A révész

												My girl, my girl, where will you go?

												I'm going where the cold wind blows
												In the pines, in the pines
												Where the sun don't ever shine
												I would shiver the whole night through

Elfáradt ő is. Látom rajta, hogy kimerült. Talán feladta, vagy talán azt várja, hogy velem is az történjen, mint a többiekkel. Hogy én is egy alabástrommá dermedt női test legyek csupán dús fenyvesében. Reménykedik? Vagy nem gondol már semmire? Ő most otthon van. Mit kéne tennem, hogy elhagyja az otthonát, hogy kijöjjön a szigetre? Ahol széppé romolhatunk. Igen, az erdő és a sziget között a határ pusztán néhány fenyő, de ott vannak, és végtelen zöldjükkel eltéveszthetetlenné teszik a ki- és bejáratot. Nem tudom eldönteni, hogy féljek tőle, vagy egyszerűen annyira gyáva, hogy minden valaha érzett félelem, az enyém, és a körülöttem elterülő kővé dermedt nőké egyaránt, illúzió volt csupán. Kell félni tőle? Annyira esetlen, ahogy ott ül, a kövön. Fáradt és tehetetlen, olyan, mint egy magára hagyott gyermek. Nevetséges, nem félek tőle. Ha kettőnk közül valaki, akkor ő fél. Hány órája lehetünk itt? Messze még a hajnal, de már az este is rég volt. Úgy látszik, az éjszakának a feneketlen mély kútjába zuhantunk, talán már nem is lesz vége sosem. Nagyon fáradt vagyok, csodálkozom, hogy még egyáltalán képes vagyok gondolkodni. Az elmém zsibbad, az izmaim is. Vajon ők is így érezték magukat? Ez után már nem marad más hátra, csak megvárni, amíg az éjszaka kővé dermeszt? Nem, az nem lehet. Elfáradtam, átúsztam a folyón, és talán órákon át üvöltöttem, futottam, bolyongtam, meg is fáztam. Az is fájt, amikor nekicsapott a kőnek. Egyre lágyabb a fáradtság, egyre kegyesebb. Mintha már semmi nem számítana igazán, és talán a gondolatok is ritkulni kezdenek nemsokára. Ő meg sem mozdul. Tompák a gondolataim. Mintha nagyon régen lett volna az eleje. Sőt, mintha egy másik életben jött volna a mi szigetünkre. Miért gondolkozom most ezen? Van egyáltalán jelentősége? Ő még mindig nem mozdul, belőlem már kifogytak a szavak, kifogy a düh is lassan, és nem maradt már félelem sem. Ilyenkor szokás visszatérni az elejére? Ilyenkor emlékeznek vissza az emberek, hogy melyik volt az a pillanat, ami egyenesen vezetett a teljes zsibbadásig? A szigetünkön sosem gondoltam erre. Bár arra sem, hogy elmegyek onnan valaha, de arra végképp nem, hogy ha igen, akkor ide jövök, és így. Hogy elnyel a méregzöld bujaság, a kompról látott viharfelhők helyett nedves, súlyos némaság nehezedik majd ránk, és hogy nem fogom tudni, kijutok-e még innen valaha. Hogy álom, kósza gondolat marad csupán: akár széppé is romolhattunk volna. Nem, a szigetünkön, amikor a madáretetőket festettem, ilyesmikre még csak nem is gondoltam volna. Igaz, arra emlékszem, hogy sokat hallottunk az ő szigetükről, bár az erdőt senki nem említette. De a mi szigetünkön minden gyermek úgy nő fel, hogy állandóan hall a másik szigetről. Sosem tudtuk eldönteni gyermekkorunkban, hogy valós-e egyáltalán. Pedig milyen közel van! Hogy is tudtunk úgy élni, hogy soha nem láttuk még csak a kompot sem, nem hűtöttük magunkat fülledt nyarakon a folyóban, és nem néztük távolról az ő szigetüket? Szerintem nálunk a révészt sem ismeri senki. In the pines, in the pines, where the sun don’t ever shine, I would shiver the whole night through… De ő mégis biztos ismer mindenkit nálunk. Vajon mindent tud? Róla sem hallottunk soha. Mindig csak a szigetről, a csodaszigetről, amit emberek laknak ugyan, de ezek az emberek széppé romolnak. Emlékszem, az egyik első történet, amit hallottam a másik szigetről, az a fegyvert ragadott asszony története volt. Akinek azt mondták, hogy a leánya olyan csúnya, akár az öreg éjszaka, amire ő leakasztotta a falról a halott férje sörétesét, és azzal indult a szomszéd