Tiszatájonline | 2019. szeptember 11.

A mesélő szabadsága

INTERJÚ CSÁNYI DÓRÁVAL A KORTÁRS KÖNYVILLUSZTRÁCIÓ ÚJ ÚTJAIRÓL
Ami izgalmas egy szöveg nélküli könyvben, hogy a mesélést visszatereli a szájhagyomány irányába, ahány mesélő, annyi megfogalmazás, annyi értelmezés születik majd, és ez még inkább igaz, amikor nem egy ismert mesére, hanem egy saját történetre épül a könyv. Itt nincsenek jó vagy rossz megoldások, nincs egyetlen jó megfejtés, hanem millió jó megfejtés lehetséges, hiszen mindenki a saját látásmódjának, hangulatának, a saját vagy a gyerek életkorának, érdeklődésének megfelelően „olvassa” majd a képeket és „írja” a saját történetét… – RÉVÉSZ EMESE INTERJÚJA

INTERJÚ CSÁNYI DÓRÁVAL A KORTÁRS KÖNYVILLUSZTRÁCIÓ ÚJ ÚTJAIRÓL

– A Csimota Kiadó egyike a leginkább progresszív hazai gyerekkönyv-kiadóknak, úgy tartalmi mint illusztrációs szempontból. Szerinted mitől korszerű, modern ma egy gyerekkönyv illusztrációja?

Szerintem, mint minden művészeti ágnak, legyen az zene, képzőművészet, irodalom, színház, a gyerekirodalomnak és az illusztrációnak is összhangban kell lennie saját korával, annak szellemiségével, eszméivel, látásmódjával. Tükrözniük kell környezetünket, a minket és a gyerekeinket foglalkoztató kérdéséket és ezekre válaszokat találni, a saját, műfajának megfelelő eszköztárral. Nem tudom, hogy lehet-e korszerű művészetről beszélni, nekem erről inkább egy fűtési rendszer jut az eszembe, én talán azt mondanám, hogy van a művészet, ami megfelel ezeknek az elvárásoknak és van a „termék” előállítás, gyártás, aminek egészen mások a kritériumai, mások a céljai és az eredményük is. Valóban sokan mondják rólunk és mi is gyakran definiáltuk magunkat progresszívnek, mégis sokszor érzem azt, hogy ehhez valami pejoratív felhang is társul, ez valami gyanús értelmiségi hóbort, ami a hagyományoknak hátat fordítva, teljesen új és csak egy nagyon szűk elitnek szól. Pedig erről szó sincs, igaz új utakat keresünk, kísérletezünk, reflektálunk korunkra, de pontosan ugyanazt az utat járjuk, ugyanazt a munkát végezzük, amit a ma már nagy klasszikusnak tekintett elődeink is tettek a maguk korában. Minden klasszikus kortársként kezdi, és hogy egy jól érthető hasonlattal éljek, Mozart is volt egyszer kortárs, sőt progresszív is.

– A Csimota Kiadó úttörő szerepet játszott a hazai szöveg nélküli képeskönyvek (képkönyvek, „csendes könyvek”) kiadásában. Hogy határozod meg a műfajt?

Ezen sosem gondolkoztam még. Talán az olyan könyvek, amelyek szöveg nélkül tudnak olyan képi narratívát létrehozni, amelyek alkalmasak történetek elbeszélésére.

– Szerinted mitől működik jól egy szöveg nélküli képeskönyv? Alapulhat saját történetre is?

Amennyiben az előző definícióm helyt áll, nos akkor attól jó egy szöveg nélküli könyv, ha ezt a történetmesélést képes megvalósítani. Ezt pedig több módon is teheti, a cselekmény lineáris ábrázolásával, ahogyan ezt a képregények, mangák is teszik, a jelenetek kiemelésével vagy teljesen asszociatív módon, amelyek akár önállóan, akár egymásra épülve adhatnak ki egy (sok) történetet (Bányai István: Zoom). Ami izgalmas egy szöveg nélküli könyvben, hogy a mesélést visszatereli a szájhagyomány irányába, ahány mesélő, annyi megfogalmazás, annyi értelmezés születik majd, és ez még inkább igaz, amikor nem egy ismert mesére, hanem egy saját történetre épül a könyv. Itt nincsenek jó vagy rossz megoldások, nincs egyetlen jó megfejtés, hanem millió jó megfejtés lehetséges, hiszen mindenki a saját látásmódjának, hangulatának, a saját vagy a gyerek életkorának, érdeklődésének megfelelően „olvassa” majd a képeket és „írja” a saját történetét. Ez hihetetlen szabadságot ad a mesélőnek.

