Tiszatájonline | 2024. február 8.

Szabálytalan mesék

A mesebeli lángosfa

GAJDÓ ÁGNES

Fotó: Pesti Tamás / feol.hu

Olyan nincs, hogy mese nincs

Előfordult már veled, hogy egész nap fájt a szíved? Megmagyarázhatatlan szomorúság dögönyözött reggel, míg kitámolyogtál a napra, hogy beszívd a késő nyár illatát. A szomszéd háromszínű macskája ijedten rohant keresztül az udvaron, nyomában a rémület halványkék felhője gomolygott. Álltál a fügefa alatt, és sírtál. Komolytalannak, üresnek, semmirevalónak érezted magad. Kapaszkodtál a régi nyarak pókjai szőtte hálóba, de nem tudtál meg a múltadról többet. Magadról sem. Akárhogy töprengtél. Feladnál mindent, de a mesét nem lehet abbahagyni. Folytatni kell. Fájó szívvel is.

SAPKÁS SZEPTEMBER VÉGI ESTI MESÉJE

Telihold, a nyúl kacaja, éjszaka. Tenger, homok, kagylók a vödörben, nappal. Mindeközben a mesebeli lángosfa a sötétben is huncut mosollyal álldogál a Vakond utcában. Ha kedve tartja, rákacsint a forró fejű fejszére, vagy füttyent a metszőollónak, ugyan szedje rendbe a tüskés málnást, hátha arra kószál egy szúrós zöldmedve, vagy előkerül végre a folyton-folyvást másfele tekergő bogyósgyümölcs-mániás fővakond. A szomszéd baromfiudvarának lakói nem jelentenek veszélyt, egyik sem él se málnával, se lángossal, nem tudják a buták, mi a jó. Hiába, tyúkeszük kevéske csak. Jönnek, mennek, kapirgálnak, mennek, jönnek, már meg kakas, már meg tojás.

Bezzeg a mogorva firkász. Nem megy, nem jön. Naphosszat üldögél az íróasztalánál, és olvas. Hol naplókat, hol álmokat, máskor meg képeket nézeget, régi levelek között böngész, csoda, hogy ennyire kiszámíthatatlan a viselkedése. Neki találtam ki a lángosfát. Amikor a legjobb barátom, a kapitány küldött abból az általa készített finomságból, amivel pillanatok alatt jól laktam, rögtön tudtam, mit kell tenni. Mert az bizony csodás erejű eledel ám! Igazán kár lett volna minden morzsácskáját fölfalni…

Leszakítottam hát a sarkát, csücskét, kinek hogy tetszik, és elástam a kertben. Az élet vizét már elpacsáltam egyszer nagy búbánatomban, így aztán a könnyeimmel öntöztem meg, gondolván, hogy ha a mesékben működik ez a módszer, miért ne lenne hatásos most is. A firkász nem tudott erről, biztos csak legyintett volna rá, hogy ugyan már, hiábavaló, a lángosfa nem szerepel egyetlen rendszertani leírásban sem, de én, sapkás, tudom, hogy léteznek csodák, annál is inkább, mert egyszer csak engem is újra fölfedezett és életre keltett a kapitány, akinek azóta titokban majdnem minden este írok, mesét, levelet, bármit. Néha csak annyi áll a papíron, hogy hmmm.

A lángosdarabka három nap elteltével növekedésnek indult. Különleges törzsét nem lehetett nem észrevenni. Zöldesbarnán csillogott, kagyló- és csigaminták sorakoztak rajta, és ha közelebbről megszemlélte valaki, megláthatta a lépcsősort, ami egyre feljebb és feljebb vezetett. Újabb három nap elteltével a fácska ágai is megerősödtek, néha ott olvasgattam a lombok között, hallgatva a szomszéd tyúkok krumpic hangjait. Nem tudom szebben leírni, mert nem káráltak, nem kotkodáltak, nem rikácsoltak. Amit hallottam, az leginkább krumpicra hasonlított.

A fácska szépen fejlődött, és egy szép őszi nap fény derült a titkára is. Mert persze a firkász is nyomon követte a fejlődését, még ha nem adott volna egy ócska fületlen fazekat sem a megmaradásáért, ám amikor a lángosfa egyre nagyobb és terebélyesebb lett, ő is fölmászott rá. Észrevette a lépcsősort, amin minden megerőltetés nélkül haladt egyre följebb, még csak ki sem fulladt. Amikor az első lángosterméssel találkozott, az megszólította:

– Hova igyekszel, hitetlen szamár?

