„A nyelvnek mint textúrának itt tudom kitapogatni a legfinomabb árnyalatait”

– Nemrég érkeztetek vissza az Európai Uniós turnétokról. Milyen volt, hogy éreztétek magatokat?

– Nagyon jól sikerült, ez volt az első turnénk a Doomstar Booking Agency-vel, akikhez tavaly szerződtünk le. Úgy gondolom, hogy ez egy elég nagy szintlépés volt a zenekar számára, tizenegy nap alatt tíz koncertünk volt, játszottunk Szlovákiában, Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Svájcban. Olyan klubokban léptünk fel, hogy mi is csak néztünk, milyen zenekarok zenéltek ott korábban vagy akár a közelmúltban. Az izlandi Árstíðir zenekarral turnéztunk, akikkel zeneileg ez egy nagyon jó párosítás volt, mindkét együttessel jól rezonált a közönség. Azt láttuk, hogy Nyugat-Európában a COVID után az embereken még nagyon érződik, hogy félénkebbek, mint itthon. Magyarországon már nagyobb szabadsággal mennek el koncertre az emberek.

– Több interjúban is beszéltél a mélységhez kötődő perspektívákról. Számomra úgy tűnik, hogy van egy erős egyéni vetülete az albumon ennek a (belső) mélységnek, miközben mégis közösségi, univerzális tapasztalatokkal kapcsolódik össze. Milyen viszonyban vannak ezek a rétegek a Partért kiáltó lemezen?

– Nem tudatosan választottuk ezt a mottót, viszont ahogy alakult a zenekar pályafutása, az lett az egyik vezérfonalunk, hogy

Ezzel tudjuk jól áthidalni azt, hogy itt az egyénen túlmutató dolgokról szeretnénk beszélni, ám ahhoz, hogy ebbe a kollektív tartományba megérkezzünk, először az énen kell átzsilipelni magunkat. Nincs üzenet, amit át szeretnénk adni, örülünk, ha a kérdések feltevéséig eljutunk, viszont azt tapasztaljuk, hogy azok az emberek, akik eljönnek egy Platon fellépésre, ugyanezt keresik – így talán mondhatjuk, hogy nekünk nem közönségünk, hanem közösségünk van a koncerteken.

– Az Elmerül című dalban a belső figyelem mellett motivikusan megjelenik a nyelv és a beszéd. Izgalmas, hogy az első magyar nyelvű lemezetekbe ilyen formában szivárog be az elmondhatóság kérdése. Van valamiféle párhuzam abban, hogy nem angol nyelvű szövegekkel jelentkeztetek, és hogy ezzel együtt a belső figyelem is felerősödött?

– Szerintem a második lemeznél indultunk el abba az irányba, hogy az alkotó folyamat során a lehető legtöbb réteget lehántsuk magunkról és a dalokról. Egy idő után azt vettem észre, hogy az, hogy angolul vannak a szövegek, szintén egy nagyon vastag rárakódott réteg a dalokon, és ezáltal az önmagunkkal való találkozáson. Ha a legbelső énről, és az azon túlmutató dolgokról szeretnénk beszélni a szavak szintjén, akkor az mindenképp roncsolódni fog, mert ez a tartomány nem artikulálható. Már maga a kifejezés szándéka torzítja, illetve utána az, hogy a szavak szintjén megfogalmazásra kerül. Azonban még mindig a magyar, vagyis

az anyanyelv által torzul a legkevésbé az élmény megfogalmazása, mert annak érzem a legapróbb rezdüléseit; a nyelvnek mint textúrának itt tudom kitapogatni a legfinomabb árnyalatait.

Mind az alkotó folyamat során, mind amikor előadom a dalokat, sokkal intimebb és mélyebb kapcsolódás jön létre a zenével, mint korábban az angol nyelvű számoknál.

– A turnén a magyar dalokat eredeti nyelven adtátok elő?

– Igen, a műsor fele magyar volt. Érdekes, hogy azt a visszajelzést kaptuk a közönségtől, hogy sokszor jobban szerették a magyar nyelvű dalokat. Mondjuk az izlandi zenekar is énekelt izlandiul. Úgy érzem, van párhuzam a két nyelv között, mert nem feltétlenül vannak erős kognitív párosítások, ha valaki meghallja őket. Ahhoz az atmoszférikus zenéhez, amit mi csinálunk, jól rímel a magyar szöveg, mivel egy külföldi hallgató, akinek nincsen kapcsolódása hozzá, nem talál fogást, kapaszkodót rajta, számára nem hasonlít semmire igazából, és talán tündenyelvként hathat elsőre.

