A szegény kisgyermek panaszai

NYERGES GÁBOR ÁDÁM: SZIRÁNÓ

2013 novemberében jelent meg Nyerges Gábor Ádám első kisregénye a Fiatal Írók Szövetségének Hortus Conclusus sorozatának részeként. „[O]lvasmányos és lendületes, laza és sztoridús könyv.” – szól az ismertető a hátoldalon. És valóban, a Sziránó gördülékeny, szórakoztató írás, úgy háromnegyed részben. Egynegyed részben pedig vérkomoly, a potenciális író nehézségeiről és küzdelméről szóló mű.

Nemzedéki regény? A Sziránó kettős arcú alkotás. Egyfelől egy általános iskolás fiú életének szórakoztató története. Egy nem is olyan tipikus lúzeré, aki önironikus, érzelmes lényével fölülkerekedik a kortársain. Egyes vélemények meglebegtetik a nemzedékregény fogalmát a könyvvel kapcsolatban. Ez bizonyos értelemben igaz, hiszen a Sziránó olyan szituációkat idéz meg, amelyek mindegyikünk számára ismerősek lehetnek: dögunalmas osztályfőnöki órákat; esetlen, kézfogásig sem eljutó szerelmeket; vizelettartási problémákat; ciki farsangi jelmezeket; az iskolai hierarchiát, annak gyermeki kegyetlenségével együtt. Nyerges Gábor saját bevallása szerint „tisztelettel akarta megközelíteni a gyerekkort, buksisimogatós lenézés nélkül”. Azonban a nemzedéki regény címke kérdéses, hiszen a nézőpont, ahonnan látjuk a gyermekek világát, nagyon egyedi. Sziránó figurája ugyanis nem egy tipikus gyerek – önironikus materialista osztálytársa vélhetően keveseknek volt. A kisfiú gyors észjárása, éles szemű megfigyelői képessége olyan pozícióba emeli őt, ahonnan átlátja az osztálynak a dinamikáját, sőt, manipulálni is képes azt. Legerősebb fegyvere pedig a beszéd. Minden szituációból kivágja magát, módszere, hogy már azelőtt kigúnyolja magát, mielőtt más megtenné helyette; megvallja bűneit, mielőtt a fejére lehetne olvasni őket – ezt nevezi ő „sziránózásnak”. Ennek következményeként, évekig tartó munka során a hierarchia élére kerül. Az ő történetét olvashatjuk, folyamatos zárójeles megjegyzésekkel, szóviccekkel tűzdelve.

Linearitás és narráció. A Sziránó időtere meglehetősen folyékony. Esterházy időkezelése a Sziránóra is jellemző lehet: „[A]z időt valamiféle anyagként fogom fel, amelyik ide-oda csorog – és akkor ezt képnek is el lehet gondolni, a különböző időket különböző színekkel, mint a rajzórán az isiben.” [Marianna D. BIRNBAUM, Esterházy-kalauz, Bp., Magvető, 1991, 94.] A történetek java az általános iskolában játszódik, azonban a könyv vége felé egyre inkább sűrűsödnek azok az epizódok, amelyeket nem tudunk lineáris időrendbe helyezni. Egyes esetekben a fiú már egyetemista fejjel beszél, emlékezik, ezzel kicsit összezavarva az olvasót. A Sziránó krónikása, mintha kicsit elfogult lenne. Objektív narrátorral van dolgunk, vagy tudatfolyamról lenne szó, egy személyes kötődésű történetről, ahol az emlékek egymást idézik, egymást kommentálják, de szigorúan a szabad asszociáció jegyében? A kulcsot maga a szerző adja meg a mű utolsó oldalain. Az Esti Kornél-idézettel záródó rész, a Sziránó és a színfónikus megoldja az időbeliség problémáját, és ezzel együtt a műfajiságot is. Az Esti Kornél kapcsán kialakult polémiák, amelyek a műfajra vonatkoznak, itt is jelentkeznek. Kisregény – szól a megjelölés a fülszövegen, de a művet inkább érezhetjük novellák, vagy anekdoták folyamának. A közös elem: Sziránó figurája, a történetek az ő történetei, ő képezi a kapcsot köztük, és írja felül a linearitást, akárcsak az Esti Kornél esetében a főhős figurája. A Kosztolányi-párhuzam abból a szempontból is fontos, hogy tematizálja narrátor és szereplő viszonyát: a szerző és a „másik író”, szereplő és alkotó felcserélhető hatáskörét. Van „[e]gy másik valaki, aki jegyzi, nem is le-, hanem meg- az ő életét […], és aztán ebből az összes megjegyzettből összeemlékszi rá az elképzelhető legszebb művet.” (232)