háza felé, miközben ordított, mint egy félkegyelmű, a haját az arcába fújta a szél, és addig üvöltött, amíg berekedt, a szája szélén pedig barázdákat vert a fel-felhabzó nyál. Őrülten viselkedett, mint akinél végleg elszakadt az ép elme fonala, de az emberek mégsem féltek. Pontosan tudták, hogy senkit nem fog lelőni. Mire az asszony a szomszéd házához ért, a puskát elengedte, oda sem pillantott, ahogy a porba esett, és csak ment tovább egyenesen, a szomszéd ajtaja felé, csendben zokogva, engedve fájdalmát lassan, mint elhasznált konyharuhát szertefoszlani maga körül, és mire az ajtóhoz ért, már csak a nyugalom ült az arcán, amit minden fájdalom hagy maga után. – Gyermek még, nem tehet róla, hogy csúnya – mondta, és elcsuklott a hangja. Megtörölte az arcát, majd hozzá tette – Ha felnőttként lesz valaki csúnyává, tehet róla. Az arcáért minden felnőtt felelős, de nem a gyermek. Átok lehet ez, de nem tehet róla, érted? Nem tehet róla, hogy csúnya – az utolsó szavakat már szinte könyörögve, esedezve mondta ki, és ismét elragadta a zokogás. A szomszéd bocsánatot kért, visszavonult a házába, a többiek pedig, akik végignézték a jelenetet, odavitték az özvegynek a sörétest, túl sokat egyikük sem beszélt, csak egy-két biztató szót vetettek oda, majd ki-ki hazatért. Az anya is a csúnya, félárva lányához. Sok ilyen történet járt szájról szájra, például a csónakosé, aki vízbe akarta fojtani az apját, miután az bevallotta neki, hogy egy másik szigeten van egy másik gyermeke is, de végül csak kivitte a csónakon a folyó közepére, és addig üvöltött artikulálatlanul az apja mellett, amíg belefáradt, aztán visszaevezett a szigetre, és ugyanúgy élek tovább, mint azelőtt. Aztán ott volt még a híres asszonyszerelem története, a két nőé, akik állítólag jobban szerették egymást, mint amennyire két ember valaha is szerette egymást ezen a világon, és amikor az egyikük megbetegedett, a másik le akarta vágni a saját bal karját, hogy ha nem is érezheti át teljesen, hogy min megy át az élete társa, legalább szenvedjen ő is, mert elviselhetetlenül igazságtalannak tartotta, hogy amikor két ember annyira egyként él, ahogy ők tették egész életükben, akkor csak egyiküket sújtja a betegség, és a lassú romlás. De végül ő sem tette meg, hanem az egész szigeten visszhangzó üvöltő zokogás után egyszerűen csak leroskadt egy székbe a társa mellé, és ott ült vele annak utolsó leheletéig. Igen, számtalan történetet hallottunk a szigetről, ahol az emberek széppé romolnak. Ahol az érzelmek a szélben lágyan ringó vizű tó, fel-felhabzó folyam, és örvénylő égbolt, ahol az emberek üvöltenek, sörétest ragadnak, kiviszik az apjukat a vízre, de végül soha nem bántanak senkit, csak élnek az érzelmeikkel és saját viharaikkal, ahogy ember él az emberrel. De tőlünk soha senki nem találkozott az ottaniakkal. Mi nem ilyenek voltunk. Azt nem tudom, hogy szépek voltunk-e. Szerintem igen. Romlottak nem. Azon a földön, ami a miénk volt, ami alattunk emelkedett ki a vízből, senki nem romolt semmilyenné. Mi csak voltunk, azok, akik a történeteket hallják, hallgatják, tovább mesélik. Hiányzott volna valami? Nem, azt sem hiszem. Egyszerűen másfajta szépség voltunk. Bárányfelhő a mi szigetünk. Tulajdonképpen nekem sem hiányzott semmi. Szerettem a madáretetőket festeni, mezítláb, minden nap mindent ugyanúgy. A kertünk is tetszett. Érdekes, hogy amikor a másik szigetről meséltek, sosem érdekelt különösebben. Igen, jó volt madáretetőket festeni. Jó volt lányból nővé lenni a festékek között, a bárányfelhő-sziget napsütötte kertjében. Ezt élte az anyám, a nővérem, és ezt éltem én is. Számtalan madár lakott nálunk – vagy ahogy anyám mondta, nem nálunk laktak, csak hozzánk tértek vissza. Aztán egyik délután nem csak a madarak tértek vissza, hanem megérkezett ő is. Úgy jött felém, mintha már rég óta