Tiszatájonline | 2020. május 27.

A „másság”, mint rejtett lehetőség!

RÉVÉSZ EMESE: SIMI ÉS A RENDETLEN BETŰK
Révész Emese nevével eddig leggyakrabban művészettörténeti kontextusban találkozhattunk, a gyermekkönyvek kapcsán is leginkább művészettörténeti, illusztrációs kérdésekkel összefüggésben. Most megjelent könyvével a gyermek- és ifjúsági irodalom platformján jelentkezett, az elemzői oldalról az alkotói oldalra térve át. Könyvének főhőse Simi, az óvodából iskolába kerülő kisfiú, akinek iskolakezdő éve jelentősen különbözik osztálytársaitól… – KATONA ANDREA KRITIKÁJA

RÉVÉSZ EMESE: SIMI ÉS A RENDETLEN BETŰK

Révész Emese nevével eddig leggyakrabban művészettörténeti kontextusban találkozhattunk, a gyermekkönyvek kapcsán is leginkább művészettörténeti, illusztrációs kérdésekkel összefüggésben. Most megjelent könyvével a gyermek- és ifjúsági irodalom platformján jelentkezett, az elemzői oldalról az alkotói oldalra térve át. Könyvének főhőse Simi, az óvodából iskolába kerülő kisfiú, akinek iskolakezdő éve jelentősen különbözik osztálytársaitól.

Révész Emese könyve sarkalatosan eltér azoktól az iskolakezdést segítő könyvektől, amelyek az elmúlt ötven évben azonos tematikával, de mindig új szerzők könyveiben újjáéledve törtek be a gyermekkönyv-piacra (például Janikovszky Éva: Már iskolás vagyok, Érsek Rózsa: Első nap az iskolában vagy Finy Petra: Iskolások kézikönyve), és az iskolai szabályok betartását, a megesett hibák felvállalását, a közösségtudat kialakítását, az esetleges beilleszkedési nehézségeket állították a középpontba.

Révész Emese tizenhárom fejezetből álló gyermekregénye azonban másféle megközelítésből indul ki. Az általánosnak mondható iskolakezdő lépésekbe a szerző beilleszti a diszlexia fázisait és valószerűen reprezentálja azokat. Hősét nem hagyja magára, és azt meséli el, hogy a környezet viszonyulása a gyermekhez miként válik eredményes stratégiává. Ezzel a segítő közeggel a szakember nélküli megoldási módok lehetőségét is bemutatja. A regény tematizálja a másság problematikáját, az önelfogadást, a változásokkal való megbékélést, de a generációk (gyermektől a felnőttig) elutasító magatartását is.

A könyv végén olvasható Gyarmathy Évának, a magyarországi Diszlexia Központ megalapítójának (2008) a könyv védjegyeként is szolgáló utószava. Gyarmathy Éva szerint egyre sürgetőbb szükség van ehhez hasonló hiánypótló könyvekre a gyermekirodalomban, amelyek célja „egy diszlexiás gyermek iskolakezdésének és az iskolai tanulásának értő bemutatása”. A könyv nem arra vállalkozik, hogy szakmai javaslatokat tegyen a diszlexia kezelésére. Motivációja elsősorban a számok, betűk és szavak felismerésének akadályoztatottságával, illetve az olvasási nehézségekkel szembeni megértés és elfogadás, amelyre az érintett kisgyermeknek éppúgy szüksége van, mint közvetlen környezetének. A történetek rávilágítanak arra is, mennyire fontos, miként kommunikál a gyermekkel szimbiózisban élő felnőtt, illetve az iskola (mint az elsődleges szocializációs közeg) a diszlexiáról. Ezért a tünetek bemutatása egyben közelítési pontokat is kínál a diszlexiás gyermekkel való türelmes és elfogadó együttműködés megteremtéséhez a felnőtt- és gyermekközösségeknek egyaránt. A történet azt is érzékelteti, hogy a gyermeknek sem a problémával való szembesülés, sem az együttélés, sem a változás, nem megy egyik napról a másikra, az életében a sikerélményekkel párhuzamosan a kudarcérzet és a félelem is folyamatosan jelen van.

A lineárisan felépített elbeszélés a hagyományos mese és a műmese elemeinek átfedésével dolgozik. Mentes a klasszikus mesére jellemző csodáktól, fantasztikumoktól, nem használja fel a legkisebb fiú szerencsepróbáját, vagy más mesei elemeket, de alkalmazza a jó és rossz ellentétét, a legyőzésre váró akadályokat és a segítő karaktereket. Mindezeket a jelen valóságába helyezi. Így a realitás talaján álló olvasói szüzsé-elvárást a regény a kezdetektől a végéig megtartja. A karakterek egymáshoz való viszonyában fontos érték a bátorság, a „betyárbecsület”, és a másokért való kiállás, összefogás.

Az első lapokon megismerjük az óvodától lelkiekben már régen elbúcsúzó, kíváncsi természetű, tettre vágyó, érdeklődő és érzelmes Simit, akinek erényei egyre csak gyarapodnak, ahogy előrehaladunk a történetben: megismerjük kritikus, önérvényesítő gondolkodásmódját, rátermettségét és vállalkozói szellemiségét. Találkozunk Ilonka nénivel is, aki az első napon együttérző és segítőkész nevelőként virágos ruhájában lebegő rétként lengi körbe az osztályt. A szerző sűrűn visszatérő hatáselemként használja az érzelmekkel párosuló illatokat (gumicukorillat, cserzett bőr erős illata, molyirtószagú műanyagszag stb.). A görögdinnye illatú tanító, Ilona, akinek már a nevével is az olvasó emlékezetébe idézi Tündér Ilona alakját. Ilonka néni ellentétpárja Beus néni, a szabálykövető, idősebb tanító, aki ritkán szólal meg a szövegben. Kommunikációjából hiányzik az együttérzés, ezért Simi látószögén keresztül az olvasó sokszor kegyetlennek, megalázónak érzi, amit mond.