Azt gondolom, hogy az ilyen típusú könyveknél a szerző és az olvasó között egy nagyon szoros és izgalmas interakció alakul ki, hiszen az alkotás folyamatában aktívan veszünk részt, általunk lesz a mű befejezett. Ehhez szabadon kell a fantáziánkra támaszkodnunk és azt hiszem ebben mi felnőttek nyugodtan tanulhatunk a gyerekektől, akik ezt sokkal természetesebben és merészebben teszik.

– E tekintetben nemzetközi összehasonlításban is különleges a Csimota Design-könyv sorozata. Hogyan épül fel ez a sorozat?

Erről rengeteget tudnék beszélni és engedd meg, hogy kicsit távolabbról induljak. 1999-ben Japánban megszületik az emoji kifejezés, e- kép, moji-szó, képszavak, amelyek egyetlen kis ikonnal képesek hangulatokat, érzelmeket kifejezni olyan formában, hogy azt a világon bárki pontosan megértheti. Persze amikor 2004-ben elkezdtük a Piroska és a farkas feldolgozását még fogalmam sem volt az emojik létezéséről, és elképzelni sem tudtam volna, hogy 2019-ben több milliárd ember több millió kis sárga bigyóval fog majd egymással kommunikálni, sőt még világnapjuk is lesz (július 17.) (Kis színes adalék, hogy 2018-ban a párizsi Opera egy kampányában azt kérte a közönségétől, hogy emojikban írják le kedvenc operájuk címét. Ugye milyen progresszívek?) Azóta eltelt 20 év és már nincs is szükségünk leírt szavakra, hogy tudassuk másokkal véleményünket, hangulatunkat, gratuláljunk barátainknak fontos alkalmakkor, elég egyetlen kis ikon és Kamcsatkától Szenegálig mindenki érteni fogja a közlendőnket. Gyors, informatív, univerzális, egyszóval hatékony. És azt hiszem ez jellemzi leginkább korunkat.

De kanyarodjunk vissza 2004-be. Akkor engem nem az érdekelt, hogy vajon mennyire tud egy gyerekeknek szánt könyv a saját korával fázisban lenni, hanem két dolog izgatott leginkább, egyrészt az, hogy miként lehetne visszaadni a szájhagyománynak ezeket a történeteket, amelyek évszázadokon keresztül és a világ egész táján ebben a formában éltek. Másrészt, hogyan lehet pusztán képekkel mesélni, úgy, hogy ez a narratív sokszínűség az illusztrációkban is megjelenjen. (Van egy nagyon izgalmas könyv, Queneau Stílusgyakorlatának egy 2002-es kiadása, amiben 77 művész illusztrálta a 99 szövegverziót. Mindegyik a maga módján. A könyv lapjai két részre vannak vágva, így az olvasó külön lapozhatja a szöveges részt és külön az illusztráltat, és szabadon variálhat, hogy melyik képet melyik stílusú szöveghez nézi. Nagyon jó játék.) Felkértünk hát öt illusztrátort, hogy teljesen szabadon meséljék el a Piroska történetét a saját technikájukkal, látásmódjukkal, érzékenységükkel. Így született meg a sorozat első öt címe, amit azután még négy mesefeldolgozás követett. Lehet őket gyűjteni, ízlelgetni, kedvencet választani, összehasonlítani, a kép stílusához igazítani a mesélést, szóval ez nem csak kiadóként, de olvasóként is egy jó játék. Arra nagyon büszkék vagyunk, hogy ez a sorozat indított útjára nem egy mára már elismert, kedvelt fiatal tehetséget (Baranyai (b) András, Bodonyi Panni, Kárpáti Tibor, Kasza Julianna, Nagy Diána).