ismerne, de nekem ő idegen volt. Biztos voltam benne, hogy sosem láttam még a szigetünkön. Természetesen viselkedett. Megdicsérte a madáretetőket, és megkérdezte, hogy kaphatna-e egy kis vizet. Volt valami merevség a tekintetében, amitől egyszerre vált olyan emberré, akit talán jobb kerülni, és olyan férfivá, akit megkívánni könnyű, mint a májusi reggel. – Kiinnám a szád – mondta egyszer később, de akkor még csak néztem, ahogy a vizet issza, miközben a talpam a reggeli esőtől nedves fűbe süppedt. A szigetről kezdett mesélni – a másikról. Van egy sziget, ahol az emberek széppé romolnak, mondta. Ő pedig arról a szigetről jött át ide. A révésztől hallott róla, hogy van itt egy ház, aminek a kertjében szebbnél szebb madáretetőket festenek az ott lakó nők. Igen, mondtam, az anyám, a nővérem, és én. De már a nagyanyám és a dédnagyanyám is ezt tették, mi csak tovább visszük a hagyományt. Mosolygott, de volt a mosolyában valami hűvös. Továbbra is azt éreztem, hogy a bőröm alá kúszik, és hullámokban tört fel bennem a vágy. A szigetről mesélt, és említette, hogy van ott egy erdő is, amit viszont mégsem tekintenek a sziget részének, sőt. Mindenki kerüli a méregzöld fenyvest. De a szigetet mindenképp meg kell néznem, főleg, hogyha már hallottam róla, és eddig nem tudtam eldönteni, hogy valóban létezik-e. Mert elmeséltem neki, hogy nálunk mindenki sokat hallott már a szigetükről, de tulajdonképpen egyikünk sem tudta, hogy valóban létezik-e, vagy csak legenda, amit a folyó – amit szintén nem láttunk – sodort a partra az idők során. – Létezik, és látnod kell – mondta, és mosolygott. Hűvösen, kívánatosan. – Szeretnéd, hogy felolvassak neked valamit? – kérdezte, és már nyúlt is a hátizsákjáért. Egy fekete naplót vett ki belőle. Nem mondott semmit, csak kinyitotta, néhányszor fellapozta, mint aki nem biztos benne, hogy éppen melyik részt olvassa fel, de aztán megállapodott, és miután kissé rákészült, olvasni kezdett. A madáretetők alatt ültünk, a fű még mindig nedves volt.

A komp a senkiföldje, és a révésszel biztonságban vagyok. Ő maga is senkiföldje lett: lehetne más, ha egyszer egy életet élt le a vízen? Ő mondta sokszor, hogy minálunk, a szigeten, az emberek széppé romolnak, és ő láthatja őket, a végtelenségig. Sosem kérdeztem tőle, hogy miért így látja őket, és tudom, hogy ez már elterjedt, a mi szigetünket erről ismerik. Gondolkodom, hogy vajon az otthonom-e. Úgy, ahogy a révésznek a víz, ahogy a másik sziget lakóinak az ő szigetük, a kertek, és a könnyed nyári délelőttök. A folyón szeretek lenni, és sodródni egyik vagy másik sziget felé. Úton lenni, és érezni, hogy ringat a víz. Jó volna magammal vinni valakit, és látni azt, amit ő lát. Akár az erdőt is a más szemével nézni.

Miután befejezte a felolvasást, visszatette a naplót a hátizsákjába, és csak utána nézett rám: – Nos, mit gondolsz? Van kedved a senkiföldjén lebegni, és megnézni a szigetet? Egészen közel hajolt hozzám, az arcából már csak részleteket láttam. Akartam látni a szigetet, át akartam utazni a folyón, és akartam látni ezt a férfit, még közelebbről: annyira közelről, hogy már ne tudjam, mit látok, csak vesszek el ebben a kívánásban, vakon. Nem csókolt meg, ott a mi szigetünkön még nem. Sosem kérdeztem meg tőle, hogy miért pont hozzám jött el. Mindig azt hittem, hogy a madáretetők miatt. A madáretetős házhoz jött, és éppen engem talált ott. És az erdő? Miért nem kérdeztem többet? Mert miután felolvasott, és megkérdezte, hogy meg akarom-e nézni a szigetet, emlékszem, hogy megkérdeztem tőle, ő járt-e már az erdőben, de kitérő választ adott. Beszélt a lüktető zöldről, a viharfelhőkről, és a gyöngyöző fenyőkről, de nem mondta, hogy járt-e odabent. Később talán már gyanakodtam, a kompon, de még nem annyira, hogy bármit is változtasson: látni akartam a szigetet, és vele akartam látni.

