Tiszatájonline | 2015. november 20.

A létező Norvégia

A hétvégén a magyar válogatott kiütötte Norvégiát. Haklik Norbert Jan Grue Test és elme című novelláskötetéről írott kritikáját nem csak szurkolóknak ajánljuk. Hanem azoknak, akiket érdekel a norvég társadalom európai szinten is aktuális kérdései: „hol rejtőzik az a határvonal, amelyen túl az egyenjogúság és esélyegyenlőség elve átfordul önnön antitézisébe, és antiszociális viselkedésbe hajszolja az egyént azáltal, hogy nem hajlandó tudomást venni az individuum egyedi mivoltáról.”

JAN GRUE: TEST ÉS ELME

A hétvégén a magyar válogatott kiütötte Norvégiát. Haklik Norbert Jan Grue Test és elme című novelláskötetéről írott kritikáját nem csak szurkolóknak ajánljuk. Hanem azoknak, akiket érdekelnek a norvég társadalom európai szinten is aktuális kérdései: „hol rejtőzik az a határvonal, amelyen túl az egyenjogúság és esélyegyenlőség elve átfordul önnön antitézisébe, és antiszociális viselkedésbe hajszolja az egyént azáltal, hogy nem hajlandó tudomást venni az individuum egyedi mivoltáról.”

Norvégia. Egy valóságos ország a Skandináv-félsziget nyugati peremén. Valamint egy absztrakt állam, a fejlett, nyitott, környezettudatos, jóléti társadalmak szimbóluma, ahol a bevándorlókat barátsággal fogadják, s ahol minden ember és nézet békésen megfér egymás mellett.

A hetvenhét áldozat mellett ezzel az idilli Norvégia-képpel is végeztek négy évvel ezelőtt Breivik lövései. A merénylet néhány pillanatig ráirányította a figyelmet arra is, hogy az a tolerancia, amelyet a skandináv országokkal szokás azonosítani, a legkevésbé sem általános érvényű, és akár tragikusan kontraproduktív is lehet, ha egy társadalom nyitottságába a szélsőséges nézetek iránti megengedő attitűd is belefér.

Mindennek dacára Norvégia hamarosan gond nélkül visszatalált a képzeletbeli térképre, mint afféle európai Shangri-La, ahol a boldogság és a jólét alanyi jogon a jussa mindenkinek. Nem véletlen, hogy a világhírű szlovén filozófus, Slavoj Žižek éppen A nem létező Norvégia címet adta az európai menekültválságról írott értekezésének, amelyben így fogalmazza meg a valós ország és képzeletbeli megfelelője közötti disszonanciát: „Mintha az volna Európa kötelessége, hogy megvalósítsa az álmaikat. Az álmokat, melyek egyébként a legtöbb európai számára elérhetetlenek – jóllehet az is kérdés, hogy jó néhány dél- és kelet-európai szintén jobban szeretne-e Norvégiában élni. Az emberek utópizmusa éppen akkor nem ismer megalkuvást, amikor szegénységben, nyomorban és veszélyben találják magukat – és amikor azt gondolnánk, hogy beérnék a minimális biztonsággal és jóléttel. Azonban a menekülteknek szembe kell nézniük a durva igazsággal, hogy ’nem létezik Norvégia’, még Norvégiában sem.”

Pedig a létező Norvégia is okkal tarthat számot a kívülállók érdeklődésére. Kiváltképp így van ez mostanság, amikor a szemünk előtt növik ki magukat összeurópai kérdéssé olyan, térségünkben ezidáig ismeretlen jelenségek, amelyek a boldog Északon már évtizedek óta a mindennapi valóság részei. Ideje volna vigyázó szemünket Oslóra, Malmőre és Stockholmra vetnünk, hátha kínál követendő példákat, ahogyan ezek a társadalmak évtizedek tapasztalatai alapján megtanultak együtt élni azzal a valósággal, amellyel mifelénk ma még csak ismerkedünk. És hátha akadnak olyan hibák is, amelyeket a kárukon tanulva elkerülhetünk.

