„Hol van már a szép világ?
Számodra messze már,
De néha még a magasba vágysz,
Mint hulló kő zuhansz tovább.”
(Slamovits István – Edda Művek: Érzés)
Sokféle kő van a természetben. Vannak kövek, amelyek például akkorák, hogy lassítani tudják a folyók áramlását. „Mert elfut a víz és csak a kő marad, / de a kő marad.” (Wass Albert: Üzenet haza) Vannak tenger- vagy folyóparton simára csiszolódott kövek, melyeket szívesen veszünk magunkhoz. Az alakjukban, színükben gyönyörködünk, s vagy egy befőttes üvegben, vagy a kertben helyezzük el őket bizonyos alakzatban. Vannak festeni való kövek, amelyekhez szépérzék és kreatív kezek kellenek. Ezek az öröm kövei.
És vannak a lelkünkben hordozott kövek. Kinek kisebbek, kinek nagyobbak, amelyek súlyossá teszik a szívünket. Különféle mintázatok rajzolódnak ki rajtuk, amelyeket lelkünk ujjai festenek fel rájuk. A kisebb köveket talán képes szétzúzni az idő, de a nagyobbakkal nekünk, önmagunknak kell tovább élnünk. Persze minden napnak megvan a lehetősége a köveink letételére. Ugyanakkor sokáig cipeljük magunkban őket, lelki poggyászként. Nem lehetünk mindannyian Szendy Ilkák, akik köveket dobálnak egy apadó kútba… Ezek a lélek kövei.
Sokszor nem tudjuk, miért cipeljük ezeket a köveket; olyan, mintha nem tudnánk nélkülük élni. Pedig súlyuk van, amellyel képesen lehúzni a mélybe. Vannak, akik így merülnek alá az örökkévalóságba: hátizsákjukat megtömik kövekkel, és úgy vetik magukat a folyóba. Ezek a halál kövei.
De nemcsak ilyen értelemben vett kövekről kell szólnom. Vannak az élet nagy mérföldkövei. Állomások, amelyeket nem lehet kikerülni. Fontos, hogy a sors milyen életutat kövez ki számunkra, de az is ugyanilyen fontos, hogy felismerjük-e a helyes utat, vagy kerülőköveken lépkedünk tovább életünk valamely szakaszában.
Számos szólásunk és közmondásunk őrzi a kő alapszót, mint például: kő kövön nem marad, kő van valakinek a szíve helyén, kőbálvánnyá változik, kőbe vés valamit, kőbölcsőben ringatták, egy követ fúj valakivel, követ dob az állóvízbe, követ hengerít valakinek a szívére; Az vesse rá az első követ, aki…, Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel! A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
Ady méltán híres költeménye, A föl-földobott kő a hazaszeretet mintaverse. Azt viszont kevesen tudják talán, hogy az ember hazavágyó természetét aláhulló kőhöz való hasonlítása jóval korábbról használt motívumkincs, amelyet filológiai adatok is alátámasztanak, hogy Ady jól ismerte ezeket. Széchenyi István így ír 1834-ben egyik cikkében: „Visszajövetről gondolkozni ‘s aggódni sokat, nem szükség; a’ selejtes, ha odamarad is, mit árt? A’ jó hazafi visszatér, mert valamint a’ követ, bármi magasan vettessék is a levegőbe, valami ellenállhatatlan erő vonja vissza a földhöz…” Somló Sándornak Az Apród című elbeszélő költeménye is ideillik a sorba, melyben a visszaeső kő motívum hasonló jelentéssel szerepel. A mű 1895-ben jelent meg Endrődi Sándor A magyar költészet kincsesháza gyűjteményében: „S mint feldobott kő visszahull legott, / Úgy visszahullok én, nem bírva már / Repülni messze, messze innen el.”
Spinoza az Etika című művében fejti ki az emberi szabadság, illetve a szabad akarat hiányát, s ezt az eldobott kővel szemlélteti. Spinoza szerint, ha az elhajított kőnek öntudata volna, azt hinné, hogy szabad akaratából repül. Ugyanígy az ember élete is determinált, de nem ismerjük az indító okát. Ezt a gondolatot Ady ismerte, ugyanis egy korai cikkében így ír: „Játékszerek vagyunk a démoni végzet kezében. Labdák vagyunk csak. Repülünk, mint a Spinoza köve, s azt hisszük, azért repülünk, mert úgy akarjuk. Pedig predestináltatott ez már rólunk régen. Jaj annak, aki megtorlásra vágyik. A sors közös, nem tesz kivételt. Az elrepített kő visszaszáll fejünkre.” (A kortesvezér szerelme. Szabadság 1900. máj. 24.)
S ott van Sziszüphosz köve, aki csak görgeti fölfelé a kövét, s mire az nyugvópontot találna, visszahull a mélybe. És ott a kőtömb, mellyel a Jézus holttestét őrző sziklasírt torlaszolták el. Ne feledjük! Ez a kőtömb „látta” Krisztus mennybemenetelét. Péter pedig a kőszikla, melyre egyházat lehetett építeni. A kő különös fundamentum. S habár legbelül legyünk akár kősziklák, „ó, de belül fáj keménynek lenni.” (Reményik Sándor: Sziklák) És akkor még nem szóltunk a gyógyító kövekről.
S most nézzen szét jól mindenki magában: hordoz-e köveket legbelül, melyet ideje lenne letennie. Nekem vannak ilyen köveim, kisebbek-nagyobbak. A kisebbeket előszedem, s szétszórom magam körül. Mint a franciadrazsé, úgy gurulnak szerteszéjjel, s már nincs rájuk többé gondom. A gyászköveket még úgy érzem, egy ideig cipelnem kell tovább, de csakis azért, hogy megerősödjek általuk. Mert azoknak van egy bizonyos kihordási idejük, mielőtt a világra szülnénk őket. S végül van egy szép, szív alakú festett kövem is, a szeretet köve, illetve feliratos köveim közül a leginkább tetsző és kifejező: hófehér kő „Mégis” felirattal. S vannak még egyéb feliratos köveim, és egy kék madaras kövecske. A boldogság köve.
Vagyok kősziklán felfutó csokros liliomszál… Vagyok aláhulló kő, melyen a gravitáció áll… Vagyok kőszirt: kemény és magas… Vagyok folyóparton mosdatott kődarab.
