjadt emlékvilágok termékeny párbeszéde, mint a korábban megjelent Halott vajdaságiakat olvasva lapjaira vagy A szabadság foglyai című, köztes műfajú, művészetelméleti és –történeti anyag koncepciójára. Fenyvesi válaszában az utolsó évtizedek meghatározó emlékezetkritikai irodalmára, nagy mnemotechnikai érdeklődésre hivatkozva saját vállalkozását is ebben a gondolati térben helyezi el, teszi felismerhetővé (s tehet-e másként az, aki egy versében a „sodrodó hasadékot”, a jelenkorkutatás e széles körben alkalmazott terminusát emlegeti?). Ugyanakkor az alkotó az est folyamán többször emlékeztet az emlékezés elkerülhetetlenségére is, arra, hogy felfogásában „az ember emlékező lény”, vagyis hogy minden irodalmi kordivaton és –parancson túl az autentikus mű az emlékezet, a megörökítés feladatát mintegy természetesen vállalja fel. Virág Zoltán felvetése szerint, ellentmondva a Fenyvesi-recepció domináns szólamának, ez az idővel harmonikus viszonyt ápoló művészi attitűd semmiféle klasszicizálódás vádjával nem illethető, hiszen az emlékezés „maga is egy lázadásforma”, ami mellett az alkotó kitart az utóbbi időszak műveiben. Fenyvesi, aki rendkívüli finomsággal kerüli el az önmagyarázat csapdalehetőségeit, inkább analógiákat, művészi jelenléte számára inspiráló mintákat sorol, hogy megvilágítsa utolsó műveinek (pl. az egyelőre csak a facebook-on olvasható Brazília című szövegnek) szociográfiai, településtörténeti, geopolitikai és személyes paraméterekkel egyaránt leírható kontextusait. A Bácsborsódról származó, később a világművészet hírességévé váló Moholy-Nagy László, valamint a vajdasági művelődéstörténet „helyi jelentőségű szerzői” éppúgy részei ennek az értékalapú és területi szerveződésű kánonnak, mint ahogyan a Gogol halálát író Tolnai Ottó, vagy a rendszeresen újraolvasott, bevallása szerint gondolkodására elévülhetetlen hatást gyakorló platóni Lakoma (Symposion). Ha felfigyelünk Fenyvesi inspirálóan, de sosem szájbarágós didaktikussággal sorolt hivatkozásaira – a regionális értékű, értelmű irodalmi életművek és a képzetes komplexum viszonyát előtérbe állító gondolataira; Juhász Ferenc hosszúverseinek hatását be- és elismerő reflexiójára; a „megmondó ember szereptől” való idegenkedés indítékaira stb. -, mindegyre egy olyan pluralitás és többirányú elismerést lehetővé tevő türelem nyomaira bukkanunk e gondolkodásban, mely a „különböző identitások gyűjtőhelyévé teszi a szubjektum pozícióját” (Virág Zoltán megállapítása szerint).

Ahogyan a beszélgetés tárgyául szolgáló új kötet egyes darabjai fölött rendre feltűnő ’&’, az összeköttetés és mellérendelés jeleként, valamiféle poétikai demokratizmus alakzatában találja meg az időhöz való viszony hiteles változatát, a mindent archiváló magán-emlékezet anyagát átnéző jelenkori én élményét, úgy a hús-vér, előttünk megnyilatkozó Fenyvesi is a felemlegetett dolgok eldöntetlenségével, egymás mellé helyezésével érzékelteti értékrendje mindenféle feszélyező hierarchiától való mentességét. Erre jó példa, hogy amikor az Amerikában töltött időszak jelentős poétikai átalakulásokat hozó tartamáról beszél, nem a beatgeneráció alkotóinak hatását emlegeti, hanem az ottani élet másfajta arányai közt elképzelhető irodalmi szereppel való találkozást, a szlogen szövegszervező erejére való rácsodálkozást. Szóba kerül ezután a korántsem enigmatikus, de magyarázatot kívánó kötetcím, mely megváltozott formátumával utal Fenyvesi pályájának korábbi szakaszait megjelölő címzésekre (maximumrockandroll címen az induló Magyar Narancsban vitt rovatot és hasonló címen műsort szerkesztett az Újvidéki Rádióban). A szerző, bevallása szerint, matematikai képletekként viszonyult a Minimum Rock & Roll szövegeihez, kitölthető szövegtereihez. Ebben a – Virág Zoltán meggyőző állítása szerint – korántsem minimalista, de a minimális vonzalmát vállaló versigényben, Fenyvesi mostani költészetének választásaiban nyilvánvalóan visszaköszön az emlékezeti perspektívából elnyert kételkedő alapállás, a „’70-es és ’80-as évek nagy igazságait” mára kérdésesnek tekintő alkotó másként radikális tapasztalata, mely valamiféle redukció, kevéshez ragaszkodás magatartására sarkall. Kedvenc zenekaráról, a New York-ban alapított és egy magyar származású tagot is magáénak tudó Ramones-ről, az együttes felbomlásáról szólva beszél a „szétrázódásról”, arról, hogy – idővel – „minden szerkezet szétrázódik”, „a bicaj, az autónk, a testünk.” Stb. A zenetörténeti analógia közegéből hirtelen kilépő, és e versvilág általános magyarázataként is érthető megfigyelés, nehezen tagadható „minimális” igazságot tartogat, mikor az életfunkciókat az anyag láthatatlan, lassú kilazulásának folyamatában ábrázolja. Ki tagadhatná e leírás helyességét? És ki tagadhatná, hogy Fenyvesi könyvének tiszteletreméltó törekvése, az emlékező módusz életparanccsá iktatása („Nem szabad felejteni, semmit.” – hangzik el az est folyamán), ezzel a szétrázódással ellentétes indulatként, nem fortyogó, de hatásos hullámként képzeli el a költészet, a számára autentikus szólás jövőjét? A költészet mint a szétrázódott tagok visszaillesztése, a szétrázott anyag visszarendezése, formába rázása, minimum és maximum rock & roll, ad infinitum.

Tóth Ákos

Fenyvesi Ottó költői estje, Tiszatáj Szalon

2016. június 10.

DSC_0109DSC_0116DSC_0117DSC_0139DSC_0123DSC_0120DSC_0118DSC_0127DSC_0124DSC_0125DSC_0132DSC_0128DSC_0167DSC_0138DSC_0144DSC_0143DSC_0150DSC_0163DSC_0164DSC_0149