Tiszatájonline | 2021. szeptember 4.

A párbeszéd ereje

FÜZI LÁSZLÓ ÚJ KÖNYVÉNEK BEMUTATÓJA KECSKEMÉTEN
A 92. Ünnepi Könyvhét kecskeméti programjai 2021. szeptember 2-án a Katona József Könyvtárban kezdődtek. A város könyvünnepe Szeberényi Gyula Tamás alpolgármester megnyitóbeszédével és Füzi László irodalomtörténész, szerkesztő új kötete, A világ változása bemutatójával nyílt meg. Szeberényi az olvasás fontosságáról és ökonómikus hasznáról szóló expozéja után a Forrás folyóirat főszerkesztőjének friss könyvét a szerző mellett Bombitz Attila és Virág Zoltán szegedi irodalomtörténészek, valamint Kriskó János kecskeméti újságíró, tanár mutatták be… – KOVÁCS KRISZTINA BESZÁMOLÓJA

FÜZI LÁSZLÓ ÚJ KÖNYVÉNEK BEMUTATÓJA KECSKEMÉTEN

A 92. Ünnepi Könyvhét kecskeméti programjai 2021. szeptember 2-án a Katona József Könyvtárban kezdődtek. A város könyvünnepe Szeberényi Gyula Tamás alpolgármester megnyitóbeszédével és Füzi László irodalomtörténész, szerkesztő új kötete, A világ változása bemutatójával nyílt meg. Szeberényi az olvasás fontosságáról és ökonómikus hasznáról szóló expozéja után a Forrás folyóirat főszerkesztőjének friss könyvét a szerző mellett Bombitz Attila és Virág Zoltán szegedi irodalomtörténészek, valamint Kriskó János kecskeméti újságíró, tanár mutatták be

az érdeklődőknek. A több mint ezer oldalas, a Noran Libro Kiadó gondozásában most megjelent munka műfaja nehezen meghatározható, a Füzi prózáját kitartóan követőknek azonban sem szerkezetével sem vállalásaival nem okoz majd nagy meglepetést.

Az „önéletrajzi regény”, az „Én-regény”, a vallomás címkéivel ez az életmű úgy tűnik ugyanúgy könnyen leírható, mint ahogy meghatározható a személyes konfessziókból, fragmentumokból és tényszerűen argumentálható társadalomtörténeti, szociografikus adatokból változatos módon alakuló, tényszerű, ám posztmodern esztétikai intenciókat is idéző rizomatikus forma felemlegetésével is. A beszélő hang, amely Füzi „vallomásos” prózáit az elmúlt másfél évtizedben narrálta, elsősorban elbeszélői pozícióit (E/1. és E/3. személyű elbeszélésmód) váltogatta kötelességszerűen. Másrészt, egy Füzi-kötet, és ez is karakteres olvasói tapasztalata sokunknak, elszántan következetes mesterjegyként tipográfiai variabilitásával is mindig figyelemre készteti az olvasót. A problémafelvetések rendre ugyanazok: egyetlen élet, egyetlen szociokulturálisan meghatározott személyes sors történéseiből kiolvasható-e az őt meghatározó, a rá ható közösségi identitás. Hogyan, milyen módszerekkel írható le, mérhető meg, megmérhető-e egyáltalán az egyesből az általános. És főként, kínálja-e egy térség, egy korszak, egy nemzedék krónikáját, körberajzolja-e közérzetét mindaz, ami az egyénnel történik.

Füzi László olyan konok elszántsággal mondja el újra és újra ezt a történetet, a saját történetét, miközben az újraformált, újraszerkesztett, újrarendezett korpusz ugyanazokban a fabulákban is rendre újat kíván megtalálni, hogy olvasás közben nem marad kétség, a válasz igen. A most kiadott könyv három kötet, a Világok határán – Ikerkönyv(Kalligram, 2010), Az idő keresése (Kalligram, 2017) és egy nagyjából háromszáz oldalnyi új anyag, A világ változásaegybefűzése. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a Világok határán annak idején már a Kötések, szakadások – Hármasköny (Kalligram, 2012) című, szintén három egységből álló gyűjteménybe is bekerült, láthatjuk, milyen nagy szorgalom, koncentrált figyelem húzódik meg emögött a vállalás mögött. Persze tudunk példát már akár a szecesszió vagy klasszikus modernség magyar irodalmából is nagy újramondókra (Krúdy, Kosztolányi, Hunyady). De nem tévedünk nagyot, ha a Füzi által nemcsak esszéisztikus metodológiával körüljárt, hanem professzionális irodalomtörténeti módszerekkel is kutatott szerzők közül a legkedvesebb, Németh László munkamódszerét hozzuk szóba. A nyelv keresése, a leírásra tökéletesen alkalmas szókészlet és a forma harmóniájának, egyben szubverziójának megteremtése okán Esterházy Péter neve is felmerülhet. Helye is van nemcsak modellként, retorika és figura ihletőjeként, hanem a fabulát benépesítő alakok között mindkettőjüknek.

