Tiszatájonline | 2014. február 4.

A nagy amerikai mítosz

2. RÉSZ: BOSSZÚÁLLÓ ÁRNYAK
A XIX. és XX. századi ponyvairodalomnak sok olyan alakja van, aki a szuperhősök markáns előképének tekinthető. Az egyik legfontosabb kulcsszó, ami mentén a jelmezes héroszok figurája az ősi mítoszokból a sci-fi és krimi regényeken át eljut saját, jól megkülönböztethető identitásáig, a moralitás… – Rusznyák Csaba írása

2. RÉSZ: BOSSZÚÁLLÓ ÁRNYAK

A XIX. és XX. századi ponyvairodalomnak sok olyan alakja van, aki a szuperhősök markáns előképének tekinthető. Az egyik legfontosabb kulcsszó, ami mentén a jelmezes héroszok figurája az ősi mítoszokból a sci-fi és krimi regényeken át eljut saját, jól megkülönböztethető identitásáig, a moralitás. A mitikus elődök önzőek és a jelen valóságától távol esők, a korai tudományos fantasztikum rémalakjai pedig vagy gonoszok voltak, vagy csak saját, nyugodt életkörülményeik megteremtése érdekelte őket. Ezeknek a karaktereknek az emberfelettiségét a ponyvahősök egészítették ki önzetlenségükkel és kortárs mivoltukkal – bár a szuperhősök „felsőbbrendű” moralitása általában még mindig távol állt tőlük.

springheeledjack

Az első amerikai kettős identitású önbíráskodó Nathan Slaughter volt, Robert Montgomery Bird 1837-es Nick of the Woods című regényében (csaknem fél évezreddel a britek Robin Hoodja után). A sztori szerint az 1870-es években a pacifista philadelphiai kvéker titkon az újvilági határvidék véreskezű bosszúangyalaként, vagyis saját eszméivel meghasonulva csap szét a civilizáció előrehaladását gátló barbár rézbőrűek közt (Bird, ahogy azt többször is kifejtette, pusztán gyilkos vadembereket látott az indiánokban). Ellenségei rettegnek tőle, rejtélyes, legyőzhetetlen és tántoríthatatlan, már-már mitikus alakként tekintenek rá. A könyv megjelenésének évére tehető a brit folklór karakter, Spring-heeled Jack első állítólagos felbukkanása is – a denevérszerű szárnyakkal, „ördögi” fülekkel felruházott, képtelenül nagy ugrásokra képes figura (afféle Batman-előkép) városi legendája főleg a gyerekek ijesztgetésére szolgált, míg a XIX. század második felében egyre több színdarab és regény szereplője lett. Ezekben, bár néha ábrázolták gazemberként és természetfeletti lényként is, általában egy vagyonából kicsalt nemes volt, aki jelmezében a gonosz ellen vette fel a harcot.

theshadowA XX. század beköszöntével a ponyvairodalomban egyre inkább megszaporodtak a hasonló kettős identitású önbíráskodók és egyéb igazságosztók. A magyar származású angol írónő, Orczy Emma A Vörös Pimpernel (vagy A skarlát virág) című színdarabjának és regényének arisztokrata főhőse a francia forradalom idején ment nemeseket a bitófa alól, civilben pedig piperkőc, nemtörődöm playboyként tereli el magáról a gyanút. 1919-ben született Zorro, a maszkjában a mexikói elnyomás ellen harcoló kaliforniai nemes jóval nagyobb hatású figurája (egy év múlva már el is készült vele az első mozifilm, Douglas Fairbanks főszereplésével). 1931-ben megjelent az első sztori a kezdetben az olvasó (és rádióhallgató) számára is rejtélyes The Shadow-val (Az Árnyék), aki legtöbb elődjével ellentétben kortárs környezetben vadászik bűnözőkre, ellenséges kémekre, őrült tudósokra, és olyan gonosztevőkre, akik már nagyban emlékeztetnek a későbbi szuperhősök nemeziseire, a szupergonoszokra (Shiwan Khan, The Wasp). Márpedig a karakter kortárs mivolta fontos: Superman majdani népszerűsége is részben annak lesz köszönhető, hogy a hős nem a múltban, hanem a jelenben oszt igazságot, „itt és most” erőszakol megnyugtató értelmet a kaotikus világba. Szintén lényeges közös vonása az említett figuráknak és a későbbi szuperhősöknek, hogy nem pusztán a kaland kedvéért, vagy merő véletlenségből viszik végbe tetteiket, hanem konkrét küldetésük van.