– Általános az a tévképzet, hogy a szöveg nélküli képeskönyv csak a legkisebbeknek való. Szerinted milyen korosztályt célozhatnak meg ezek a könyvek? 

Egyetértek veled, ez valóban tévképzet, vannak gyerekeknek szólók és felnőtteknek, sőt olyanok is, amelyek egyszerre tudnak a felnőtteknek és a gyerekeknek is szólni. Pont, mint az irodalom.

Mi különbözteti meg a lapozókat a képkönyvektől? Milyen elvárásoknak kell megfelelnie egy lapozónak? Lehet-e grafikailag magas színvonalú egy babakönyv? 

Azt hiszem a lapozóknak nincs saját átívelő történetük, minden oldala felvillant egy helyszínt, egy szituációt, egy problematikát, de alapvetően az a célja, hogy a képben elmerülve megnevezzük a látottakat, felfedezzük a részleteket, közösen böngésszük, lapozzuk ahogy a neve is mondja, játsszunk vele, bővítsük a szókincset, ismerkedjünk sokféle képi világgal. Ezek a könyvek a szülő és a gyerek közötti első kommunikáció egyik fontos állomásai lehetnek. Méret, vastagság, tartósság, praktikum ezeknek kell megfelelnie. A grafikai magas színvonal pedig a legalapvetőbb elvárás, hiszen miért is lenne más az elvárás egy babakönyv esetén?!

– A Csimota Kiadó másik innovatív könyvtípusa Magyarországon a Papírszínház. Mit jelent ez a műfaj? Mihez kell igazodnia a grafikusművészeknek, ha Papírszínházat terveznek? 

A Papírszínház egy ősi mesélési technika. Egy fakeretbe nagy illusztrált lapokat helyezünk és mint egy színházi vagy diavetítős előadásnál a mesélő felolvassa a lapok hátulján leírt szöveget, eközben a nézők elől a képeket látják. A Papírszínház készítésénél elég sok dologra kell figyelni. Az illusztrációnak itt is kiemelt szerep jut, nem díszíti a szöveget, hanem maga is mesél. Figyelni kell a képek részletgazdagságra, mennyire lesz majd távolról is látható, a képmozgás iránya is fontos, hiszen a lapokat jobb kézzel húzzuk, balról jobbra, ezért mondjuk nem szerencsés, ha a képen látható szereplő hátrafele fut. Fontos a képek dramaturgiája, nem lehet túl egysíkú, mert unalmassá válik, de mégis harmonizálniuk kell egymással, hogy egységet alkossanak. Kalkulálni kell a keret szélességével. És végül, de nem utolsó sorban lehet játszani és kihasználni a technika azon lehetőségét, hogy két kép egymásra csúsztatásával egy harmadikat hozzunk létre. Az egyik most megjelenő mesénknél (Rofusz Kinga A só) egy kivágott oldal is készült, ami egy odút fog jelképezni és a lap húzásánál az odúban majd mást és mást fedezhetnek fel a nézők. Azt gondolom, hogy elsőre talán nehéznek tűnik mindenre odafigyelni, de grafikusként a Papírszínház egy nagyon izgalmas kihívás, bár erről talán őket kellene kérdezni.

– Szerinted mi hiányzik ma leginkább a hazai könyvillusztrációból?

Nekem talán a manualitás hiányzik. Nagyon sokan, és egyre többen dolgoznak számítógépen, ami érthető, hiszen a végeredménynél a különbség szinte észrevehetetlen, nekem mégis hiányzik, hogy a kezembe vehessem valakinek az eredeti rajzolt vázlatait vagy festett képeit. De ha stílusra gondolsz, akkor nehezen tudok erre választ adni. Hiányzik talán a frissesség, a merészség, ami viszont elég szubjektív és nehezen definiálható és ez talán nem is a művészektől, inkább a kiadóktól számonkérhető hiány.

Révész Emese