A kertünkből egyenesen a folyó felé indultunk. Sosem mentem még ennyire messzire. Akkor döbbentem rá, amikor meghallottam a folyó zúgását. Vajon sosem hallottam volna? Emlékszem, ekkor döbbentem rá, hogy milyen egyszerű úgy leélni egy életet, hogy az ember a szigeten él, de sosem látja a folyót. Ő végig mellettem jött, és éreztem, hogy nem veszi le rólam a tekintetét, a szeme sarkával mindig követ. Mire kiértünk a vízhez, már olyan volt, mintha nem is a mi szigetünkön lennénk. Furcsán távolinak tűnt minden – a madáretetők, a kert pázsitja, az anyám és a nővérem. Talán még távolibbnak tűntek, mint most. A vizet néztem, és arra gondoltam, hogy mi történhetett, ami miatt egyszeriben minden ellentmondásossá vált. Vonzott a víz, és vonzott ő is, miközben a fenyves is eszembe jutott, és nyugtalanság fogott el: miért adott kitérő választ? Azzal nyugtattam magam, hogy hiszen én is az egész életemet a szigeten éltem le, és mégsem láttam soha a vizet, így ő is leélhette az életét a másik szigeten anélkül, hogy valaha járt volna az erdőben. És akkor megpillantottam a kompot. A révészt, amint kampóját újra meg újra a folyó fölött kifeszített fémsodronyba akasztva egyre közelebb húzta hozzánk a kompot. Rajta kívül nem volt ott más, és már távolról mosolygott felénk. – Hát itt vagytok, barátom! – mondta, amikor a partra ért, és olyan érzésem lett, mintha ő is réges-rég óta ismerne, csak én nem tudom, hogy ő kicsoda. Felszálltunk a kompra, és már indultunk is, ők visszafele, én pedig életemben először a másik szigetre. – A hölgy most jön először? – kérdezte a révész, ő pedig bólintással felelt. Pár másodperc után a révész szólalt meg ismét: – Az erdőnkről meséltél neki? – A szunnyadó nyugtalanság ismét felébredt bennem, és azt reméltem, hogy a révész majd mesél az erdőről, hogyha már szóba hozta, de nem így történt. Ő azt felelte, hogy említette, de nem azért megyünk át, csak a szigetet szeretné megmutatni nekem. – Igen, különös hely ez a mi szigetünk – felelte a révész, majd balra mutatott, ahol a sziget egyik oldalán súlyosan, sűrűn terült el a zöld. Körülöttünk mindenütt víz, a hátunk mögött a mi szigetünk, előttünk az övék, két könnyedén lebegő földdarab a vízen, és ott, egy kicsit távolabb, mintha elnehezedett volna a sziget, ami felé egyre közeledtünk, zöldje mélyebbé vált, jelenléte súlyosabbá, és mintha az ég is ólmosabban ereszkedett volna alá a mélyzöld fák fölött. Többet nem beszéltek róla. Lassan haladtunk, ráérősen, mindenki a saját csendjébe feledkezve. A révész dúdolni kezdett, akkor hallottam először: „in the pines, in the pines, where the sun don’t ever shine, I would shiver the whole night through…” Teljesen belefeledkezett, újra meg újra énekelte-dúdolta, és a dallam egy idő után beleolvadt a folyó lágy zúgásába. A percek egymásba nyúltak, és ahogy a folyón puhán ringott a komp, a révész dala egyre inkább elbájolt. Nem gondoltam már a mi szigetünkre, de az övékre sem, nem gondoltam semmire. Sodródtam a révész hangjával, a folyóval, és a vággyal, ami úgy tört fel bennem újra meg újra, ahogyan a folyó hullámai emelkedtek puhán a komp alatt, megemelve, majd puhán leejtve magukról, majd ismét fel, ismét le. Mire megérkeztünk a szigetre, már teljesen megfeledkeztem a kertünkről, a madáretetőimről. A révész dúdolt tovább a kompon, és nemsokára visszaindult – ki tudja miért, hiszen nem kellett áthoznia senkit. Talán csak megszokta az úton levést a vízen. Hiszen ő is felolvasta a fekete naplójából: a komp a senkiföldje, a révész pedig ott élt. Rá nem várt élet egyik szigeten sem, de övé volt a folyó vizének fodrozódása, a két sziget közti lágy hullámzás volt az otthona. Mi pedig betértünk a szigetre. Olyan volt, mintha egészen addig egy hajszálvékony, láthatatlan burok vett volna körül, ami a partra éréskor egyszeriben levált a testemről. Vagy mintha addig kristálytiszta üvegfalon keresztül néztem volna a világot: nem láttam, hogy ott van, de ott feszült, köztem, és minden más között, ami rajtam kívül volt. Minden, amit láttam, egyszeriben