A karfiol, az ecetgyár és a félkezű nők

TOLNAI OTTÓ VILÁGPOR CÍMŰ KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA 

Irodalomtörténeti pillanat ez, mondja Mikola Gyöngyi, és valószínűleg akkor is igaza lenne, ha egy jóval ismeretlenebb költő sokkal jelentéktelenebb kötetét mutatná be éppen, mert voltaképp minden egyes könyv megjelenése az irodalomtörténet része. És valószínűleg ugyanakkora túlzásnak is tűnne ez a címkézés bármilyen költő bármilyen kötetének bemutatója kapcsán, mint amilyennek itt és most tűnik. Szóval játék a szavakkal, Tolnai Ottó pedig mindent tud a játékról meg a szavakról.

A budapesti Gödör Klubban megrendezésre kerülő könyvbemutató annyiban mindenképpen rendhagyó, hogy a Világpor egyszer már megjelent, méghozzá Újvidéken, 1980-ban, a magyarországi könyvesboltok és könyvtárak kínálatában azonban enyhén szólva sem foglalt el kitüntetett helyet. Sőt a szakma sem igazán ismerte, teszi hozzá Mikola Gyöngyi, aki nemcsak a szerzőt faggatja, hanem egy kisebb hadsereget is vezényel a színpadon: a Szabadkai Népszínház művészei, Mezei Zoltán és Berta Csongor a kötet verseit szavalják, Grencsó István pedig szaxofonjátékával színezi az estet.

A Jelenkor Kiadó tehát valahonnan a mélyből előbányászott, leporolt és ünnepélyesen újra megjelentett egy félig-meddig elfelejtett könyvet. Ez Mikola Gyöngyinek Nabokov egyik sztoriját juttatja eszébe: a rosszkedvű Tolsztoj találomra levett a polcról egy könyvet, elkezdte olvasni, azonnal visszatért az életkedve, és csak utólag nézte meg, mit is olvasott. Anna Karenina volt a regény címe, a szerző pedig egy bizonyos Lev Tolsztoj… Tolnai Ottó sem titkolja, hogy hasonlóan járt az újra kiadott verseskötettel: nagy élmény volt újraolvasni, és rácsodálkozni, hogy a radikális kísérleti nyelv ellenére is összeállnak a szavak, a versek, a ciklusok, az egész kötet.

Tolnai fontos könyvnek nevezi a Világport. Ezzel a jelzővel gyakran dobálózunk, de úgy tűnik, a szerző most nem magát fényezi: a kötet az ő életében mindképp fontos volt, és most is úgy érzi, egyes versek erősebbek nála, magasabb a rezgésszámuk, olyannyira, hogy bevallja, néha el is sírja magát, amikor felolvassa őket. Amíg a beszélgetés a klasszikus költészet szent kategóriáinak a karfiollal és egyéb formátlan formákkal való helyettesítésétől eljut odáig, hogy az új kiadás nagyjából megőrizte az eredeti szöveg tördelését és helyesírását, Tolnai a leégett újvidéki nyomdába kalandozik, beszél hamisított cigarettákról, az ecetgyár kéményéről, Radnóti ecetes tintájáról és Rilke Krisztusáról, akit ecetes szivaccsal mosnak.

Ezek a hajtűkanyarok és szinte követhetetlen asszociációk azok, amelyek megnehezítik a tudósító dolgát, mégis élvezetessé tesznek bármilyen irodalmi estet, ahol Tolnai fellép. Egy következő blokkban egy spliti ösztöndíjról és egy citromfáról esik szó – a költő nem bírt olvasni sem, mert a fa úgy állt a háta mögött, mintha akarna tőle valamit –, aztán Mikola Gyöngyi kérdez rá a kötetben számításai szerint tizenkét helyen fellelhető, a megalázottság és megszégyenítettség érzéséből fakadó öngyilkosság motívumára. Nehéz róla beszélni, mondja Tolnai, és először Camus-re hivatkozik, aki szerint az öngyilkosság az egyetlen releváns filozófiai kérdés, majd a jugoszláviai magyar irodalom nehéz évtizedeiről mesél.

Jugoszláviai, merthogy jugoszláviai magyarnak vallja magát ma is, nem pedig vajdaságinak, bácskainak vagy délvidékinek. Merész kaland volt az övé, Domonkos Istváné és a többi, az Ex Symposion folyóirat köré csoportosuló íróé, költőé: a semmiben lebegtek, légüres térben mozogtak, fogódzkodók nélkül. Hittek bizonyos dolgokban, de féltek is, hogy összefogdossák és letartóztatják őket, miközben intenzív kitöréseiket gyakran a kiégés érzése követte, és a rettegés, hogy nincs tovább. És jön az anekdota egy budapesti felolvasóestről és performanszról, amihez egy kötélboltban vásárolta meg élete vörös fonalát, és a történet egy barátról, aki, miután félkezű felesége elhunyt, ismét egy félkezű nőtt vett feleségül. És nincs vége, csak újabb sztorik, versek és zene.

Szarka Károly

^{Fotó: Németh Dániel}