A firkász forgatta a fejét, hitte is, nem is, hogy valaki nekiszegezte ezt a meglehetősen furcsán és kicsit sem udvariasan megfogalmazott kérdést, de minthogy rajta kívül se közel, se távol nem látott senkit, kénytelen-kelletlen válaszolt.

– Oda, ahol jó lenne lenni akkor, amikor itt, ahol vagyok, egyáltalán nem jó lenni.

– Fura vagy, koma – csavarta meg a firkász fülét a lángosfa láthatatlan őrzője. – Hol lenne jó lenni, amikor ott, ahol vagy, nem jó lenni? Hisz te magad sem tudod.

A firkász elszégyellte magát, és Sapkásra gondolt meg a kapitányra. Az egyik bujkál, a másik ezer kilométerrel odébb épp cukkiniből készíti a rántott húst, hát hiszen biztosan ők is legszívesebben máshol lennének, vagy ki tudja. Már-már visszafordult, amikor a lángosfa láthatatlan őrzője megenyhülve folytatta mondandóját.  

– Sapkásnak köszönd, hogy továbbmehetsz. Ő ültette el a kapitánytól kapott lángos utolsó falatkáját, és minthogy a könnyeivel öntözte, most olyan fa áll az udvarodban, amin át bármely világba eljuthatsz. Fölfelé, lefelé, jobbra, balra, előre, hátra, vissza, keresztül meg kasul, hanyatt és homlok. Csak gondolj erőst arra, amire vágysz. És ne feledd, ha visszatértél, mindig ölelgesd meg Sapkást.

A lángosfa láthatatlan őre eltűnt, s a firkász előtt mintha végeláthatatlan rozsmező nyílt volna. Útjelző tábla sehol, a turistajelzés lekopott a kőkeresztről. Távolabb hirtelen magasra nőtt fenyőfák sorakoztak, s valahonnan messziről mintha a tenger reményteli sóhajtását vagy veszedelmes lavina dübörgését hallotta volna. Vakargatta a füle tövét, vajon merre induljon, hol találja meg, amit keres, de ahogy törte a fejét, egyre bizonytalanabb lett, és már ő maga sem tudta, hol lehet az a hely, ahol akkor lenne jó lenni, amikor ott, ahol van, nem jó lenni.

Találomra elindult hát lefelé. Csúszkálva haladt, és úgy érezte, ezt az utat már megjárta egyszer. Nem tetszett neki, hogy lófejű sötét árnyalakok settenkednek körülötte, hogy ostobaságokat suttognak a fülébe, lassanként bekúszva a fejébe, és elültetve benne a bénító fájdalmat. Nem hagyta, hogy teljesen elnyelje a feketén hívogató mocsár, ám egyre inkább a halálos hangok hatása alá került. Egyszer csak hátratántorodott. Akkor vette észre, hogy ott állok mögötte. A kabátja szélénél fogva húztam vissza, ő meg nem szólt semmit, csak jött utánam, ki a sötétségből. Elzavartuk a pofátlan pokolfajzatokat, amik a kedvenc töltőtollára pályáztak, elkergettük a fekete fullánkos fúriákat, amik a szívét akarták kiszakítani, cafatokra tépni, szanaszét dobálni, hogy sose legyen újra ép. 

Amikor visszaérünk a rozsmezőre, a firkász összeesett, elterült, én meg nagyon megijedtem, arra gondoltam, itt csak a csoda segíthet. Eszembe jutott a sapkám antennája. Hívtam a kapitányt. 

*

A firkász mit sem tudott arról, hogy eszméletlen, de hát hogyan is tudott volna, ha egyszer kiszállt belőle a lélek. Álmot látott, vagy talán a valóságban újra négyévesen gyalogolt fölfelé egy barlanghoz, amiben hajdan az ősemberek laktak. Nagyon nehéz túra volt, sokan kidőltek útközben, nem bírták, de ő, a csapatban a legkisebb, csak ment, és ment, hol egyedül, hol meg az anyukája kezét fogva. Úgy képzelte, meglátja majd az ősember mellett az ősasszonyt is, de amikor a barlanghoz értek, egyetlen teremtett lelket sem leltek. A legkisebb csalódottan nézegetett körbe. Az ősember vadászik, az rendjén való, hiszen, kell hogy legyen vacsora, de hol az anyuka. Félhangosan megjegyezte, biztosan elment a gyerekéért az óvodába, mire a csapatbeliek nagyot nevettek. Ő nem értette, miért a kacagás, és mélyen megbántódott, mert azt gondolta, butaságot szólt, s ezért kinevették. Lefelé nem akart már gyalogolni. Megmakacsolta magát, hiába kérdezték, mi baja, nem szólt egy szót sem, csak morcosan kapaszkodott az anyukája nyakába, aki persze fölvette, és magához szorította. Tudta, mi foroghat abban a kicsiny koponyában.

