Tiszatájonline | 2023. május 13.

A kezdeményezés ideje

SEREGI TAMÁS: JÖVŐBE SZÉDÜLŐ LENDÜLETTEL. AVANTGÁRD ÉS KULTÚRA

PINTÉR VIKTÓRIA KRITIKÁJA
„Nem véletlen talán, hogy egy új avantgárd születéséről beszélni már egyáltalán nem számít maradiságnak vagy anakronizmusnak” – olvashatjuk Seregi Tamás Művészet és esztétika (Tiszatáj Könyvek, 2017. 260) című kötetének egyik lábjegyzetében. Legújabb könyve, a Jövőbe szédülő lendülettel mintha épp ennek a megjegyzésnek a végigkövetésére, helyzetbehozására tenne kísérletet.

A kötet két nagy szerkezeti egységet különít el. Az avantgárd gyűjtőfogalom alatt tárgyalt hat tanulmányt, valamint a kultúra fejezetből nyíló óriásesszét. Úgy gondolom, hogy a két egység nem játszható annyira egymásba, mint ahogy az előszó intenciója arra ígéretet tesz. „(…) több szöveget is publikáltam a művészet és kultúra általános összefüggésének szerintem nagyon tisztázatlan kérdéséről, amelyek szintén összekapcsolódni látszottak, és ráadásul – mint azt az olvasó látni fogja – több ponton is érintkeztetek az avantgardizmussal kapcsolatos elméleti és történeti problémákkal” (8). Paralel gondolatfutamaival ugyan­is annyira nagy játékteret hagy a kötet felépítése az értelmezés számára, hogy az valahol meg is nehezíti a két egység közötti kódolt kapcsolódások észlelését.

Ami ennél érdekesebb, hogy a kötetszerkezet úgy tűnik, szándékosan konstruál egy olyan jelentudatot, melyben múltként tételeződik az első szegmens, vagyis az avantgárd, jelenként pedig a szerkezetében is képlékenyebb második rész. A jelen azon szimptómáinak mint a kiterjesztés, virtualitás, konstrukció, hálózati szerveződés, montázs, kollázs, beavatkozás, részvételiség, termelés visszaolvashatóvá tétele egy dinamikus, táguló, a lineáris korszakolásnak ellentmondó szerveződésre mutat rá. Ennek a reverzibilis mozzanatosságnak a felvázolásához Seregi Bourdieu mezőelméletét használja, mely lehetőséget ad arra, hogy az avantgárdhoz kötődő -izmusok történetét ne feltétlenül egymást váltó akció-reakció dichotómiákban értelmezzük, hanem sokkal inkább egymást kioltó vagy épp szimultán, egymás mellett futó, egymást felerősítő gerjedésként, sokasodásként. Ezekhez a programokhoz a mozgalmi avantgárd idején elsősorban talán nem is a megvalósulás, hanem a helycsinálás, az addigi láncolatok megtörése kapcsolódik. S mint ilyen, a jövőbe szédülő lendület, hagy utómunkát a jelen számára. Seregi Hal Foster nyomán ezeket a töréseket traumaként regisztrálja (Művészet és esztétika, 223), melynek feldolgozását, értelmezését egy másik korszak eseményteréhez rendeli hozzá. Vagyis magát a törést, a töréstörténetének rekonstruálását ugyanúgy a történeti perspektíva részeként kezeli.

A kötet avantgárdról szóló tanulmányainak legizgalmasabb hozadéka éppen annak az aktivitásnak a kijátszása, amely az avantgárdot ma újra felismerhetővé teszi. A szövegek nem csak tematizálják az olyan fogalmakat, mint a mozgás, a viszony vagy a deleuze-i értelemben vett sokaság, hanem azok szövegkonstrukciós eljárásként működés közben mutatkoznak, s így a reprezentáció terébe nyomulnak. Seregi Deleuze és Kafka című esszéjében a francia filozófus egy paradigmaváltó gondolatára hívja fel a figyelmet: „a nyugati gondolkodás egyik legnagyobb hibája, hogy a sokaságot nem tudta elfogadni és fogalmi formában megragadni” (A jelen, Kijárat, 2016. 187). Ugyanakkor talán az is kimondható, hogy ennek a sokaságnak a felmutatására a nyugati művészettörténetben épp az avantgárd tett kísérletet. Rögtön az első tanulmányban (Irányzati poétikák együttélése Kassák Lajos költészetében) világossá válik, hogy Seregi már a magyar avantgárd kezdeteit is egy irányzatilag kevert (pl.: Ady, Whitman, Marinetti, 13) alakulástörténetként láttatja, nem pedig a futurista mozgalom magyar franchise-zaként. Kassák egész munkássága során törekedett ennek a heterogenitásnak a fenntartására. „(…) a magyar avantgárd nem esküdhetik fel egyetlen izmus zászlaja alá sem”(16). Illetve a tanulmányokból az is világosan kivehető, hogy maga Kassák különböző motivációkból fakadóan folyamatosan újragondolta az avantgárd fogalmi készletét és tudatosan dolgozott az avantgárd technikák magyarításán. Seregi pedig kommentárként fonódik ezekre a próbálkozásokra.