Küzdelem a nyelvvel. Sziránó létmódja maga a beszéd. A kisfiú egész életében narrálja magát. E narráció során keresi a pontos szavakat. Ízlelgeti a kifejezéseket, bennük él. A kis Sziránó problémáinak egy része egzisztenciális probléma: a mindent felidézés vágya, az írás és a halál problémái, amelyeket Borges Az Alef című elbeszélésben ír meg. Az élet artikulációs pontjai. Az elbeszélés folyamán az irodalom egyébként is nagyon fontos szerepet kap – nem csak a tényleges cselekményében, hanem a címekben, alcímekben, jelzőkben is (A La Fontaine-i hiénahadművelet, Hamlet üzenete, A nem voltaire-i Cecilke). A kis Sziránót olyan narrátor kommentálja, aki relatíve tág irodalmi tudás birtokában van. Ily módon a Sziránóban több szempontból is megjelenik a posztmodern világlátás: az intertextualitás, a történetszerűség tapasztalatának felbomlása, a nyelvben való bizalmatlanság, de a humor, az irónia is, ami a posztmodern művek – főleg az Esterházy-szövegkorpusz – lényeges eleme.

Az imént felfejtett szálhoz kapcsolható a szöveg metavonulata. A Sziránó állandóan felhívja a figyelmet saját megalkotott, irodalmi voltára. Fikcióval van dolgunk, de emellett a kisregény vállaltan életrajzi vonatkozású is (a figyelmes olvasó akár még a tényleges szereplőket is be tudja azonosítani). Az arányok nem tiszták, de nem is lehetnek azok, hiszen, ha feltesszük, hogy a Sziránó részben emlékezésen alapul, akkor számolnunk annak zavarosságával, pontatlanságával – ez az időbeliségre is választ adhat. A legfőbb jelölője a fikciónak, hogy a főhős neve csak saját fejében Sziránó, mindenki más a saját nevén hívja (a nevet azonban nem tudjuk meg – ez is beszélő lehet). Szándékos irodalmasítás történik ebben a gesztusban, hősünk mitizálódik. Egyes történetekről pedig maga a szerző rántja le a leplet: ilyen az első, iskolai évnyitóról szóló fejezet (…és az égiek), amely nem történt meg, legalábbis Sziránó nem tudhatja, hogyan is zajlott, hisz nem volt ott, ahogy ez hamar kiderül. Az utolsó fejezet szintén a fikcionáltságot erősíti: a megidézett Esti Kornél mint kulcsmű, maga is egy alteregóról szóló regény. Hangsúlyos benne az írás mozzanata, szövegszinten is: Esti Kornél ugyanis író. Sziránó pedig egy potenciális író. Figurája ízig-vérig bölcsész, minden esendőségével, álmodozásával együtt. De ezzel együtt frusztrált kiskamasz is, aki nem tudja, hogy udvaroljon a lányoknak, „Most akkor vegyünk kibaszott kókuszgolyót, vagy nem? […] neki még egyre se futja, ha lenne annyi (bármennyi) zsebpénze, első (és második, harmadik és negyedik) körben lehetőleg magánnak venne.” (202)

A megoldás: színfónia. Mindent összevetve, azt mondhatjuk, a Sziránó egy keverék: keveréke a hagyományos pikareszknek, hiszen nevében is megidézi azt, az anekdotikus műveknek, novellafüzéreknek, de a posztmodern szubjektumközpontú, saját történelemre reflektáló regényeinek is. Színesebbé teszi a könyvet a műbe ágyazott, kivehető páros oldal: egy helytelen magyarsággal megírt, lelkiismeretes irodalom-barát levele. A gesztus némiképp megidézi Sárbogárdi Jolánt – többek között – szókapcsolatai révén („nyári gyerek-minőségben gyakornok”, „kap azóta is sorszám osztályokat”), újabb alkotót hozva be a Sziránó szövegterébe. A szerző „mindent ki akart próbálni” a művében. „[S]zínből, hangból, betűből, illatból és anyagból […] színfóniát képzelt, amint e könyv helyett is, mely értelemszerűen kevés mindehhez, önmagában mindig csak rész lehet, egész sosem.” (232) A szálak azonban néhol összeérnek, egy-egy epizód megtalálja a párját, és kirajzolódik előttünk egy sajátos magánmitológia. A kisregény mindenekelőtt egy szórakoztató, kedves írás, azzal a sajátos humorral, ami Nyerges líráját is jellemzi.

A nemrégiben leleplezett Petrence Sándor mellett, úgy tűnik, új alteregót avathattunk: Sziránót. „Karinthy Frigyes első számú földi helytartóját”. És Nyerges Gábor Ádám saját bejáratú Esti Kornélját.

Nyerges Gábor Ádám: Sziránó, Fiatal Írók Szövetsége, 2013., 233 oldal, 2300 Ft 

Murzsa Tímea