– A kötetben minden dalszöveg előtt van egy két oldalas illusztráció. Ezeket egyedül Dobos Emőke tervezte vagy közösen alakítottátok ki a vizualitást?

– Főleg az ő munkái, és mivel a feleségem, mondhatjuk, hogy ez egy családi projekt volt. Mindegyik szövegnél nagyon sokat beszéltünk arról, hogy mi a gondolatiság mögötte, mi az, amit az illusztráció során érdemes kidomborítani. Utána ez párbeszéddé alakult át. Ő készített egy illusztrációt, elmondta, hogy neki mik a mögöttes meglátásai, és végül kölcsönösen hatottunk egymásra. Én abszolút közös alkotásként fogom fel a kötetet.

– A szövegkép elsőre meglepő, mert minden oldalon új típusú olvasói attitűdöt kíván. Van, hogy a jobb oldalról azonnal a bal oldalra kell átpillantani, van, hogy szokásosan a jobb, majd a bal oldalt olvasom el. A szövegek elrendezése tematikusan is kapcsolódik a dalszövegekhez, például a Partért kiáltó című dalnál a szövegpartok és az oldalak közti csapongás jellemzi a szemmozgást. Honnan jött az ötlet, hogy a szövegtördeléssel játszatok?

– Emőke már korábban is kísérletezett hasonló tördelésű kiadványokkal, amik teljesen a saját alkotásai voltak. Ez a rész mindenképpen az ő ötlete volt. Azért is döntöttünk emellett, mert jelezni szerettük volna, hogy nem egy hagyományos verseskötetről van szó. Nem is szeretnénk azt, hogy valaki versolvasói attitűddel üljön mellé, mert ezek továbbra is dalszövegek.

Úgy képzelem el, hogy van két oszlop, ami egymás hátának dől, és úgy tartja meg egymást. A dalnál ott van a dalszöveg és a dallam, és azzal, hogy a kötetben a dallamot elveszítettük, muszáj volt egy másik, de erős megtartó közeg, ami meg tudja támasztani a szövegeket.

Ezek a szövegek önmagukban versként nem állják meg a helyüket, mert nincs meg az a sűrűség, ami ehhez kéne. Emiatt döntöttünk úgy, hogy egy erőteljesebb vizuális megjelenéssel tudjuk megtámasztani a sorokat, vagy azzal, hogy magával a szöveggel is játszunk.

– A dalszövegekben megmutatkozik egy istenkép, amely olykor úgy tűnik, mintha egy személyes, belső istenként nyilvánulna meg, máskor viszont úgy, mintha egy természeti erő vagy metafizikai, szakrális tényező lenne. Mesélnél erről?

– Ez valóban érezhető a szövegekben, azonban az, hogy nekem milyen istenképem van, nem kell, hogy a befogadó felet befolyásolja. Van is egy-két dalszöveg, ahol konkrétan elhangzik az isten szó, de ahány hallgatója van a lemeznek vagy olvasója a kötetnek, annyiféle asszociáció lesz erre. Számomra ez a kötet, ezek a dalok nem köthetőek egyik valláshoz vagy felekezethez sem – amikor kutatok, olvasok vagy inspirálódni szeretnék, akkor merítek a szúfi misztikától kezdve a keresztény hagyományokon át buddhista, taoista írásokból, védikus hagyományból is. Keresem azt, hogy kortól és kultúrától függetlenül ki hogyan beszélt arról a tartományról, ami engem érdekel. Természetesen nekem is jelent valamit mindegyik szöveg, sor, szó, azonban a hallgató számára a „szerző halott”: számomra egyedül az alkotás aktusa számít, a másik oldalon pedig az, hogy mit mozgat meg a befogadó félben. Oldandó, és nem pedig megoldandó szövegek ezek.

– Az interjúkban arra is kitértél, hogy a víz szimbóluma összeköti a dalokat, említetted az égitesteket is, és gyakran szóba kerül, hogy a dalszövegekben a binaritásokat próbálod elmosni. Azzal, hogy egy lenti és fenti regiszter a dalok fő motívuma, mégis valamiféle kettősség jön létre. Szerinted hogyan oldódik fel ez a disszonancia az albumon?