*

Megmondta a kapitány, hogy vigyázni kell a firkászra – dünnyögtem, miközben arra vártam, hogy a segélyhívó jelek eljussanak a címzetthez. De hát hogyan lehet, ha ő sem vigyáz magára. Kicsi vagyok, félek a kutyáktól, ha dicsérnek, inkább elszaladok, mert szégyellem, hogy piros a fülem. Hogyan vigyázhatnék arra a mamlaszra. Lám, itt a lángosfa, s ahelyett, hogy fölfelé nézdegélne, csak lefele csúszkált, még jó, hogy utánalopóztam. Semmit sem tud arról, ami igazán fontos, mert fafejű. De hol van már a kapitány? Csak nem esett baja neki is. 

Amint a gondolataim végére jutottam, a lángosfáról leugrott kisvödörrel a kezében a 222. krumpli. Idegesnek tűnt, pedig azt mondják, a sok kettes jót jelent. 

*

A firkász akkor tért magához, amikor a 222. krumpli birokra kelt Oliver Cromwell-lel, aki elfeledkezett arról, hogy szárazon tartsa a puskaport. A harcias krumpli eldobta a kisvödrét, amiben bölcs gondolatokat tartalmazó cédulákat cipelt, és minden, széllelbélelt malaclopóba burkolt erejét összeszedte, hogy ő is legalább annyira bízzon Istenben, mint a lord protector, de sehogy sem ment neki. Vasbordájúnak hitte magát, pedig csak árva volt. Mind a kétszázhuszonegy testvére elhagyta. Kitagadták szegényt, mert egy óriási vágás éktelenkedett a jobb karján, amit Mister Cromwell alattomosan kihasznált: éppen oda sújtott a galád orkoktól kölcsönkapott kardjával, bár azt senki sem tudja, hogyan jutott hozzá.

Csakhogy nem számolt a Firkásszal, aki elcsente a sütőtöklevest díszítő tökmagokat, és halántékon pöckölte velük Cromwellt. Most a lord terült el. A 222. krumpli hajnalig hálálkodott volna, de a firkász egész egyszerűen zsebre tette, és újra fölmászott a lángosfára. A kisvödör ott maradt a fa tövében.

Nos, minthogy nemegyszer tapasztaltam már, hogy erre a mogorva tollforgatóra nem lehet semmit és senkit rábízni, utána eredtem, hogy lássam, merre tart. Egyenesen a lángosfa őrzőjéhez baktatott, ám sehol nem lelte, mert az eltűnt, mint Kossuth kifli az aprított diókupac alatt. A firkász tanácstalanul tekingetett körbe, aztán megvonta a vállát, és kiadta a jelszót, irány a tenger. A 222. krumpli kényelmetlenül fészkelődött a zsebében, de aztán elszunnyadt, s álmot látott.

Álmában két macska volt. Dehogy! Hadvezér a hatalmas krumplisereg élén. Dicső és győzedelmes. Élet és halál és a nyifáncos édesburgonyák meg a krumplistészták ura. A kisvödör ott lógott a derékszíján, ám már nem bölcsességeket tárolt benne, hanem különféle színű és mintázatú kagylókat: társasház, férfi és női zsebkendő, Bábel tornya, vörös és fekete, EKG, kalap mintázatúakat. A másik szebb, mint az egyik, egyenesen Itáliából. Arra gondolt, bővíteni kellene a gyűjteményt, s amikor kinyitotta a szemét, kimászott a firkász zsebéből, éppen a vágyott tengerparton találta magát.

