tiszatáj | 2014. február 4.

A szertár varázsa

HERMANN ZOLTÁN: VARÁZS/SZER/TÁR
Az egymáshoz lazán kapcsolódó, főbb gondolataiban egymásra rímelő tanulmányok olvasása során világossá válik, a szerző nem csupán arra vállalkozik, hogy feltérképezze a strukturalizmus egyik alapköveként ismert A mese morfológiája funkciórendszerének finom összefüggéseit, kapcsolatait más meseelméletekkel, hanem az Arnold van Gennep neve által fémjelzett Átmeneti rítusokhoz való kapcsolódási lehetőségeit is vizsgálja […]

Hermann Zoltán Varázs/szer/tár című kötete 2012-ben jelent meg a L’Harmattan kiadó gondozásában. Az egymáshoz lazán kapcsolódó, főbb gondolataiban egymásra rímelő tanulmányok olvasása során világossá válik, a szerző nem csupán arra vállalkozik, hogy feltérképezze a strukturalizmus egyik alapköveként ismert A mese morfológiája funkciórendszerének finom összefüggéseit, kapcsolatait más meseelméletekkel, hanem az Arnold van Gennep neve által fémjelzett Átmeneti rítusokhoz való kapcsolódási lehetőségeit is vizsgálja. Mindezen összefüggések és főbb pontok alkalmazási módozatait követi nyomon a kötet második felében a 18–19. századi magyar szépirodalom néhány ismert és népszerű történetének segítségével.

Két hangsúlyos részre oszlik a nevében mesei hármasságot idéző Varázs/szer/tár. Az első, elméleti blokk (néhány értelmező, az elméletek alkalmazására törekvő tanulmánnyal együtt) azért felelős, hogy a szertár elemeit megismerhesse az olvasó, majd ezzel a háttértudással felvértezve merészkedhessen, a kötet második felében, ismert szerzőink történeteinek talán eddig kevésbé, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is jól ismert erdejébe. Propp, Saintyves, Aarne, Honti, van Gennep és Meletyinszkij nevével és eredményeikkel találkozhatunk a kötetnek ezen részében. Egy ennyire fajsúlyos lista olvastán jobban szembe tűnik Hermann óvatos retorikájának kontrasztja, holott érdemes és érvényes következtetéseket von le.

A tanulmányok témájának gerincét a Vlagyimir Propp révén vizsgált és kutatott varázsmesei funkciók és szüzsék alkotják. Ezekről, valamint szerepükről bővebben A mese morfológiájában, illetve A varázsmese történeti gyökereiben olvashatunk. Jelen kötetben e funkciók előfordulása, változása és alkalmazhatósága, vagyis a szertár (avagy mindazon elemek, amelyek a varázsmeséknek részét képezhetik) sokfélesége és kreatív felhasználása nagyon is szembe tűnő: egész varázstérkép tárul fel az olvasó előtt, amelyen az értelmezői ösvények széttartása a lehetőségek sokféleségét jelzi. Ebben a varázsmesei térben, ahogy Hermann is állítja, folklorista és irodalomtörténész más és más utat választ, hiszen tárgyuk különböző módon történt rögzítettsége eltérő irányt jelöl ki számukra. Az egymásra következő tanulmányok mentén haladva úgy tűnik, amellett, hogy megpróbálja szembesíteni az irodalomtörténet és a folklorisztika legújabb szempontjait a mese műfajának, műfaji kánonjainak kérdéseivel, Hermann Zoltán szövege végig megtart egy átmenetet a két oldal között, egyfajta határolvasatot hozva létre. Kötetében biztosítja az olvasó számára az összefüggésekre való rálátást, és nem marad el annak megmutatásában, amire vállalkozott.