Polemizál, vitát generál, értelmez. Rendkívül izgalmas, sűrű már-már a hypertext jegyeit viselő szöveget hoz létre, amely különösen érzékeny az ellentmondásokra.

Például hogy Kassák mint vezéregyéniség és az avantgárd deperszonalizációs törekvései milyen paradoxonokat szülnek a pályaképet tekintve. „Kassák nyelvhez való viszonyulása azonban továbbra is problematikus marad. Az eszköz jellegű nyelv válságát deklaráló esztétista tradíció ellenében fellépő avantgárd mozgalomnak a deszemiotizáció jegyében végrehajtott nyelvi váltása Kassák számozott verseiben lelhette volna meg magyar megvalósulását” (22). Vagy hogy Kassák „külön utas” próbálkozásai milyen tautologikus és irreleváns következtetéseket eredményeztek elméleti munkáiban: „Egyetértek Passuth Krisztinával, amikor azt mondja: »Moholy-Nagy, Kassák, Bortnyik tehát megteremti az úgynevezett képarchitektúra műfaját. De valójában ez ugyanaz a műfaj, amit a többiek egyszerűen geometrikus absztrakciónak neveznek«”(32). (…) „A korszerű művészet él című tanulmányának izmus-koncepciójában, melyre később izmus-történetének gondolatmenetét is építette, az aktivizmus a konstruktivizmus nagy összefoglaló zászlója alatt sorakozott fel – a mai olvasó számára kissé meglepő módon” (21). Ugyanakkor az is látványos, ahogy az útkeresés állapotában folyamatosan alakuló versnyelv képes volt kibújni az épp divatos -izmusok elvárási horizontja mögül: „dadaizmusa maga mögött tudta hagyni a közvetlen értékközvetítés kényszerét” (18).

Kassák a továbbiakban is dinamikus origóként funkcionál a Seregi-tanulmányokban. Azzal, hogy Kassák fogalmait átmozgatja a Déry-, Moholy-Nagy-, valamint a Tamkó Sirató-szövegekbe, az ezáltal megvalósuló párbeszéd és a vitaközegében egy izgalmas hálózat alakul ki. Az így aktivizálódó, létesülő viszonyok pedig már az avantgárd történetének felvázolására tett kísérletként olvashatók. Ahogy Balázs Imre József fogalmaz az Avantgárd szerialitás című recenziójában: „Kirajzolódik a magyar avantgárdnak egy markáns leszármazási vonala (…) a magyar absztrakció története” (Műút, 2021/082, 119).

Az állandó oda-vissza csatolásoktól egy rétegzett, organikus szerveződési rend alakul ki a kötetben. Ez a szimultanista technika nem egymás után, hanem egymásra építi a szövegeket, ezzel egy teljesen új, az avantgárd működésmódot is szemléltető értelmezési struktúrát kínál fel az olvasónak. A magyar dadaista líráról című tanulmányban például végig párhuzamosan futtatja Kassák poétikai és elméleti törekvéseit Déry líratechnikai megoldásaival és avantgárd eszmeiségével. Közben beékelődik egy nagyon fontos esszé a montázs és a kollázs összehasonlításáról (77–79), hogy majd a kötet második felében a montázst a komponálás eseményében épp a kultúrától való eltávolodás terepeként ismerhesse fel az olvasó (151). Mindemellett a szöveg utalásai már készítik elő a soron következő Moholy-Nagy értekezést: „Egy gyors összevetésből világossá válik, hogy Moholy-Nagy László szintén 1922-ben készült, A nagyváros dinamikája című forgatókönyve mennyire pontosan ugyanazokból az elemekből építkezik, mint Déry költeménye. Moholy-Nagynál ugyanúgy az építészet új, monumentálus alkotásai (gyárkémények, toronyházak, hidak), a sportversenyek, a tömegek, az emberek lábai dominálnak, de még az egzotikus ragadozó állatok is szinte ugyanazok” (70).

