A megfáradt utazó jegyzete a megfáradt vándorhoz, aki remélhetőleg nem is fáradt, olyan mód semmiképpen, miként az vándorok szoktak volt lenni

Bakonyi Istvánnak,
születésnapra

A megfáradt utazó, aki én, mint
a megfáradt vándor, csak éppen
nem vándor, hanem utazó, ez az,
ami különbözteti őt a vándortól.

Lehet, hogy nincsen is semmi, ami
megkülönböztethetné őket. Az egyik
vándorol, a másik utazik, s közben
akár jókat is beszélgetnek, ha épp.

Ilyen a költő is, és ilyen a kritikus.
Mindkettő siet valamerre, és az idő
egyre múlik, s mindkettő szeretné,
ha a múló időt valahogy sikerülne

szavakba meg mondatokba zárni,
ha sikerülne megállítani ezáltal azt,
amit közönségesen elmúlásnak is
nevezhetünk, bár ez a szó nagyon

is rímel azzal a szóval, amit nem
szeretünk kimondani sem, inkább
csak utalunk erre a bizonyos szóra, 
hogy az is eljön majd egyszer, és ez 

a szó, kimondani én sem akarom, 
és nem is fogom most kimondani,
amikor Téged köszöntelek, Örökké
Ifjú Barátom, megbúvik a számok

mögött, de ezzel sem törődünk, mi,
akik valaha már, és egyszer még, és
annyira mindent, mi nem törődhetünk
a szomorúsággal, csakis az örömmel,

hogy így együtt, és hogy örökké, és
csakazértis!, igen, csakazértis!, ha kell,
összeszorított foggal!, de ünnepeljük
ünnepeinket, mert boldogság, hogy 

van mit ünnepelni ezen örömórán,
hetven lett immár Bakonyi István,
nincsen nála nagyobb kritikus tán,
éltesse az Isten!, ezt kéri az imám.

Kép: Bakonyi István (fotó: Simon Erika / szekesfehervar.hu)