valódibbá, lüktetőbbé, és egyszersmind sérülékenyebbé vált. Mintha a valóság lélegző életté vált volna, ami amennyire eleven, pont annyira törékeny is. Élénkebbek lettek a színek, a hangok, és élénkebb volt a vágy is bennem. Hamarosan a sziget belsejében jártunk. Láttam a házakat, elképzeltem, hogy vajon melyikben lakhat az özvegyasszony a csúnya lányával, melyikben a szomszéd, akire majdnem rátámadott a sörétessel, és vajon merre jár a csónakos, aki szinte vízbe fojtotta az apját. Hol vannak a szép emberek, akik viharaikkal, mint régi jó barátokkal élnek együtt? Csak a házakat láttam, de az emberek jelenlétét ott éreztem magam körül, ott voltak mindenütt. – Gyere, elviszlek valahová – mondta, és utána már nem is szólalt meg, csak amikor már ott voltunk. – Ez a táborhelyem – mondta. Egy erdei tisztáson álltunk, innen a sziget végtelennek tűnt. A folyót innen is hallottuk, de mégis olyan volt, mintha csak az a tisztás lett volna a világ. Közelebb lépett hozzám, az arca ismét vonásokká, gesztusokká bomlott, pillanatokon belül csupán érintéssé. Egyik tenyere a tarkómon, másik a derekamon, magához húzott, és úgy csókolt. Felfektetett egy nagyobb kőre, a felülete puha volt és kissé nedves, az oldalát benőtte a moha. – Kiinnám a szád – mondta, és a következő pillanatban már bennem volt. Nem tudom, ki voltam akkor. A hátam a kőhöz tapadt, az ölemtől a torkomig lüktettem, és egy pillanatra úgy éreztem, hogy senkiföldje csónak vagyok a vízen. Kétségkívül szépek voltunk, mi ott a kis szigetünkön, de bárányfelhő-életünkben elképzelhetetlen lett volna olyan gyönyör, amit a kövön fekve éreztem. Úgy élte a testemet, mintha világéletében bennem lakott volna, én pedig, ahogy később ő maga is mondta: kérdés nélkül odaadtam magam neki. Amikor felálltam, láttam, hogy a kövön lecsorog egy csík melegen pirosló vér, majd cseppenként a fűbe issza magát. A sziget, ahol széppé romolnak az emberek, gondoltam, miközben egyszerre éreztem magam könnyűnek, a vágy terhétől szabadnak, és nehéznek is. A szigetet nehéz volt viselni annak, aki idegenként volt ott. Kértem, hogy mutassa meg, hol lakik, de nem akarta. Azt mondta, inkább járjuk be a szigetet, sokkal izgalmasabb, mint bezárkózni a házba, és ne fecséreljük a drága időt másra, inkább ismerkedjem meg a sziget megannyi tájával. –Az erdővel is? – kérdeztem, mert nem tudtam fékezni az újra meg újra feltörő kíváncsiságomat, de csak annyit válaszolt, hogy bízzak benne, tényleg jobb elkerülni az erdőt. Úgyhogy bejártuk a szigetet, és addig sétáltunk, amíg ránk esteledett. Ekkor azt javasolta, hogy visszakísér a kompon, és másnap majd megint értem jön. A révész már várt minket. Nem kérdezett semmit, végig az úton nem beszéltünk, csak dúdolt…”in the pines, in the pines…” Mire partot értünk, már teljesen sötét volt. Visszakísért a kertünkig, megcsókolt, azzal visszafordult, és hamarosan eltűnt. Aznap éjjel a kertben aludtam, és végig hallottam a folyó zúgását. Néha belevegyült a révész dúdolása is. Nyugtalan éjszaka volt, újra meg újra felriadtam. Többször eszembe jutott az erdő, és zöldje úgy nehezedett a következő álmomra, hogy nemsokára újra felriadtam. Eszembe jutott a háza is: meg sem mutatta, kívülről sem. És vajon miket ír a fekete naplójába? Miért pont azt a részt olvasta fel? A gondolataim egyre kuszábbak lettek, és közben a vágy is fel-fellobbant újra. Ilyenkor éreztem az ölemben a hirtelen feszülést, majd lágy, megadó elengedést. Hajnal lehetett, mire teljesen kimerülten mély álomba zuhantam, és legközelebb már csak reggel ébredtem, amikor anyám szólt, hogy látogatóm érkezett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszatér. Nem volt idő gondolkodni, azt mondta, a révész vár minket a parton, úgyhogy azonnal indulnunk kell. Amikor odaértünk, a révész cinkosan mosolygott, de nem szólt semmit. Megvárta, amíg felszálltunk a kompra, és el is indultunk. „Where the sun don’t ever shine” – dúdolta, majd hirtelen abbahagyta, és hozzánk fordult: – Ma fekete az ég az erdő fölött – mondta, aztán vissza is