A firkász tengerzöld léptekkel haladt előre, azaz délre, amerre a nagy vizet sejtette. Olykor odébb hajlította a lángosfa illatos tejfölös, fokhagymás, sajtos termésekkel teli ágait, máskor arrébb gurított egy-egy viháncoló kavicsot az útból. Ha lapult volna a zsebében sem nézte volna az iránytűt, mert érezte, hogy oda jut, ahol lenni szeretne, méghozzá rövid idő alatt. A harcias krumplit sajnálta csak, mert nem alhat kedvére, amint a tengerhez érnek, máris megbízza, hogy gyűjtögessen minél több kagylót. De mibe? A kisvödör ott maradt a lángosfa tövében… Már épp össze- és vissza facsarodott volna bánatra, búra, borúra hajlamos szíve, amikor egy kétfedelű repülőgépből valaki kihajított valamit. A valami épp a firkász lába előtt pottyant le. 

A furcsán félelmetes zajra fölébredt a 222. krumpli, s álmosan kikandikált a firkász zsebéből, ugyan mi történik már megint, ki zavarja föl legszebb álmából. A porban egy kék tolltartó pihent, benne mindenféle nélkülözhetetlen kinccsel, ráadásul mellette egy Gitarenstütze feliratú dobozban kisherceg-képekkel meg kínai hieroglifákkal díszített notesz rejlett.    

Ilyen csodát még a sokat látott lángosfa sem látott! A firkász elmosolyodott. Erőst töprengtem, vajon mi üthetett abba a kótyagos fejébe, ugyan minek örül ennyire, de megkérdezni nem mertem. Mert hiszen nem tudta, hogy követtem. Csak álltam, álldogáltam, igyekeztem láthatatlan maradni, és megtelt a szívem jó érzéssel. Lám, lám, a firkász újra tud örülni. 

De mi történik már megint?

A dobozból egy aprócska teknős bukkant elő. Százhúszezer évesnek tűnt és nagyon bölcsnek. Ékes latin nyelven szólalt meg, amit senki nem értett, a 222. krumpli végképp nem, bambult bután. Bárcsak jönne már a kapitány, ő majd tolmácsolná, mit mond a vénség… Ám ekkor csoda történt. 

– Cicero hajtűvel átszúrt nyelvére mondom, igazán finom illatokat érzek – szólt a teknős, és egy megsárgult pergamentekercset húzott elő. – Monsieur Petit Porci üzenetét hozom a távoli Tegucigalpából, ahol éppen vendégprofesszorként oktatja a tudásra szomjazó ifjakat.

– Pszt! – nézett mogorván a vénségre a firkász. – El ne meséld azt a mesét, amit még senki nem olvasott teljes terjedelmében, és maga a szerző sem tudja, hol tartózkodik jelenleg Pici Porci. Jobb, ha nem terjesztesz álhíreket, öreg, egyél inkább lángost. A kaktuszost ajánlom. Legalább olyan ízletes, mint amilyen szép a tengeri süncsigakagyló.

No, gondoltam, ez a lüke firkász már megint összevissza beszél, ám a teknős bácsi nem rémült meg, sőt, mintha felbátorodott volna. 

– Cicero sajnálatos módon lenyisszantott okos fejére mondom, barátom, jobb lesz, ha kisimul az arcod, és elfelejted a morcosság minden apró pillanatát, hallgasd meg inkább, mi áll a pergamentekercsen, s ha utána is zord leszel, ám nem bánom, hallgatok, mint a sír.

A firkász komoran rántott egyet a vállán, de akkorát, hogy szegény 222. krumpli lepottyant a homokba, éppen egy hatalmas lábnyom kellős közepébe. A bölcs teknős pedig nyomtalanul eltűnt.

*

Néha azt érzem, a kapitány olyan lesz ebben a szabálytalan mesében, mint Godot – mindenki rá vár, és csak vár és vár és vár. Látszólag nem történik semmi, ám közben megfordul a világ. 

Amikor az Úr már elaludt a számítógép mellett, és a csillagvándorok meg a bukott angyalok is leheveredtek a legkisebb fa tövébe, egyszer csak megjelent, feneketlen mélységű bordó táskájában kincsekkel: kicsike kondenzátorokkal, tranzisztorokkal, diódákkal, kötő- és horgolótűkkel, fonalgomolyagokkal, absztrakt formájú formátlan szappandarabkákkal, csodálatos kézműves alkotásokkal, no meg dióval, drótkefével, dugóhúzóval, dühből táplálkozó D-vitaminnal, dunsztosüveggel, Dörmögő Dömötörrel, dísznövénykertészeti kézikönyvvel, a diáktanácsadó központ telefonszámával és ki tudja, még mivel. 

És csodát tett.

Gajdó Ágnes