„A költő is hozott anyagból dolgozik”

MARKÓ BÉLA A SZEGEDI BÖLCSÉSZKARON

A Magyar Könyvkiadók Napján az erdélyi magyar kultúra és közélet kiemelkedő egyénisége, a szegedi irodalmárokkal régóta jó kapcsolatot ápoló Markó Béla költő is vendége volt a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarának, ahol Fried István irodalomtörténésszel beszélgetett pályájáról, költészetéről és A haza milyen? című új kötetéről.

A Markó Béla az egyik legismertebb erdélyi magyar költő, köteteit hosszan lehetne sorolni, de sokan inkább közéleti tevékenysége révén ismerik, hiszen 1993 januárjától 2011 februárjáig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke volt. Először 2004–2007 között a román kormány művelődési, oktatási és az európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese volt, majd ugyanezt a posztot 2009 decemberétől 2012 májusáig újra betöltötte. A szegedi bölcsészkar immár hagyománnyá lett szeptemberi rendezvénysorozatán, a Magyar Könyvkiadók Napján Markó Béla a költészetét évtizedek óta figyelemmel kísérő Herder-díjas irodalomtörténész professzorral, Fried Istvánnal beszélgetett, aki először indulásáról és a szegedi kapcsolatairól kérdezte.

– Kolozsváron végeztem 1974-ben magyar–francia szakos bölcsészként, néhány év múlva az Igaz Szó című marosvásárhelyi folyóirat egyik szerkesztője lettem. Akkoriban még ilyen újságcímek voltak: Utunk, Korunk, Igazság, Fáklya és Vörös Zászló. 1989-ben, amikor összeomlott a diktatúra, mindenki átkeresztelt. Megváltozott gárdával, de megmaradtak ezek a lapok, az Igaz Szó is működött tovább, már Látónak hívják, és ma is ez az egyik legjobb erdélyi folyóirat. Az erdélyi irodalmi élet a korábbi évtizedekben is a kolozsvári bölcsészkar mellett két-három folyóirat körül zajlott, és rendkívül fontos volt nekünk a szegedi kapcsolat. Megpróbáltak bennünket elzárni Magyarországtól, kétévenként egyszer utazhattunk külföldre, akkor is csak a szocialista tömb országaiba, így 1989 előtt én nem is jártam Nyugat-Európában. Magyarországi barátaink viszont jöhettek Erdélybe, és a legszorosabb, legfolyamatosabb, legrendszeresebb kapcsolataink a szegedi egyetemi hallgatókkal és oktatókkal, Ilia Mihály és Fried István tanár úrral voltak. Mindketten módszeresen építették ezt a kapcsolati rendszert, könyveket, folyóiratokat hoztak nekünk, és vitték a kéziratainkat Magyarországra, ahol publikálnunk sem lett volna szabad. Ez rendkívül sokat jelentett számunkra közérzeti, érzelmi szempontból akkor, amikor mesterségesen el akartak bennünket zárni a magyarországi irodalmi élettől. Jöttek persze máshonnan is, de Szegeden program volt tartani a kapcsolatot Erdéllyel, Kolozsvárral és Marosvásárhellyel. Így ismerkedtem meg a saját generációmból többek között Csapody Miklóssal, Zalán Tiborral, Zelei Miklóssal, Bárdi Nándorral, akik még szegedi egyetemi hallgatóként jöttek el hozzánk – mesélte a Ceausescu-korszakra visszatekintve Markó Béla, aki szerint nehéz ma már elképzelni, mit jelentett akkoriban egy könyv vagy folyóirat, ami Magyarországról érkezett. Mint ahogyan azt is, hogy nem létezett a mai megosztottság, a kulturális és az irodalmi élet szolidárisan figyelt Erdélyre.

– Mindenki egyediségre és eredetiségre törekszik, nekünk, erdélyieknek ez az eredetiség – tetszett vagy sem, akartuk vagy nem akartuk – megadatott, mert sajátos helyzetben léteztünk. Ma is sajátos helyzetben élünk, és ez tükröződik abban is, amit írunk. Még a nyelvhasználatban is, bár én azt gondolom, hogy a magyar nyelv és az irodalom is tüneményesen egységes, annak ellenére is, hogy elég régóta szétdarabolva élünk – hangsúlyozta Markó Béla. A saját pályájával kapcsolatban úgy fogalmazott, szakmája és hivatása is az irodalom, de ezt 1990 után jó időre majdnem teljesen megszakította. Több mint tíz évig nem is írt csak politikai szövegeket. – Elfordultam az irodalomtól, állandó lelkiismeret-furdalással küzdve, de volt egy másik vállalásom, a közélet, a politika. Utána megpróbáltam folytatni vagy újrakezdeni, amit addig csináltam. Ez is egy lehetőség az eredetiségre, valami olyannak a kimondására, amit mások nem éltek meg, ugyanakkor a vers által közös élményünkké válhat.

Fried István kérésére Markó Béla néhány versét is felolvasta, elsőként A forradalom meghatározását. Ezzel kapcsolatban Illyés Gyula, Németh László és mások nyomán felmerült: az irodalomnak kell-e vállalnia azt, amit a politika nem tud, nem akar kimondani, megvalósítani.