fordult. Elnéztem az erdő felé, és valóban: az ég feketén nehezedett a fák fölé, a fenyves baljósan lüktette ki magából a zöldet, mint egy láthatatlan szív a sziget fölött. Hiába kérdeztem őket, hogy jártak-e már odabent, egyikük sem felelt, és amikor partot értünk, megint nem az ő háza felé mentünk. Újra be akarta járni a szigetet, és amikor ismét rákérdeztem, hogy miért nem láthatom, hol lakik, ugyanazt felelte, mint az előző napon: nem érdekes, a szigeten sokkal szebbeket látni. De akkor legalább mutassa meg kintről a házat, kértem. Tényleg nem fontos, ismételgette, higgyem el, a sziget a lényeg, nem az, hogy ő hol lakik. Ekkor már elfogyott a türelmem, és határozottan kértem, hogy mutassa meg, hol lakik. Erre megtorpant, és egy pillanatra láttam rajta, hogy elgondolkodik, tanácstalan. – Nem volna méltó hozzád – felelte végül. Értetlenül néztem rá. – Nem méltó hozzád a hely, ahol lakom. Szép vagy, gyönyörű, szebb, mint bármi, amit az otthonom kínálni tud. Fehér vagy és lágy, nem illik hozzád a zord környezet, és amit mutatni tudnék, csak csalódást okozna neked. Inkább nézlek a szigeten, a szépséged ide illik, a házamba nem. – Furcsán beszélt, nem gondoltam, hogy hazudik, sem azt, hogy ez valamiféle különös módja az udvarlásnak. Elragadtatta magát, őszintén szólt, ebben biztos voltam. De nem értettem. Akkor arra kértem, hogy meséljen még magáról, vagy olvasson fel a fekete naplóból. De mindent hárított, és egyre inkább úgy tűnt, hogy menekülni akar. De mi elől? Nyugtalan voltam, egyszeriben a víz mindenhová beszűrődő zúgása is vészjóslónak hatott, és noha nem láttam, éreztem az erdő nehéz egét magunk fölött. Megpróbált megcsókolni, de ellöktem. – Nem érzem jól magam – mondtam – szeretnék visszamenni. Kérdőn nézett rám, talán kissé esdeklőn, de nem mondtam semmit. Némán megfordult, és elindult vissza, a part felé. Követtem. A révész kissé meglepettnek tűnt, de nem szólt semmit. Ő megkérte, hogy vigyen vissza minket, amire szó nélkül elindultunk. Az út felénél kiemeltem a tekintetem a folyó sodrásából, és visszapillantottam az erdő irányába. Az ég örvénylett. Amikor visszaértünk, azt mondta a révésznek, hogy menjen csak nyugodtan, éjszakára nálunk marad. Meglepődtem, de nem szóltam semmit. Amikor kettesben maradtunk, és elindultunk a kertünk felé, azt mondta, látja rajtam, hogy nyugtalan vagyok, és szeretne velem maradni, a mi kertünkben, ha nekem attól jobb lesz. Nem tudtam, mit gondoljak. Persze, akartam, hogy velem maradjon, és a madáretetők alatt vele aludni is vágytam, de nehezen bírtam a gyanakvásommal. Hiszen semmit nem tudok róla, és minél többet járok ott, annál kevesebbet tudok a szigetről is, ahol – állítólag – él. Felemésztett a bizonytalanság, miközben ugyanúgy vágytam rá. Nemsokára megérkeztünk a kertünkbe. A délután szinte elröppent: senkiföldjén voltam ismét, csak ezúttal a bizonytalanság-bizalmatlanság és vágy közötti szűk senkiföldjén. Egyik pillanatban úgy éreztem, mintha világéletemben ismertem volna, a másikban pedig egy vadidegen volt. Mire beesteledett, újra kimerülten zuhantam álomba. Amikor a feketén örvénylő ég képére felriadtam, ő békésen aludt mellettem. A hátizsákja a feje mellett, kinyitva. Ott volt benne a fekete napló, és amikor megláttam, összeszorult a torkom. Noha nem akartam, tudtam, hogy nincs visszaút, bele fogok olvasni. Mélyen aludt, egy pillanatra el is gondolkoztam, hogy ha ennyire nyugodtan alszik, akkor talán nincs ok aggodalomra, és a képzeletem tesz próbára, de nem tudtam elhessegetni az örvénylő eget, a házát, amit sosem láthattam, és a révész baljós dúdolását. Felkeltem mellőle, óvatosan kivettem a naplót a táskából, és kicsit félrehúzódva, egy kerti lámpa fényénél lapozgatni kezdtem. Sűrűn teleírt lapok, egyik a másik után, végeérhetetlennek tűnő szöveg. Egy ideig csak lapozgattam, hagytam, hogy néhány szó kiemelkedjen a többi közül, révész, kő, többiek, nem, nem, ez ismétlődött a leggyakrabban, nem, nem, nem, víz, madáretető, sziget. Aztán találomra megálltam egy oldalon, és olvasni kezdtem.