Éppen emiatt szolgálhat időszerű tanulságokkal a közép-európai olvasók számára is a kortárs skandináv irodalom. A dán Janne Teller már magyarul is bőséggel hozzáférhető munkáiból például azt tanulhatjuk meg, hogyan lehetséges didaktikusság nélkül, mégis hatásosan és gondolatébresztően szólni az ifjúsági irodalom eszközeivel olyan témákról, mint a személyes felelősség, az előítéletek, vagy éppen a bevándorlókkal való együttélés kihívásai. A norvég Jan Grue novellái pedig mintha minduntalan azt a kérdést boncolgatnák, hol rejtőzik az a határvonal, amelyen túl az egyenjogúság és esélyegyenlőség elve átfordul önnön antitézisébe, és antiszociális viselkedésbe hajszolja az egyént azáltal, hogy nem hajlandó tudomást venni az individuum egyedi mivoltáról.

Ugyanis Grue kötetének címe, valamint a magyar kiadás fülszövege kissé félrevezető. A nyitódarab, amely a minótaurusz címmel azt beszéli el, ókori idők óta velünk élő főhőse hogyan tapasztalja meg ismét az elfogadottság élményét egy amszterdami prostituált karjaiban, s végül milyen reakciókat vált ki belőle, amikor egy „normális” férfi vetélytárs javára le kell mondania a nőről, még csak-csak a test és a benne lakozó elme konfliktusáról szól, akárcsak a lány a 15. hétről című írás, amelynek főhőse a kosztümökkel az adott jelmezhez illő személyiséget is rendre magára ölti. Ám, míg e két történet a nyugati világ bármely szegletében játszódhatnék, a gondolatkísérlet már jellegzetesen norvég vizekre sodorja az olvasót. A novella az alternatív történelmi regények szellemében játszik el a gondolattal, mi lett volna, ha a norvég nyelvviszály nem csupán a szellem mezején zajlik, hanem tényleges polgárháborúba torkoll. A mi ortológus-neológus vitánk norvég párja bő másfél évszázaddal követte magyar rokonát, és a második világháborút követően dúlt azon írástudók között, akik a beszélt nyelvváltozatot, a landsmålt, illetve a felsőbb rétegek által használt, a dán elnorvégosított változataként is tekinthető riksmålt kívánták hivatalos nyelvi normává tenni. A riksmål-pártiak vezéralakja, Arnulf Øverland költőfejedelem a Jan Grue-féle fiktív történelemváltozatban tábornokká avanzsál, majd egy megrendezett öngyilkosság és a nyomokat eltüntetni hivatott „máglyajelenet” után feltehetően inkognitóban bújkál, elkerülendő, hogy háborús bűnösként felelősségre vonják. A történet – amellett, hogy a norvég kultúra egyik emblematikus alakjának élettényeit keveri egy tényleges diktátoréval, aki szintén a művészet irányából érkezett a nagypolitika színpadára – arra hívja fel a figyelmet, milyen veszélyekkel jár, amikor a tömegbázis által biztosított erőfölényben bízva egy, inkább csak a szakmabeliekre tartozó kérdést a közbeszéd részévé tematizálják át a vitatkozó felek.

Ha arra gondolunk, mekkora felhördülést keltene némely körökben, ha mifelénk valaki Kazinczyt, vagy Kölcseyt mutatná be háborús bűnösként egy fiktív történeti regényben, akár azt hihetnénk, Jan Grue a norvég kultúra és történelem szent teheneit igyekszik letaglózni valamiféle félreértelmezett liberalizmus jegyében. Azonban a következő fricska éppen a valóságtól elrugaszkodott egyenlősdit éri a csúf című írásban, amelynek tanár elbeszélője a társadalmi elvárásokkal és a pályatársakkal szembemenve nem hajlandó úgy tenni, mintha tudomást sem venne a gyerekek későbbi életét nagyban meghatározó személyes adottságokról és esélykülönbségekről. Ehelyett inkább tudatosítja bennük akár előnytelen egyéni sajátosságaikat is, csak hogy felkészítse őket arra, amikor a felnőtt életben majd önállóan kell megbirkózniuk az ezekből fakadó hátrányokkal. A csúnya kisfiú, Eyolf kérdése nyomán kibontakozó tanári monológ annyira szenvedélyes és életszerű, hogy még azt is bocsánatossá teszi, amikor az elbeszélő végül már-már didaktikus megállapításokra ragadtatja magát: „Az ember nem mond ilyet egy gyereknek. ’Az ember.’ Látszatérv. Mégis ki ez ’az ember’? A világ folyton ilyeneket mond. A világ apró, néma válaszok ezreivel közvetíti a gyerekeknek, hogy szépek, vagy hogy csúnyák. De az ember nem mond ilyesmit, legalábbis nem nyíltan. Helyette inkább azt hazudjuk, hogy a szépség belülről fakad, nem utolsósorban azért, hogy megkíméljük magunkat egy kellemetlen választól.”

