A kifosztott idő
BENE ZOLTÁN: SARKI FÉNY
OLÁH ANDRÁS KRITIKÁJA
Az idő nemegyszer bilincset rak ránk, abszurd helyzeteket teremt, és döntéseinket, cselekedeteinket is megmásíthatatlanná teszi. Ebből a béklyóból mozdít ki bennünket Bene Zoltán regénye, amelyben a szerző a „mi lett volna, ha”-gondolat köré kerekíti történetét.
A mű kiindulási alapját az a fikció képezi, hogy a XX. század első nagy világrengéséhez ürügyet szolgáltató szarajevói merénylet egy picit másként alakul: Ferenc Ferdinánd túléli a támadást, és emiatt a történelem folyása egészen más irányt vesz. A világháború elmarad. Lenin viszont már 1914-ben felkelést robbant ki Oroszországban, amibe a németek is beavatkoznak, s végül a két uralkodó (II. Vilmos és II. Miklós) örök barátsági szerződést ír alá, ami tartósan szavatolja az erőegyensúlyt, és gátat szab minden számottevő változásnak.
Következésképpen az Osztrák-Magyar Monarchia sem bomlik fel, csak átalakul: a regényben már egy Közép-Európai Monarchia szerepel.
A cselekmény színtere azonban mégsem a Monarchia, hanem annak gyarmata, egy Jeges-tengeri szigetcsoport, a Ferenc József-föld. Az Északi-sarkhoz közeli területen a Monarchia folytat kőolaj kitermelést. Az itt létrehozott Zichy-telepre száműzik a regény főhősét is, akinek egyetlen bűne, hogy apja örökségét kutatja.
Az utópisztikus történet egy eltorzult társadalmat mutat be. Mert hiába kímélődött meg a világ a háborúktól, a politikai hatalom gerjeszti a feszültséget, ugyanakkor bünteti, félreállítja a szembe szegülő, besimulásra képtelen figurákat. A rendszer vezetői ugyanis – miközben a kreativitás szentségét és a szabad gondolkodást hirdetik –, uniformizálni akarják az „alattvalókat”. A sémába beilleszkedni képteleneket kigyomlálják, megsemmisítik. Vélhetően ez történt az apával is. A főhős (Szelevényi) meg van győződve róla, hogy halála nem véletlen baleset következménye volt, hanem merénylet áldozata lett. Mégpedig egy teória miatt, ami az elhazudott történelmi múltból egy fejlődőképesebb világba – a regényben fölvázolt alapból a jelenkori valóságba – kalauzolna. Az okokat, az összefüggéseket kutatja, ami magyarázatot ad arra, hogy milyen érdekek hátráltatták a fejlődést, s degradálták „tunya szellemű tömeggé” az emberiséget. Ráadásul a rendszert kiszolgáló ügynököket is beazonosítja.
A történelem átírása, átrajzolása, kiszínezése aligha ismeretlen az olvasó előtt, hiszen számtalan példát tudunk rá az elmúlt száz esztendőben is.
Az apai hagyaték birtokába jutó renitens főhőst nyomban kitaszítja a rendszer. De nem engedi el: szemmel tartja száműzetésének színhelyén, a távoli Jeges-tengeri szigeten is. Ügynököt küld a nyakára, aki behálózza, ábrándos jövőt csillant, és a remény illúzióját keltő szerelmi álomba ringatja.
A regényben felvázolt alternatív valóság különbözik ugyan az általunk megélt mindennapoktól, ám hasonlóságok is megfigyelhetők. És persze az időtlennek minősíthető emberi gyarlóság is megkerülhetetlenül jelen van.
A választott helyszín – a sarkvidéki szigetvilág („Az isten háta mögött egy kicsit balra”) – jelképes jelentőségű. Ahogy a cím is. Az északi fény káprázata egyfajta illúziót kelt. Egy olyan vidék szépségtapasza, ahol meglehetősen mostoha körülmények uralkodnak. Nyomasztó a helyszín, a körülmények, a bizonytalanság, az ideiglenesség, a tehetetlenség, a befelé fordulásra késztető magány.
A szerző sajátos műfaji kategóriába sorolja regényét. A Charles Renouvier által kitalált „ukrónia” egy olyan nem létező idő (u-kronosz), amelyben a múlt nem úgy jelenik meg, ahogyan volt, hanem úgy, ahogyan lehetett volna.
Ugyanakkor ebben a környezetben is borzongató őszinteséggel ismerhetünk rá korunk valóságára: az egymástól eltávolodva élő, elgépiesedő, uniformizált emberre. A Sarki fény kitalált világa ugyanazt a sivárságot vetíti elénk, amit korunk digitalizációs őrületéből és túlbürokratizált szemléletéből kigabalyodni nem tudó (s tán nem is mindig akaró) ember a jelenkorban megél.
A történetben felbukkannak nosztalgikus pillanatok, de mentőövet nem képesek nyújtani. Az ifjúkori szerelme által cserbenhagyott, semmittevésre kárhoztatott – kulturális munkatársként számon tartott, de az érdemi és hasznos tevékenységtől elzárt – Szelevényi mégis a múltat keresi. A szerelemben is.
Megjelennek valóságos elemek is a történetben. A szerző saját élményei, emléktöredékei.
A szegedi költőlegenda, Baka István, és a székelyföldi költőbarát, Fekete Vince. Így lavíroz a szerző a valóság és a kitalált világ határmezsgyéjén.
Egy látszólag hétköznapi történet szűkre szabott cselekményhálójában minduntalan elénk tolakszik a shakespeare-i kérdés: „lenni vagy nem lenni”. Mi az, ami még vállalható az ember számára, s mi az, amihez feltétlenül ragaszkodnia kell, hogy egyáltalán ember maradhasson.
Figyelmet érdemlő könyvvel lepte meg az olvasót Bene Zoltán. A fantasztikum köntösébe öltöztetve is a jelenhez szól, és a jövőt fenyegető veszélyekre figyelmeztet. Ugyanakkor a sarki fény – a maga titokzatos, megfoghatatlan volta ellenére is – reményt sugároz, amit a főhős így fogalmaz meg: „itt élek majd, ebben az új sarki fényben, ami bennem gyulladt, s aminek káprázatos világosságában elveszítettem mindenemet. Az összes lehetséges világok közül az enyém ez: a vakító sarki fény birodalma.” Mindemellett egy fontos tanulság is leszűrhető a történet nyomán: az időnek felelősséggel tartozunk.
Oláh András
Orpheusz Kiadó
Budapest, 2021
96 oldal, 2000 Ft
