A Hiánygazdaság Presszó és az átkozott gitárok

BESZÁMOLÓ A TŰ FOKÁN MŰVÉSZETI FESZTIVÁLRÓL

Nincs térerő, vagy legalábbis alig. A sátram környékén véletlenül van, de ott is csak nagyritkán. A kilátóból állítólag telefonálni is lehet, de lusta vagyok felmászni. A kisboltig azért elbattyogok. Muszáj, ez az egyetlen bolt a faluban, délelőtt kilenctől délelőtt tízig tart nyitva, aztán délután újra kinyit néhány órára. Itt vendéglátó és vendég, szervező és fellépő is olyan lassan csinálja a dolgait, mintha nem létezne idő, nem lennének feladatok, kötelezettségek, mintha soha az életben nem kellene sehova sem sietni.

A Tű Fokán Művészeti Fesztiválon vagyunk, és az infrastruktúra szembeötlő hiányosságai mellett elsőre fel sem tűnik, hogy nincsenek mobilvécék, nincs kerítés, és nincsenek kopasz biztonsági őrök sem. Nekem minden egyformán fesztivál, hogy Menyhárt Jenőt parafrazáljam. Ha egy rendezvényen kettőnél több zenekar lép fel, az emberek sátorban alszanak, és van napi meg heti karszalag, akkor azt automatikusan fesztiválnak nevezzük, még ha nem is ez a pontos definíció. Persze az ember mindig összehasonlít: a VOLT családiasabb, mint a Sziget, a Fishing on Orfű meghittebb, mint a VOLT, a Bánkitó undergroundabb, mint a Fishing, a Tű Fokán pedig még a Bánkitónál is sokkal mezítlábasabb.

Az összehasonlítás mellett a sztereotípiák gyártását is nehéz abbahagyni, és rögtön azt gondolhatjuk, ez nem az a fesztivál, ahova nagyvállalatok öltönyös-nyakkendős regionális igazgatói jönnek elkölteni éjszakánként egy húszast, kiereszteni a gőzt és csapatni David Guettára. De ha a sztereotípiák zsákutcába is vezetnek, az biztos, hogy itt nem röpködnek a „Gyertek a nagyszínpadhoz, mindjárt kezdődik a Metallica!!!” típusú SMS-ek, egyrészt a térerő előbb említett hiánya miatt, ami a többséget arra készteti, hogy kikapcsolja és a sátorban hagyja a telefonját, másrészt azért, mert itt még soha nem lépett, és várhatóan nem is fog fellépni a Metallica. Vagy ha mégis, ezt a bekezdést utólag törlöm majd.

Mindenesetre a Bánkitóval való párhuzam állja meg leginkább a helyét, mivel a Tű Fokán is arról szól, hogy néhány fiatal (és kevésbé fiatal) budapesti értelmiségi elhagyja a fővárost, hogy a romkocsmák és az underground szórakozóhelyek világából kiszakadva egy kis hegyi faluban lazuljon néhány napig. Oké, ez is sztereotípia a javából, de aki először jár itt, legalább egy fél napig azt érezheti, hogy mindenki ismer mindenkit, mindenki egy nagyobb és lazább baráti társasághoz tartozik, és aki nem tagja a családnak, kívülálló marad. Ezzel párhuzamosan azt is érezheti, hogy a többség mégiscsak kedves és előzékeny, senki nem fog a másik elé tolakodni a sorban, és nem fognak pénztárcák eltűnni.

A Nógrád megyei községben, Cserhátszentivánon otthonra lelő fesztivál egyébként sem egy megalomániás üzleti vállalkozás, itt senki sem ügyfél vagy fogyasztó, cserébe viszont nincs is agyonszervezve semmi. Éjfél után nem könnyű sörhöz jutni, vasárnap délután fél négykor elmegy az utolsó busz. Ami az étkezést illeti, szintén kevesebb az alternatíva, mint hajnalban a Nagykörúton, bár én Zsolti és Géza konyháját (előbbi a népé, utóbbi a személyzeté és a fellépőké) is kipróbálom, és sem a pincepörkölt, sem a paprikás krumpli nem okoz csalódást. De amennyire a táj és falu életébe ágyazódik a fesztivál, annyira ordító a kontraszt a szorgalmas és rendszerető falusiak és az úgynevezett nagyvárosi drogos hippik között.