Mintha a Jan Grue-novellák mind a politikai korrektségre, valamint az élni és élni hagyni elvére alapuló társadalom lehetséges buktatóira kívánnák felhívni a figyelmet, legyen szó például a filmnovelláról, amely azzal a gondolattal játszik el, miféle borzalmakra bukkanhat az apjától elhidegült fiú, miután benyit a frissen megörökölt házba az Oslóhoz közeli fjordok nyugalomba feledkezett díszletei között, vagy akár arról az írásról, amelynek hőse feltűnően hasonlít Hitlerre, s végül úgy dönt, az ebből fakadó ismertséget és kommunikációs jártasságot karrierjének egy újabb szakaszában a korábbitól jóval népesebb közönség előtt kamatoztatja: „Tudom magamról, hogy szinte mindenütt képes vagyok magamra vonni a figyelmet, és hogy milyen felelősséggel jár, ha az ember ezt teszi. Egyszóval, úgy vélem, tudom, mit akarnak az emberek, ahogy azt is, hogyan adhatom meg nekik, amire vágynak. Idővel elképesztő sikert arathatok. Meg fogom mutatni nekik. Mindnyájuknak.” Érdekesség, hogy a Grue-kötet eredetileg szintúgy 2012-ben jelent meg, mint a magyar gyökerekkel is rendelkező német szerző, Timur Vermes Nézd, ki van itt című szatírája, amely azonban nem egy Hitler-imitátor, hanem a halottaiból feltámadott diktátor képzeletbeli kalandjain keresztül mutatja be, mily könnyű terepet biztosít a kortárs tömegmédia azoknak, akik az ösztönökre alapuló tömegigényekből kívánnak politikai nagytőkét kovácsolni.

A Test és elme novellái variációk egy témára. Jan Grue egyik legerősebb írói erénye azonban éppen az, ahogyan ugyanazt a kérdéskört szinte az eklektikusságig merészkedő változatossággal képes körbejárni. Akad olyan főhős, aki a macskák közötti viszonyrendszerben véli fellelni a saját magánéleti kudarcait elviselhetővé tevő logikus magyarázatot, a 24 hour party people főszereplői egy szadomazochisztikus kapcsolatból kiindulva építenek fel olyan, a magánéletük minden területére kiterjedő alá- és fölérendeltségi rendszert, amelyben végül a szexualitásnak már mellékszerep sem jut, a varázslat pedig azt a pillanatot ragadja meg, amikor egy fiktív Norvégiában a trollok földalatti társadalma egy merész húzással kilép a nyilvánosságra, hogy később majd országos hatalmi tényezővé nője ki magát. A történetek sokrétűségét az írói eszköztár gazdagsága is segíti: akad a novellák között paragrafusokba szedett, a matematikai bizonyításokat idézően strukturált történet, filmnovella, valamint gyermek narrátor által előadott, szürreális történet éppúgy, mint képregénykockákat idéző, szuggesztív képek aprólékos leírásából kibontakozó elbeszélés, fecsegésszerű belső monológ, vagy fiktív dokumentumokkal, újsághírekkel és interjúrészletekkel operáló oknyomozó álriport. Egyszerre komoly és játékos könyv Jan Grue Test és elme című novelláskötete, amely úgy mer szertelenül sokrétű lenni, hogy közben végletes fegyelmezettséggel őrzi meg fókuszát. Egy remek – és Petrikovics Edit jóvoltából remekül fordított – novelláskötet, amely irodalmi kvalitásai mellett azzal is rászolgál a magyar olvasók érdeklődésére, hogy olyan kérdéseket jár körül az irodalom eszközeivel, amelyek a létező Norvégiában már évtizedek óta a mindennapok részei, Magyarországon pedig a közeljövő egyik sorsdöntő kihívása lesz, képesek leszünk-e – alkalmasint az északi országok tapasztalataiból is merítve – érvényes válaszokat találni rájuk.

Haklik Norbert

1215802_4Jan Grue: Test és elme

Fordította: Petrikovics Edit

Typotex Kiadó, 2014

138 oldal, 2490 Ft