Tiszatájonline | 2013. december 17.

A lehetetlen konstrukció

HANULA ZSOLT PÉTER: A FIÚK NEM SÍRNAK
Egy igazán sajátos kulturális egyveleg az, amit az olvasó Hanula Zsolt Péter első önálló kötetétől kaphat. A szöveg úgy működteti a posztmodern szinte teljes eszköztárát, hogy néha már úgy érezhetjük, a kötet írásai egyfajta posztmodern ujjgyakorlatként funkcionálnak. Elég csak a címre pillantanunk, és egy teljes kulturális hálózat tárul fel a szemünk előtt […]

HANULA ZSOLT PÉTER: A FIÚK NEM SÍRNAK

Egy igazán sajátos kulturális egyveleg az, amit az olvasó Hanula Zsolt Péter első önálló kötetétől kaphat. A szöveg úgy működteti a posztmodern szinte teljes eszköztárát, hogy néha már úgy érezhetjük, a kötet írásai egyfajta posztmodern ujjgyakorlatként funkcionálnak. Elég csak a címre pillantanunk, és egy teljes kulturális hálózat tárul fel a szemünk előtt: A fiúk nem sírnak egy The Cure szám címe (Boys don’t cry) 1980-ból, amelyet később Kimberly Peirce használt fel 1999-es filmjében (A fiúk nem sírnak; eredeti címén Boys don’t cry). Innen kiindulva persze nem nagy meglepetés, hogy Hanula Zsolt Péter szövegeiben jelentős szerepet kapnak a filmes utalások, illetve a könyv utolsó sorai nem mások, mint a The Cure dalának refrénje. És ezzel még mindig csak az egész konstrukció felszínét kapargatjuk.

A fiúk nem sírnak egyes írásainak elrendezése önmagában is különleges. Az első szöveg, amely terjedelmében több mint a könyv harmadát adja (az összesen 15 elbeszélésből), úgy működik, mint egyfajta teoretikus összefoglaló vagy bevezető az utána következő alkotások előtt. A posztmodern írásmód sűrítménye ez, már-már eltúlzott formában. Azonban ez a túlzás a szövegnek épphogy előnyére válik. Az olyan sorok mellett, mint, hogy „mondta is apu, kapsz, gyerek, olyan posztmodernt, hogy a fal adja a másikat” (11.), találunk itt banálisan egyértelmű vendégszöveget: „sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól” (10.). Továbbá találkozhatunk a magyar posztmodern irodalom olyan meghatározó elemeivel, mint az apa és a foci (felcsillanó szemű Esterházy és Kukorelly rajongóknak itt jelezném, hogy a szentendrei HÉV sajnos kimaradt), mindezek által pedig az egész textus egyfajta szerkezeti és stiláris öniróniába csap át.

Az elméleti bemelegítés után a kötet többi írása, számos visszacsatolás mellett (ld. apa, foci),egy igazán lenyűgöző posztmodern hálózatot hoz létre [vö.: „a »posztmodern« a magyar műbírálatban afféle stílusnak tetszett (már az avant-garde se volt az), amolyan késő XX. századi rokokónak vagy góngorizmusnak” – Tamás Gáspár Miklós, Avant-garde, Litera, 2013. május 7.].Vagyis a fent említett önirónia egy komplexebb rendszer részeként kezd el működni. Így funkcionál tehát A fiúk nem sírnak című első szöveg egyfajta bevezetőként, mielőtt az egész mozaiksor kibontakozna. Az egyes mozaikok igen különböző tónusokat jelenítenek meg: van itt felvett stoppos, levelezés, várandós nő, vonatbaleset és Atlético Madrid drukker hörcsög egy Real Madrid rajongó családban. Ami azonban a legjobban jellemzi ezt a mátrixot, az nem más, mint az a sajátos humor, amely az egész szövegkomplexumot áthatja. Ennek egyik megnyilvánulása a már említett posztmodern önirónia, míg a másik az az abszurd, és elsőre talán kevésbé intellektuálisnak ható humor, amely azonban tökéletesen ellenpontozza a hol finom, hol kevésbé finom iróniát. A Boldogok a szolgák című fejezet – amely egy régi ismerős temetését írja le – néhány sora talán megfelelően illusztrálja ez utóbbi eset jellegzetességeit: „Kifelé jövet rokon nénik szipogva üdvözlik egymást, de jó, hogy látlak, mondd meg, mindig ilyenkor kell találkozzunk. Borzasztó, mennyit elkértek ezért a kovászos uborkáért is. Legyetek ti is készen, mert olyan órában, amikor nem is gondoljátok, eljön az Emberfia. Letérve az útról, sírok között vezetett az utunk, önkéntelenül is a fejfákra, kövekre vésett szövegeket olvastuk sorban. A legtöbbről nem tudtuk eldönteni, hogy sírfelirat vagy locsolóvers. Itt nyugszik Varga József, szeretett feleségem és anyám. (?) Megbámulták a koporsócipelők is, elméláztak, hogy nem tűnt ez fel nekik eddig, és a nagy mélázásban nem emelték elég magasra a koporsót, nekimentek vele egy sírkőnek (Teknős Béla, szívünkben örökké), az ledőlt, három nagyobb és sok apróbb darabokra törve nagy robajjal.” (73–74.)

A fenti idézet a nyelv (és a nyelvhasználat) lényegéből fakadó abszurd humor megnyilvánulása. Abból az abszurditásból fakad, amely A lehetetlen háromszög című fejezetben ölt csak testet igazán. Itt kap szerepet ugyanis Maurits Cornelis Escher: „Holland képzőművész. Alkotásain főként a végtelent vizsgálja, leghíresebb művein úgynevezett »lehetetlen konstrukciókat« (három dimenzióban elképzelhetetlen, csak két dimenzióban megépíthető épületek) ábrázol.” (138.), akinek a Lépcsőn fel és le című 1960-as litográfiája tökéletesen jellemzi Hanula Zsolt Péter írásának egészét. Az olvasó körbe-körbe jár egy önmagába visszatérő kulturális lépcsőn, és miután feladta a reményt, hogy kikeveredhet a körforgásból, és elérhet egy végponthoz, csupán a helyzet abszurd humora marad meg neki. Ez a humor pedig hol önfeledt, hol tragikus, de a lépcsőn semmiképpen sem állhatunk meg.

Mert a posztmodern olvasók nem sírnak. Kivéve, ha „most mondta be a rádió, három-egy ide, bajnokok vagyunk…” (60.)

(Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013. 145 oldal, 1600 Ft)

Bartha Ádám