A polihisztor remete

SZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT GÁRDONYI GÉZA

A kerek évfordulók mindig jó alkalmat teremtenek arra, hogy egy-egy alkotó életművét újra felfedezzük, újra rácsodálkozzunk sokoldalú tehetségére. Gárdonyi nem csak az Egri csillagok írója, bár sokak talán így gondolnak rá, esetleg egykönyves szerzőnek vélik. Az egri remeteként ismert művész valóságos polihisztor volt, de zárkózott és különc életmódja miatt ezt talán kevesen tudták róla. Monográfusa, Z. Szalai Sándor jellemzéséből kitűnik, Gárdonyi érzékeny lelkületű, bölcs és megfontolt ember volt: „…szerény megjelenése, szikár alakja, kesernyés mosolya mögött életkedv, jóindulat, szeretet rejtőzött. Többnyire műveiben élt és gondolkodott, önmagával és hőseivel társalgott, de ha értő partnerre akadt, hirtelen megszínesedett az arca, megélénkült s kitágult apró fekete szeme, s józan érveinek szenvedélyessége magával ragadó volt.”

Az egri tanítóképzőben tanuló ifjú olyan követésre méltó erkölcsi elveket fogalmazott meg önmaga számára, mint a mértékletesség, hallgatagság, rend, határozottság, megelégedés, szorgalom, őszinteség, igazságosság, jámborság, tisztaság, nyugodtság, szemérmesség, alázatosság. Igyekezett e szerint élni, bár később, vidéki tanítóként rá kellett jönnie, mindez nem ilyen egyszerű. Naplójában jegyzi föl leghőbb vágyát: „Istenem, de jó volna, ha mindig azt dolgozhatná az ember, amit akar. Hiszem, nem lenne henye ember belőlem és talán jobban használhatnék a társadalomnak, mint így ebben a kényszerű hivatalban.” (1885. április 27.) A Karádon, Devecserben, Sárváron, Dabronyban, töltött évek során Gárdonyi folyamatosan küszködött a szegénységgel, a nyomorral. A kiszolgáltatott és megalázó helyzet nem kedvezett lélekállapotának, ám hozzájárult A lámpás című, önéletrajzi ihletésű kisregény megszületéséhez. A tanítómesterség nem jövedelmezett jól, s Gárdonyi rájött arra is, hogy szellemi munkára született. Győrben már újságírásból igyekezett megélni, 1885-ben a Hazánk főmunkatársa lett, egy évvel később indította a Tanítóbarát című tanügyi folyóiratot, melyben gyakorlati tanácsokat adott kollégáinak, s kiemelten hangsúlyozta az önművelődés fontosságát.

Szegedre 1888-ban került, előbb a Szegedi Híradónál, majd a Szegedi Naplónál dolgozott. A Tisza-parti városban töltött néhány év bizonyára emlékezetes maradt számára, hiszen párbajvétség miatt még börtönben is ült, igaz, kedélyes kártyázással múlatta az időt. Barátsága Dankó Pistával legendás, közös szerzeményük (Írom a levelem Balogh Máriának) ma is gyakran hallható különböző nótaműsorokban. Szegeden tanulta meg Gárdonyi a hírlapi műfajok törvényszerűségeit, kis túlzással a hírtől a vezércikkig mindent írt. Paprika János álnéven szerkesztette a Szögedi Paprikát (a Szegedi Híradó mellékleteként jelent meg), és tevékenyen közreműködött a Hüvelyk Matyi című élclap készítésében is. Egy ideig a Szegfű utca 2. szám alatti házban lakott albérletben, amit később lebontottak. Magyar László a Hétfői Rendkívüli Újság 1926. július 26-i számában idézte föl az akkor már négy éve halott író alakját: „Ma már kevesen tudják, hogy ebben a házban lakott valamikor Gárdonyi Géza, a fiatal, ragyogó tollú szegedi újságíró, aki innen röppent bele a magyar irodalomtörténetbe. A palánki öregurak emlékeznek még rá, hogy az eltűnt öreg ház muskátlis ablakából elgondolkozva könyökölt ki a csendes utcára, és hatalmas tajtékpipájából fújta a füstfelhőket és az álmokat.”

Gárdonyi fájó szívvel hagyta el 1891-ben Szegedet, ez kitűnik búcsúleveléből is: „Elmegyek azért, mert az a sorsom, ami a színészé. A hírlapíró is komédiás: a betű komédiása. A mi művészetünk is csak napi-művészet. A játékainkat mindennap újrakezdjük, s ha néha egy-egy alakításunknak gyorsan halványuló emléke túl marad fönn a huszonnégy órán, az a mi büszkeségünk, dicsőségünk. Nekünk is van súgónk: néha idegen, néha álorcás Mefisztó, néha a saját szívünk. Minden hírlapíró nem lehet az igazságnak apostola. Egy szerkesztőségben elég egy belőle. A többi csak színész; a betűnek becsületes, ambiciózus színésze. (…) Megyek hát egy várossal tovább. Még egyszer intek a kalapommal, még egyszer úgy érzem magamat, mintha a saját temetésemre utaznám.”

*

Gárdonyiról József fia azt írta, könyökéből hiányzott a csont. Tordai Ányos egri ciszterci szerzetes, irodalomtörténész hasonlóképpen jellemezte Amit nem tudtunk Gárdonyiról című írásában: „…szerényebb, kevéssel beérőbb embert keveset hordott a föld háta. Befelé ugyan melegítette minden elismerés, kitüntetés, de a külső fényről, ünneplésről szívesen lemondott.” Feltehetően nem rajongana sem a tiszteletére szervezett emlékévért, és nem örülne gárdony–agárdpusztai szülőháza mellett felállított egész alakos szobornak sem. Mi azonban örüljünk, és ne feledkezzünk el az ezerarcú tehetségről. Hiszen Gárdonyi nemcsak mint író, műfordító és újságíró alkotott nagyot – zenét szerzett, rajzolt, festett, színdarabjaihoz látványterveket készített, remekül fényképezett. Érdekelték a természettudományok, szótárkészítéssel is foglalkozott, sakkozott, vívott, hegedült. A „láthatatlan ember” igazi polihisztor volt, és – miként Németh G. Béla is felhívta rá a figyelmet – olyan nélkülözhetetlen és alapvető értékekre hívta fel a figyelmet regényeiben és novelláiban, amelyek szükségesek a kiegyensúlyozott élethez és az emberek harmonikus együtt éléséhez.

Gajdó Ágnes

(Gárdonyi Géza életművének tanulmányozásához kiindulópont lehet a www.gardonyigeza.hu honlap, melyet az író dédunokája, Keller Péter készített.)