„Túl közel van az erdő a szigethez. Sőt, a fenyves a sziget gyomra. Igaz, van egy határ, a fenyők jelzik, hogy itt valami más kezdődik, de mégis rémisztően egy a kettő. Itt mindig sötétebbek a felhők, nehezebb a levegő. Hogyan mondhatnám el ezt bárkinek? Hogyan mehetnék oda, hozzá, akármelyik nőhöz, és mondhatnám azt, hogy ez az otthonom? A révésszel könnyű, neki bármit lehet mondani és mutatni. Annyi ideig élt a senkiföldjén, hogy eggyé vált vele, ő maga lett a folyón ringó senkiföldje. Hah! Még nekem is súlyos belegondolni, hogy a többieket is ő vitte át a folyón, mindahányszor. Sosem kérdezett, amikor már nem jöttek többé, és akkor sem, amikor bevittem a rengetegbe, és megmutattam neki. In the pines, in the pines, dúdolja mindig, de dúdolta már azelőtt is, hogy megmutattam neki az otthonomat. Sosem kérdezett, de tegnap mégis hangosan eltöprengett, hogy neki vajon elmondom-e. Ha újra meg újra visszaviszem a szigetre, bizonyára látni akarja majd, hogy hol élek, és akkor mit mondok neki? Választ nem várt, de az, hogy hangosan kimondta ezeket a kéréseket, már jelentett valamit. Talán azért örvénylik az ég napok óta, és azért telepszik ránk a nyugtalanság. De vajon mennyi még, amíg ő is rájön? Nem az a lány már, aki a madáretetőket festette az anyjával és a nővérével. Láttam, hogy nem tudta levenni a szemét az erdő fekete egéről, és többször kérte, hogy mutassam meg, hol lakom. Rájön, és akkor majd mit teszek? Ugyanaz vár rá is, mint a többiekre? Ó, bárcsak ne vittem volna át! Ő valóban nem illene oda, nem méltó hozzá az a hely. De most már késő, érzem, hogy dagad benne a nyugtalanság. Ő csak a szigetre volt kíváncsi, széppé akart romolni, makulátlansága helyett más ruhát ölteni, és óh, milyen csodásan állt is volna rajta a sziget elevensége! De most már az erdő érdekli… nem tudom, mit tegyek. Sokszor azt érzem, a kompra kellene költöznöm a révésszel, és vele élni a seholban, ringani a folyó tajtékán. De nem eresztene az ég a fenyves fölött, visszahívna a zöld. Itt volna, valóban ez volna az otthonom? Hazudhatnék neki másikat vajon?”