Egyik központi gondolata a médiumváltáshoz, illetve a kánontörténethez kötődik. Többször visszatér azokhoz a kérdésekhez, melyek arra vonatkoznak, mi változtatta meg a 18-19. századi nyomtatásos, elit irodalmának viszonyát a szóbeliséghez, mivé változott a mese az írásbeliségbe való átkerülésével, azaz mennyiben sikerült megtartani, vagy miként épült be a mesemondás sajátos beszédmódja ezen időszak szépirodalmába. Többször felmerül annak gondolata, vajon csonkítás-e a szóbeliségben megképződő, élő és terjedő mesének az írásbeliségbe történő átkerülése. A mesélő és a hallgatóság dialogikus szituációjában létrejövő mese metakommunikációs jellegzetességei valóban hiányoznak az írásos változatokban, bármennyire is próbálja a jelölés követni a szóbeli előadást. A tanulmányok mentén kialakulhat az olvasóban egy olyan benyomás, hogy a médiumváltás, a szóbeli közlésben élő mese leírása mégsem feltétlenül csonkítás, hiszen a leírás mozzanatából hiányzik az intenció, ami a csonkítással (és ajánlatos van Gennep szövege mentén a természeti népek e szokását párhuzamul venni) jár. A csonkítás után látható nyom marad a testen – ennek az analógiának megfelelően akár a történet testén is. Az új, a leírt mesék csoportjába való befogadás így véglegesnek számítana, ahogy az a rítussal is járt. Érdekes módon az elemek tovább élnek az új közegben, továbbra is egységet alkotnak, az őket kutatók (köztük a Propp, Saintyves vagy Aarne) számára egységes rendszert tükröznek. A mesék csonkítása talán inkább a későbbi korok műmeséinek létrejöttében érhető tetten, hiszen ezekben a funkciók, szüzsék felbomlasztása, kiragadása, átvétele lesz az, ami rítusokat elbeszélő, azok alakulását követő történeteket feloldja, és egy ugyan már működőképes közegben, de több forrásból összemetszett egészekké alakítja őket. A mese más alakban, egy átmeneti térben, nyomaiban él tovább.

A kötet a médiumváltás okainak és mikéntjének megértésére hozott rendhagyó példáiban ugyan megtalálhatóak a varázsmesei elemek, némelyikük (főképp A méla Tempefői, mely a korabeli szóbeliség vizsgálata kapcsán merül fel) akár forrásként is kezelhető, de ezek a szövegek végső soron nem olvashatóak a varázsmesei funkciók és szüzsék mentén. Hasonló eredményekre bukkanhat az olvasó az első blokk egyik tanulmányában: a Trisztán-történetek eredete nem csupán a középkorra, hanem még korábbra nyúlik vissza, és ugyan fellelhetők bennük a varázsmesei elemek, mégsem olvashatók varázsmesékként. Inkább azokat a (javarészt átmeneti) rítusokat kódolják, amelyek meghaladását, illetve azok elbeszélését követően e történetek létrejöttek.

Külön figyelmet szentel a kötet az átmeneti rítusok (főképp a születés, a házasság és a meghalás rítusai), a családszerepek és a népmesék, valamint a varázsmesei funkciók kapcsolatának. A mese, a mesemondás közösségi szerepe egyfajta közösségi tudás átadásán túl a rítusok valamilyen kontextusának értelmezésére, egy-egy szokás szentesítésére szolgált, vagy éppen az adott szokás megváltoztatásának vagy meghaladottságának céljából volt fontos. A közösségek e történetek felidézésével saját élettapasztalataikat adhatták tovább, és egyéni életükről, betöltendő vagy elfoglalt szerepükről is gondolkodhattak. Hermann (Propp és van Gennep elméleteire hivatkozva) többször felhívja a figyelmet arra, hogy egy mozzanat akkor lett tetten érhető funkció vagy mesei szüzsé, amikor a rítus meghaladottá vált. A tanulmányok metszéspontján világossá válik, hogy az összetett közösségi funkciók rekonstrukciója azon konfliktusok mentén történhet, amelyek a szóbeliség mesemondó alkalmait megidézték.

A kötet második felében néhány világirodalmi példa mellett a magyar romantikából ismert szerzők (Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany és Jókai) egy-egy szövegének a varázsmesék felőli megközelítése kerül a középpontba. Hermann lendületes, világos és pontos érvelés mentén mutat rá ezen értelmezések érvényességére. Különösen érdemes figyelembe venni a Csongor és Tündéről írt tanulmány eredményeit.

A Varázs/szer/tár lapjairól visszaköszönő kérdések és összefüggések, melyek közül csupán néhányat tekintettünk át ezekben a sorokban, szolgálnak útravalóul a kötet olvasói számára. A felvetett témákkal és kérdésekkel kapcsolatban a további olvasáshoz nagy segítséget nyújt a kötet végén található kiterjedt bibliográfia, valamint a tanulmányok lábjegyzeteiben fellelhető, hivatkozott kötetek. Nem utolsó sorban, mielőtt egy-egy elem közelebbi vizsgálatát terveznénk, ne habozzunk belelapozni vagy megnyitni e szertár (és más varázsszertárak) kipróbálásának alapjául szolgáló szövegek végeláthatatlan mesei tárházát.

Kanizsai Ágnes