A regényben a mai magyar oktatásra jellemző, egymástól teljesen eltérő pedagógusi karakterek, és ezáltal normák jelennek meg. Az egyik póluson az önbizalmat csonkító, a siettető, ítélkező felnőttekkel, másikon az odaforduló, bizalomra építő, gyerekszerető és hozzáértő tanárokkal. Ez a kettősség felismerhető a korcsoportos iskolai közegben is. Az elfogadás ott van a barátban, aki első naptól kezdve hűséges társa és védelmezője a címszereplőnek, míg a másik oldalon ott találjuk a gyerektársadalom minősítő gyerekszájait.

Az iskolai kudarc a „mássággal” érintett gyermekeknél súlyozottan jelentkezik, olyan másodlagos zavarok fellépéséhez is vezethetnek, mint a depresszió, szorongás, az iskolával szembeni vonakodás, a motiváció teljes hiánya. A szerző ezekről sem feledkezik meg, ellensúlyozza azokat. Az otthon, mint szociális háttér kiemelt szerepet kap a történetben: a szeretet kapcsolódási pontjai között ott a családi jókedv, apa-nap, anya-nap, az egymással való törődés számos formája. A kalandok pedig az egyik barátságtól a másikig juttatják el a főszereplőt: barátsága Gáspárral kezdetekkor, a titkos társaság alapításával mélyül el, a rejtélyes magántanulóhoz, Bálinthoz pedig közös akcióik vezetik el.

Rendkívül ötletes az iskolalét, gyermekélet és diszlexia összefonódása közé a magántanuló Bálint utáni nyomozói szál beiktatása. A kalandok közé beépül az otthonról távol kerülő kisgyerekek szituációja, amelyben a találékonyság oldja meg a felmerülő nehézségeket, a város pedig mint a feliratokkal teli tér mutatkozik meg. A történet egyszerre viszi előre a krimibe illő rejtélyt, és a diszlexia, valamint a beilleszkedés gondjait is. A történet hősei a mai kor gyermekei, akik a mozgás és szabadtéri játék, a legózás mellett telefonos videó szerkesztő applikációval dolgoznak, és korlátozó szülői felügyelet mellett xboxszal, számítógépes játékkal játszanak.

A regény nyelve játékos, humorral átszőtt. A vezetéknevek sokszínűsége, a szójátékok, hozzájárulnak a regénynyelv részletgazdagságához. A nyelvi regiszterek keverése azonban néhol túlzó (régies, szleng, idegen, sajátos, ismeretlen: cekker, lokál, olyan húzások, pasi, konstatálta, lomis, bebagolt (ami helyesen bebuggolt) stb.), nem illik a mese derűs világához. Lehetséges, hogy a szerző a nyelvi sokféleséget, a nyelvi „diverzitást” Simi helyzetével, vagy a gyerekek sokszínűségével kívánta párhuzamba állítani: akkor azonban ennek vitathatatlan megjelenési formának kellene lennie.

Az elbeszélésbe épített mesebetét, a „betűk meséje”, Simi fejlesztő pedagógusnál tett látogatásainak végén születik meg. Az egyszerűbb és bonyolultabb motorikus mozgású betűk írásgyakorlatai ekkor már nem kudarcokat generálnak, inkább sikerélményeket hoznak.  Ennek eredményeképpen építi be a szerző a Betűbirodalom lakóinak meséjét. Az ABC betűi és néhány általános írásjel felhasználásával – „történet a történetben” – különálló mesét hoz létre.

A magyar nyelv betűit találékonyan használja fel: a gyermekek különbözőségét szimbolizálják, akik sokféleségük ellenére megférnek egymás mellett, nem feledve az egyenlőséget, a mellőzöttség elkerülését. Mégis e pár oldalnyi terjedelmű fabula sajnos nem valósítja meg induló szándékát nyelvi darabossága miatt erőltetett hatást kelt.

Az illusztráció-, forma- és színvilága illeszkedik a szöveghez; a szerző és illusztrátor kiváló egymásra találása ez. Az oldalnyi képek mellett a cselekményszálak mozzanatait színes, szétszórt selyemcukrokat idéző képecskék jelenítik meg. A Törpe utcai otthon leírásánál azonban, amely múzeumhoz hasonló térként szerepel (szecessziós, pávamintás, kovácsoltvas kapu, illetve a domborművek és freskókkal díszített folyosó, az ehhez illő üveges bejárati ajtó) a nyelv és illusztráció azonosságának hiánya érezhető.

Az olvasói korhatár meghatározását segíti a könyv címe, a borító illusztrációja, de a könyv hátlapján található részletező tartalom pontosan utal a kisiskolás olvasói célközönségre.

A könyv legfontosabb üzenetét a történet végén kapjuk: a részképesség-zavar, a diszlexia nem feltétlenül „átok”, hanem a gyermek tehetségének kibontható lehetősége, amely éppen a diszlexiájából adódik!

Katona Andrea

Illusztrátor: Metzing Eszter

Pagony Kiadó

Budapest, 2019

120 oldal, 3490 Ft