Reszketve tettem le a naplót. A szöveg itt véget ért, és már nem néztem meg, hogy előtte, vagy utána mi áll. Mintha valami rajtam kívül álló erő, ugyanaz, amelyik kivetette velem a naplót a táskából, arra utasított volna, hogy menjek. Nem a komppal, és nem a révésszel. Futásnak eredtem az éjszakával, át a kerten. Át a szigeten, fülemben végig a folyó zúgásával, és torkomban éreztem, ahogy feltolul bennem az őrület. Ez már nem nyugtalanság volt, nem, valami egészen más. Megragadott és elsodort, nem voltam a magam ura, vagy csak most voltam igazán a magam ura, nem tudom, de valaki lakott bennem, akit ezidáig nem ismertem, és most teljes erővel vette át az irányítást. Méregzöld fenyves voltam a magam szigetén, és szilajul kavargott felettem az ég. Hallottam, ahogy a nyomomban szalad, felébredt, és futásnak eredt, követett végig a szigeten. A parton megtorpantam, majd beugrottam. A víz hideg volt, és sötéten, éjfeketén gyűrűzött a testem körül, miközben úsztam. Egyenesen az erdő felé tartottam. Ő is ugrott, úszott utánam. A komp odaát a part mellett pihent, a révész mélyen aludt, de fülemben végig visszhangzott a dala. I would shiver the whole night through… a parton az első pillanatban elviselhetetlennek tűnt a hideg, és mire elértem az első fenyőkig, már reszkettem. A ruhám rám tapadt, és ólomnehéznek éreztem magam. Tudtam, hogy nincs menekvés, pillanatokon belül ő is kiér a partra, de nem foglalkoztam ezzel. Ismét futásnak eredtem, egyenesen be a rengetegbe, a sziget gyomrába, oda, ahol végre láthatom az otthonát. Mély volt az erdő, mély a zöldje és a sötétje. A dús, sűrű növényzet mintha az eget szerette volna áttörni, a fenyők pedig mint megannyi kar, szorosan ölelték az égből aláereszkedő sötétséget. Ahogy beljebb és beljebb hatoltam, minden egyre szűkebbé, fojtogatóbbá vált, az erdő és az ég lassan összezárult körülöttem. És akkor megpillantottam. A füvek és fák között fehéren világlottak. Először azt hittem, kövek. Közben hallottam, hogy utolért, és mozdulatlanul állt pár lépéssel mögöttem. Nem kövek voltak. Tejfehér, kővé dermedt női testek. A torkomba tolult őrület ezernyi szilánkra robbant, és pillanatokon belül hasított a körénk zárult éjszakába. Üvöltöttem, ahogy csak bírtam. Ő meg sem mozdult, csak állt a kővé dermedt testek között, én pedig üvöltöttem, zokogtam, és minden lépéssel, amit megtettem felé, azt hittem, hogy meg fogom ölni. De nem, amikor odaértem hozzá, egészen közel, akkor is csak üvöltöttem: arról, hogy hazudott, mindenről, amit a fekete naplóban olvastam, az erdőről, a körülöttünk fekvő alabástrom testekről, őrültnek neveztem, gyilkosnak, majd hátat fordítottam neki, és elkezdtem rohanni, még mélyebbre az erdőbe, és hallottam, amint követ, szalad utánam, aztán ismét megtorpantam, levegő után kapkodtam, és amikor újból felé fordultam, és éreztem, hogy újabb hulláma tör fel bennem a tébolynak, egyszeriben megfogott, és nekicsapott egy kőnek. Nem szólt semmit, a rémület árnyai cikáztak az arcán, de csak egy szempillantás erejéig, utána már ismét lehetetlen volt bármit is leolvasni róla. Felegyenesedtem, és körülnéztem. Mindenütt fehér kő-testek. Elnémultam. Elnémultam. Elnémultam.

Itt ülök azóta is némán, ő még mindig olyan, akár egy anyját elvesztett gyermek, és egyikünk sem szól. Elfáradtam, tompák a gondolataim. Talán már múlóban az éjszaka, mintha kissé engedett volna a sötét. Közeledne a hajnal? Álmos vagyok, érzem, el fogok aludni. Gyönyörűek a kő-testek. De nem leszek egy közülük. Dagad a téboly ismét, érzem. Nem, nem leszek egy közülük. Üvöltöm, hogy ő is hallja, nem leszek kő, nem fogok belenőni a fenyves talajába. Fogytán az erőm. Rám nézett, de nem válaszolt. Egy pillantással nyugtázta, amit hallott. És most lefekszem. Nemsokára hajnallá oszlik az éjszaka. Hajnal lesz, igen.

*

Az erdő fölött pihenő égen tekintetnyi rés nyílik. És hogyha ezen a résen bárki átnézne, akkor a hajnal hűvös-lágyságában pihenő fenyvest látna, folyóvizet és két szigetet. Egyik az erdőnek mintegy meghosszabbításaként ébredezik a vízen, a másik, vele szemben, friss harmat alatt várja az új napot. Közöttük, a folyón, révész pihen a kompján. A vízen töltötte ezt az éjszakát is, mint az összeset, ki tudja, mióta. Amikor felébred, észreveszi majd, hogy könnyedebb a reggel, mint lenni szokott. Feltűnik majd neki, hogy az ég nem örvénylik a fenyves fölött. Odabent a fenyvesben pedig, ketten ébrednek. Lassan felállnak, és kissé tompán, kábultan, kisétálnak az erdőből. Végigmennek a parton, a vizet nézik, majd elindulnak befele, a szigetre. Az elcsendesedett ég szövetén még sokáig nyitva marad a rés, de onnan bárki is tekintene ki, előjönni már nem látná őket. Az erdő ege lágy marad, és lassan, végtelenül lassan, eggyé olvad a sziget egével.