– Nem tartom magam közéleti vagy politikai költőnek. Sokszor elmondtam azt is, ha lehetséges, nem kell összekeverni a verset az újságcikkel, publicisztikával. Mivel 1989 előtt már jó néhány verseskötetet megjelentettem, azokból kiderül, hogy korábban nem is lehetett közvetlenül politizálni sem versben, sem másképpen. De nem is ez volt a szándék. Az persze igaz, hogy az író, a költő, az értelmiségi szándéka alapvetően az, hogy a körülötte lévő valóság kritikáját kimondja, arra valahogyan hatni próbáljon. Velem is így történt. 1989 előtt írtuk a magunk áthallásos verseit, utána pedig alkalmam volt arra, hogy különbséget tegyek költészet és politika között. Ugyanakkor legalább ennyire hamis megpróbálni elkülöníteni azt, hogy mi való az irodalomba, mi való a versbe, és mi nem való. A költő is hozott anyagból dolgozik, ezért véleményem szerint nem lehet kivonni a költészetből sem a politikai valóságot, sem a társadalmi problémákat, sem pedig a magánéleti gondokat – utóbbit nem is szoktuk, de szívesen tekintjük úgy: a költő világa a magánérzelem, a magán közérzet és a magánélet. Nem hiszem, hogy ezt így el lehet különíteni. Szerintem minden azon múlik, hogy a hozott anyagból tudunk-e érvényes szöveget írni, tudunk-e érvényes költői igazságokat megfogalmazni. A politika is, a társadalmi viták is egyszerűen csak metaforák egy költő számára, miközben van ennek egy másfajta üzenete is. Az értelmiségieket sokan próbálják meggyőzni arról, hogy a társadalomban végbe kell mennie egy olyan munkamegosztásnak, hogy ők ne szóljanak bele abba, ami a közéletben, politikában történik. Nekem egyik fontos műfajom a szonett, több kötetnyit írtam nagy kedvvel és felszabadultsággal. Ezeknek a szonetteknek a világa a kert, a létnek és a nemlétnek a váltakozása, körforgása, és szó sincs ezekben arról, hogy forradalmi emlékeket próbálnék feleleveníteni. Ez a kötött forma éppen arra való – ugyanúgy, ahogyan a kert is a létnek egy kötött, kerítések közé zárt formája –, hogy azzal próbáljunk érvényes üzenetet fogalmazni. Ugyanakkor magamról is érzem, hogy nem dolgoztuk fel sem versben, sem más, közvetlenebb műfajokban mindazt, ami velünk történt 1989 előtt és után, ezért újból és újból vissza kell nyúlnunk, meg kell próbálnunk ugyanazt a történetet értelmezni. A vers is egy történet értelmezése. Ahogy egy kertbe is be lehet nézni több irányból, ugyanúgy a történetekbe is be lehet menni különböző irányból, és meg lehet próbálni megtalálni a megfelelő értelmezést. Nem biztos, hogy valaha is meg fogjuk találni, mert semminek nincs egyetlen értelmezése – magyarázta Markó Béla.

Fried professzor Markó szabadvers köteteiről szólva A haza milyen? című új könyve kapcsán Kulcsár-Szabó Zoltán értő recenziójára hívta fel a figyelmet az ÉS-ből, melyben a szerző a „metavers” problematikát is körüljárta: hogyan lehet költészettel a költészetről szólni.

– A szabadvers éppen annyira nem szabad, mint a kötött formába zárt szöveg. Bár ismerjük, igazából még Kassák költészete sem épült be a magyar irodalmi köztudatba. Ami a formát illeti, az általam jól ismert román költészethez képest is konzervatívak vagyunk, jobban szeretjük a láthatóan kötött formát, holott a szabadvers is igényli ugyanazt a formai fegyelmet. Én például sokat dolgozom a látszólag szeszélyes sorokon, amelyekből összeáll egy szabadvers. Változtatok a sorok tördelésén, próbálom kialakítani a feszültséget a mondat természetes lejtése és a verssorok tagolása között. Évekkel ezelőtt írtam két-három szonettkönyvet is, amelyek naplószerűen készültek, kelteztem is őket, és ezen utólag sem változtattam. A megírás sorrendjében kerültek a kötetekbe, ami kényelmes szerkesztési megoldás volt, csak a kronológiát kellett tiszteletben tartanom. Ezeknek a szonettnaplóknak számomra az volt az érdekessége, hogy hogyan követem végig az életemben, körülöttünk zajló változásokat a szonett segítségével. Másfajta versekből kötetet szerkeszteni elég nehéz. Ahogyan a vers történetből áll, egy kötet is egy történet, van indítása és befejezése is. A haza milyen? című, ciklusokra bontott kötetemben is próbáltam valamiféle emlékkronológiát érvényesíteni. Gyerekkori visszatekintő versekkel indul a kötet, melyekkel igyekeztem felszínre hozni azt, hogy honnan indultam, miért van az, hogy bizonyos emlékeket mindmáig megőriztem, másokat pedig nem. A következő két ciklus versei tágabb értelemben az 1989 előtti és utáni életfordulathoz kötődnek, a társadalmi felelősségvállalás is ott van ezekben a ciklusokban. A történet vége az önmagammal való szembesülés. Mit tettem meg és mit nem? Az ember akarja, nem akarja, egyre többet foglalkozik élet-halál kérdésekkel, létértelmezési kísérleteket tesz – adott bepillantást költői műhelyébe Markó Béla.

H. Zs.

A szerző fotói