– Mivel ez a tartomány, az egység a szavak szintjén nem artikulálható, ezért ha megjelenik a kifejezés szándéka, előbb-utóbb mindenképpen paradoxonokba fogunk ütközni, és ez jelenik meg a lemezen is: „minden középpont, és semmi sem az”, vagy „a Nap akkor nyugszik, mikor delel / ki születik, már úton van innen el”. Ami elmondható a nem-kettőségről a szavak szintjén, azt az ókorban már elmondták. Amikor körbenéztem, azt láttam, hogy kortól és kultúrától függetlenül mindig ezzel a szimbólumrendszerrel beszéltek róla, mert amit a nyelv még el bír mondani erről a tartományról, azt így tudja megtenni: az égbolt, a madár, a fa, a tűz, a víz, a hegy. Még ha az én nyelvem botladozik is, de a törekvés nálam is az, hogy ezt a határtalanságot, az azonosságot ábrázoljam, és erről a párbeszéd főleg a víz és a part viszonyrendszerén belül alakul ki. Abba még én sem gondoltam bele, hogy akár a földi és az égi elemek közt is ott van ez a kettőség, de ha ilyen perspektívából nézünk a dologra, akkor az már nem bináris, hanem négyes rendszer, ami szintén nagyon érdekes. Ha jól tudom, akkor a keleti vallásokban van egy olyan érvelési rendszer, ami párhuzamosan a görögöknél is megjelent, aminek catuṣkoṭi, illetve tetralemma a neve. Ebben az érvelési rendszerben négy lehetőség van: igaz A, igaz B, egyszerre igaz mindkettő és egyszerre nem igaz egyik sem. Arról, hogy ez létezik a filozófiában és a spirituális hagyományokban, én is csak a lemez után olvastam először.

– Van néhány olyan szöveg a kötetben, ami nem a Partért kiáltó albumon jelent meg. Ezek miért kerültek a kötetben?

– Szerettünk volna a lemezen túlmutató dolgokat is belevinni, három ilyen írás került bele.

Ezek inkább visszatekintések, korábbi angol dalszövegek magyar átiratai, parafrázisai. Ezeket a dalokat is ki fogjuk majd adni, most vesszük fel őket stúdióban.

 A harmadik szöveg Robert Burns versének a magyar átirata, ami szintén nem fordítás, egy kicsit szabadabban nyúltam hozzá. Azért arra esett a választás, mert Arvo Pärt kortárs észt zeneszerző megzenésítette ezt a verset, és ezt a zenei darabot dolgoztuk fel a Platonnal magyar nyelven.

– Olvastam, hogy ősszel szeretnétek elkezdeni a negyedik album munkálatait. Magyar nyelvű lesz?

– Igen. Nem szeretnék abszolút kijelentésekbe bocsátkozni, de azt érzem, hogy annyival mélyebb így a kapcsolódás a dalokhoz, hogy kicsit egyirányú útnak tartom: ha angolról magyarra vált az alkotó, akkor utána nehéz visszamenni az angolhoz, mert azt már újra és újra rárakódott rétegként fogja észlelni és érzékelni. Szóval a negyedik lemez is teljesen magyar nyelvű lesz.

– Témájában folytatjátok a Partért kiáltót?

–Igen. Talán annyi különbséggel, hogy inkább a Nap lesz a központi elem és nem a víz.

– Intermediális projektekben esetleg nem gondolkoztok a zenekarral vagy gondolkozol önállóan? Például egy verseskötetben, ami a vizuális elemekre is erősen épít, mint a Partért kiáltó?

– Nincs más kreatív outputom, mint a Platon Karataev, szóval nem az a helyzet, hogy otthon a fiókomban vannak a kiadatlan verseim. Nem vagyok túl termékeny szövegíró, amik vannak, azokat a Platonnal kiadjuk, amiket pedig nem, azokat nem gondolom elég jónak. Szóval egyelőre nem látom magam előtt, hogy verseket írjak, de el tudom képzelni. Két éve kezdtem magyar szövegekkel foglalkozni, addig angolul írtam – nem gondoltam volna, hogy a Platon magyar nyelvű projekt lesz, így azt sem tudom kijelenteni biztosra, hogy soha nem fordulok más felé. Egyelőre azt érzem, hogy a vers a nyelvnek egy sokkal tömörebb és sűrűbb megjelenési formája. Azt a sűrűséget, ahonnan nekem a vers kezdődik, azt érzem, hogy hosszabb szövegben még nem tudtam elérni.

Nem lehet úgy befogadni ezeket, hogy akkor most leülök, és elolvasom versként, mert nem lesz meg a nyelv szövetének az a sűrű vonása, hogy így lehessen értelmezni. Talán egyszer eljutok oda, és akkor írok verseket vagy prózát. Egyelőre azt tudom, hogy alkotóként, kreatív emberként elég volt, amit a Platonnál csináltunk. Lehet, hogy egyszer majd kicsit másra vágyom, és akkor más irányban is körbenézek.

Borbíró Aletta

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja).

Prae Kiadó
Budapest, 2022
68 oldal, 3190 Ft