thespiderA szuperhősök tipikus külső-belső sajátosságai, az önbíráskodástól az ikonikus jelmezen át a titkos identitásig, szinte mind visszavezethetők ezekre a ponyvahősökre, azonban több szempontból is meghúzható köztük a határvonal. A legegyszerűbb ezt a sztorik említett múltba helyezése mentén megtenni (Zorro), de éppen ennyire fontos a társadalomtól való elidegenedés és a moralitás problémája. Utóbbi egyértelmű: a ponyvaregények és rádiójátékok igazságosztói hajlamosak abszolút kegyetlen hatékonysággal szembeszállni ellenségeikkel. Nem csak a The Shadow géppuskázza le minden probléma nélkül a gonosztevőket, az 1933-ban debütált The Spider (egy milliomos playboy, aki éjszaka jelmezben vadászik alvilági figurákra) például különösen brutális módszerekkel dolgozik, és ritkán hagyja életben az áldozatait. Ezek a karakterek jellemzően a rendőrség jóváhagyása nélkül tevékenykednek, sőt, a törvény őrei nem egyszer vadásznak rájuk (később ez változhatott, a The Shadow esetében pl. az évek múlásával kialakult egyfajta nem hivatalos együttműködés közte és a rendőrök közt). Megjelenésük sem kelt bizalmat senkiben: fekete szerelésükben, maszkba, köpenybe burkolózva ólálkodnak a sötétben.

docsavageKicsit elkanyarodunk a maszkos önbíráskodóktól: leszámítva a marsi gravitációnak hála hatalmas erőre szert tett John Cartert (Edgar Rice Burroughs 1912-ben startolt Barsoom-sorozatában), a tudósok által szinte emberfeletti fizikai és mentális szintre kiképzett Doc Savage volt az első híres „superman”, aki, ellentétben Wells gonosz láthatatlan emberével és a pusztán fennmaradásukért küzdő óriásaival, már egyértelműen pozitív hősként állítja fantasztikus képességeit a világ szolgálatába. Az 1933-as Doc Savage Magazine-ban debütált tudós, detektív és felfedező a törvénnyel hivatalosan együttműködve, a köznép bizalmát élvezve, álarc és jelmez nélkül tevékenykedik, de az urbánus szuperhősökökkel ellentétben ezt távoli vidékeken teszi. Ez nem csak azért fontos, mert az egzotikus helyszínekkel a sztorik a klasszikus kalandtörténetekre rímelnek, hanem azért is, mert rendre eltávolítják a főszereplőt a civilizációból (ld. még: Tarzan).

Doc Savage, noha tetteiben végtelenül humánus, és alighanem elsőként tette magáévá a szuperhősökre később olyannyira jellemzővé váló „ne ölj” elvet (ezzel máig kilóg társai közül), száraz, távolságtartó, szinte sosem viccelődik, és meglehetősen hidegen hagyják a normál emberi érintkezések és szociális kapcsolatok. A „superman” ugyanis még akkor is a társadalmon kívül működik, ha nem elpusztítani, hanem pozitív hősként megóvni akarja azt, vagyis Nietzsche übermenschének alapgondolata benne is ott motoszkál: lehet, hogy az emberiségért cselekszik, de neki magának nincs szüksége rá – felette áll. Ez a hozzáállás pedig egészen a kriptoni túlélő alakjáig nem fog megváltozni.

Rusznyák Csaba