Ezt a módszert, és persze a most tárgyalt új munka műtárgy jellegét, a koncepció összművészeti (elsősorban erősen képzőművészeti ihletettségének) jegyeit emelte ki a könyvről szólva reflexiójában Virág Zoltán. A bámulatosan kitartó, az én-elbeszélés közvetlenségének minden veszélyét vállaló, mégsem „nárcisztikusan mindentudó”, nem megfellebbezhetetlen igazságokat mondó narrátor sorseseményeire, az ebben a sorsban rejlő izgalmas válaszutak kínálta szépirodalmi lehetőségek kiaknázására Bombitz Attila hívta fel a figyelmet. A dunántúli faluból, a Vasfüggöny melletti zónából induló, a bezártság fizikai és mentális tereiben egyaránt mozgó karakter helyváltoztatásai, szegedi, egri, kecskeméti otthonra találásai, ahogy e tapasztalások között is elsősorban az irodalmi és nemcsak irodalmi olvasmányok kitartó jegyzeteléséből, a jegyzetek szövegbe kerüléséből formálódó világnézeti modell hogyan határozzák meg végül egy „alkat”, egy karakter épülését, ezek Bombitz Füzi-olvasásának legfontosabb következtései.

Az hogy egy tíz évig tartó, most lezáruló munkafolyamat, mondták el ezen az estén a résztvevők, az adatok folyamatos újrarendezése éppen egy fizikai és mentális átmenetiség-szimbólumból, a vonatból (jelesül a Műhely folyóirat 2010-es Vonat című tematikus számához készült Füzi-esszéből) bontakozott ki, sorsszerűnek is mondható. A határsávban egzisztáló, szabad mozgásában nemcsak technikai avultságai miatt korlátozott közlekedési eszköz lassú cammogása az én-elbeszélő kamasz hétköznapjai mellett egy korszak közérzetének is esszenciája. Érdekes lehet itt kitérni a beszélgetést vezető Kriskó első generációs értelmiségi származást firtató kérdéseire, különösen ha meggondoljuk, milyen sokat szerepel ez a „meghatározottság” mint az állandóan kérdező jelölője, mint a markánsan rendszeralkotó attitűd forrása a Füzi-könyvek állításai között. És persze fontos volt ezen az délutánon beszélni arról is, hogy az életünket, az egykori közép-európai rurális világokat az elmúlt évtizedekben a felbomlás, a kilépés, az új világ belakásának dinamikája uralta. Ez az a probléma, a zártság és a nyitottság szubjektumot formáló ereje, ami Füzi Lászlót talán a legjobban izgatja: ezeket a kérdéseket járták körbe a beszélgetés résztvevői.

A végképp globális életvezetésbe torkolló modernizáció, állítja A világ változása, elzárta, majd eltörölte az egykor otthonos és áttekinthető lokális és közösségi identitásokat az egyének, köztük elsősorban e vaskos munka önéletíró narrátora elől. A könyv fejezeteit olvasva, a beszélgetést hallgatva folyton az eltűnő életforma fájdalmas nosztalgiájának élményével szembesülhetettünk. Ezekhez a veszteségekhez, a „beosztással”, szűk egzisztenciális lehetőségekkel, nagy küzdelmekkel és elvesztett illúziókkal teli létezéshez tér vissza előszövegeihez hasonlóan A világ változása. Ám azt is sugallja, és ez volt a bemutató egyik legfontosabb állítása, hogy a szabadság megteremtése megúszhatatlan létprogram. Ehhez, a kötetben legalábbis cseppet sem idilli, és sohasem eufórikus szabadsághoz a szellemi integritás, az olvasmányokban megtestesülő, önelemző és sokszor öngyötrő, mégis nélkülözhetetlen kérdésfelvetések vezetnek. Az ezen az alkalmon ténylegesen vagy csak szellemükben jelen lévő protagonisták között ott vannak a mesterek (az életben és a Füzi-oeuvre-ben sem előtérbe tolakodó, ám háttérbe húzódása ellenére is súlyos jelenléttel bíró szellemi apa, Ilia Mihály), a barátok, alkotótársak (Buda Ferenc, Hatvani Dániel, Dobozi Eszter, Pintér Lajos), és a család körei. Füzi László régi-új kötetében több mint kétszázszor olvasható a „beszélgetés” szó. A beszélgetés, mint a másik felé fordulás legfontosabb gesztusa, a figyelem és a szabadság megteremtésének nem könnyű, de e történet szereplői számára legalábbis leginkább követhető útja.

Kovács Krisztina

A szerző fotói