Ezek is sztereotípiák, persze, de a kisbolttal összenőtt kocsmában délelőtt kilenckor, az első kávé előtt a „Jó reggelt!” valóban nem a legátgondoltabb köszöntés, és az is érthető, ha a százfős lakosságból akadnak néhányan, akiket kimondottan zavar a hajnalig tartó gajdolás és hőzöngés. Ha kitartóan keressük a párhuzamokat, a Művészetek Völgyét rángathatjuk még ide, ott is a városi ember kóstol bele (vagy tér vissza) a vidéki életbe, miközben a vidéki lakosság is kap egy kis pezsgést. Megmosolyogtató és szívmelengető például, hogy a helyiek közül többen is eljönnek megnézni a nagyszínpadnak otthont adó művelődési házba a (halál; orgazmus) koncertjét – a visszafogott reakciókból nehéz megítélni, tisztában voltak-e azzal, mire is vállalkoztak.

Az avantgárdot újraértelmező zenekar egyébként a Tű Fokán egyik házigazdája, a főszervező pedig Hajnóczy Csaba, a Kontroll Csoport és a Kampec Dolores alapítója, ezért azon sem kell csodálkozni, hogy a fesztivál egyik headliner fellépője a Müller Péter Sziámi And Friends nevű formáció. A fesztiválveteránok amúgy éppen Müller megjelenése kapcsán merengenek el, hogy voltaképp az általa szervezett Sziget is ugyanilyen kedves, szerény és őszinte házibuli volt diákkorában, egészen addig, amíg a showbusiness fel nem zabálta. Persze hallok olyan hangokat is, hogy a tavalyi Tű Fokán jobb volt, hogy a sör drága, és hogy nem illik a belépő mellé külön pénzt kérni a sátorhelyért meg a workshopokon való részvételért.

Még ez a morgolódás is magyarázható, mert idehaza – leszámítva egy szűk réteget – a többség még a buszjegyet is a luxuskategóriába sorolja, nem véletlen tehát az sem, hogy ide is többen érkeznek autóstoppal vagy telekocsival, mint tömegközlekedéssel. De a Tű Fokán így is a legszimpatikusabb és legolcsóbb fesztiválok közé tartozik, sőt állatbarát és családbarát, és ha valaki utánanéz, láthatja, hogy a szervezők és az önkéntesek pénzének és munkájának, valamint az egyre népszerűbb crowdfundingnak, vagyis a közösségi finanszírozásnak köszönheti a létezését. Én a magam részéről örülök, hogy létezik.

Ráadásul a zenei mellett irodalmi programok is vannak: szombat délelőtt Kis Orsolya és Nagy Kata, vasárnap Borsik Miklós és jómagam olvasunk fel. Amikor pedig nem ezt tesszük éppen, lefekszünk a fűbe, hallgatjuk a török Hakan és Cansu és a lengyel Zmij koncertre készülő tagjainak örömzenélését, figyeljük, ahogy az esti tábortűznél Lenthár Balázs, Sebestyén Róbert és Szekeres Bálint egymástól elragadva a szót énekelnek az „átkozott gitáron”, és élvezzük, hogy a megunhatatlan Kispál- és Tankcsapda-slágerek mellett elhangzik egy-egy Tom és Jerry-betétdal, Bud Spencer-filmzene és Sajnosbatár-nóta. De itt még a Hiánygazdaság Presszó névre keresztelt alkalmi büfében is Csókolom-dalok szólnak.

És akkor ott van még az éjjel-nappal ukulelét pengető Vető János, egy-egy emlékezetes koncerttel Barna Margit, a Presszó Tangó Libidó, a Vörösfenyő, az Irán és a Uknow, valamint Fred Firth és Heike Liss videója, ami után én már csak sátorra és magányra vágyom, de „hazafelé” még hallom Grencsó István éjféli szaxofonjátékát a falu fölé magasodó dombtetőről. Aztán marad a csillagos ég, az eső hajnalban, a kakaskukorékolás reggel, és a falu főutcájának aszfaltját is megolvasztó napsütés, ami elől nem győzünk menekülni. Néha sikerül, és még a térerőtől, az internettől, a telefoncsörgéstől, a rengeteg email-től, csekktől és számlától is sikerül távol tartani magunkat néhány napig.

Szarka Károly