Érdekesnek tartom azonban azt a tényt, hogy a kötet egyik fő egységét képző avantgárd gyűjtőfogalom alatt Seregi nem emel fókuszba női alkotót.

Főleg, hogy különböző aspektusokból ugyan, de a kötet több ízben üdvözli az avantgárd emancipatorikus törekvéseit. Ezzel némileg ellentétesnek érzem a férfi portrékból kibomló történeti perspektíva összeolvashatóságát szuggeráló eszmefuttatásokat. Simon Jolán szerepeltetése például termékenyen tudta volna szolgálni a kötet koncepcióját, de őt is csak közvetett említés szintjén érinti a szöveg (66). Simon tevékenységét beemelve helyzetbe lehetett volna hozni a versmondás kapcsán a hangot, melyen keresztül jól érzékeltethető a vokális és vizuális sík összekapcsolódása. A hang mint az irodalmi szöveg „építőeleme” képes megőrizni az alakulás, az alakíthatóság energiáit. A versmondás során a hang anyagszerűsége felértékelődik, individuációs lehetőségei felszabadulnak, s a konstruktivitás ösztöne a megvalósulás képlékenységét a reflexió tárgyává, a reflexiót pedig a reprezentáció részévé teszi. A szövegek hálózatos szerveződése ennek a koncepciónak beléptetésére számos helyen lehetőséget adna. „(Moholy-Nagy) A verbalitásnak a zenével való összefüggését hangsúlyozza tehát, majd pedig a hangnak az irodalomban betöltött szerepét a szín festészetbeli szerepéhez hasonlítja. Ezzel fel is vázolja egyik, már említett törekvését: az irodalmat a hangzáson, majd pedig a vizualitáson keresztül a zene, illetve a festészet területéhez kell kapcsolni. Ezt véleménye szerint először a dadaisták voltak képesek megvalósítani, a dada költészete ugyanis »sokdimenziós«” (106).

Ugyanebből a perspektívából tárgyalva jól működhetett volna az avantgárd mozgáseszményt megvilágító női mozdulatművészek tevékenységének bemutatása. Például Madzsar Alice, Nagy Etel, Róna Magda formanyelvének vizsgálata arra vonatkozóan, hogy az avantgárd határképlékenység miképp alakította a (színpadi) test megjelenítésének lehetőségét. A Tamkó Sirató-tanulmány több ponton is párbeszédképes a fenti gondolattal. „A művészet mibenlétének és jövőjének problémája azonban innentől kezdve elszakad minden elődre való hivatkozástól, s végső soron az anyagzene, a vaporizált műalkotások fogalmában kristályosodik ki. (…) legkidolgozottabb formájában táncként valósul meg” (130).

A második nagy szerkezeti egység a kultúra címszóból bomlik ki, melynek fő kérdése a kultúrának mint minket körülvevő közegnek a leírhatósága. Seregi nagyon jól választ műfajt a probléma végiggondolásához. Az esszé nyitott tere azonnal agoraként működik, kínálja, de nem feltételezi evidensnek állításait. Az eszmefuttatást abból a szembetűnő paradigmaváltásból vezeti le, miszerint „(…) véget ért a kultúrán kívüli világ korszaka. (142) (…) Kultúrába az ember nem bebocsájtást nyer, hanem beleszületik” (156). Ezzel együtt mintha azt is sugallaná, hogy maga a kiterjesztett kulturális benn-levőség a távolságteremtésben konstituálódó reflexió-igényt számolja fel. Seregi Deleuze (belépés) – Bataille (transzgresszió) – Dubuffet (kreativitás) fogalmai felől érvel a kulturális tér viszonyrendjének belülről történő felfüggesztése mellett. Ebben az elgondolásban a műalkotás szingularitása térképző energiával bír, teremt egy rést a virtuális és aktuális között. A már nem és a még nem konstruktív terepén, az újdonsága, az esetlegessége szavatolja az elszakadás eseményét. A mű épp aritmiájával tudja meglepni a kultúra uralkodó közegét. „A kultúra szükségszerűség. Kultúrának lennie kell, szükségük van rá az embereknek, a kultúra fenntart, megőriz, feldolgoz és továbbörökít. Biztonságot és identitást ad. A művészet viszont esetlegesség” (203).

Pintér Viktória


(Megjelent a Tiszatáj 2022. májusi számában)


Prae.hu

Budapest, 2021

247 oldal, 3390 Ft