(részletek)
A mentőkötél és a bolyhai
„Nem nyolcféle, ahogy mondtad, hanem nyolcvanféle.”
„Vagy száz.”
„Mondtam, hogy szeretem a kerted? A kertben, főleg a diófa mögött óriási a nyugi, ahogy lelát az öreg pad a vízre. Amikor bent a házban, tudom, hogy nem szabad, és hogy menni kellene, és tilos. Kiszámíthatatlan, Gazsi mikor szalad oda hozzám, mikor mond, kérdez valamit, vagy csak megölel, megérezve a feszültséget, végtelen tehetséges a feszültség megérzésében, mint egy öreg macska. Gazsi nagy a házhoz. A lenti házadhoz, elfoglalja, elszívja a kényelmet, pedig tudom magam nálad kényelmesen érezni. Csak ehhez a házhoz kapcsolódik ez a különös, kettős viszony, közben Gazsi mindenütt kicsi, puha és képlékeny, másutt könnyen elfér.”
„Nem, dehogy mondtam meg. Senkinek nem mondtam semmit.”
„Csak bámultam, milyen ügyesen mozogsz a tetőn. Lassan elfelejtem, milyen az, ha elszánod magad, gyorsan végezni akarsz. Én is azt szerettem volna, ha lassan végzel, hogy tovább nézhesselek, de közben csodáltam a sebességet, azt is, milyen fürgén lépkedsz a létrán.”
„Hogyne. Hogyan is ne. Csak nekem tűnik úgy. Attól még te szédülhetsz, attól még remeghet a lábad, hogy nem látom. Másképp az. Minden másképp az.”
„Mégis az a valóság, amit látok, gondolok, az enyém, a tiéd meg a tiéd, nem?”
Közönséges tavaszi délelőtt
„Jó, hogy nem fújt a szél.”
„Kellettem volna bizony, hogy fogjam a létrát, ha fele olyan szél fúj, mint tegnap meg tegnapelőtt. Elfúj létrástul, azt mégse nézhetném.”
„Az is jó, hogy se meleg, se hideg. Közönséges tavaszi nap. Így is mondhatnánk.”
„Persze, az is, hogy Gazsi egy szóból megértette, hogy békén kell hagynia, és ha békén hagy, ha végeztél, azonnal megcsináljátok a szürke sárvédőjét. Türelmes kisfiú, de nem jellemzője ekkora türelem.”
„Az érkező fickóra, akit elzavartál, csak felnézett a mesekönyvből, de megjegyezte a vitazáró mondatot, vacsoránál kérdezte tőlem, hogy mit jelent az ‘eláslak’, mert azt mondtad a fickónak, hogy Lacika, ha még egyet lépsz befelé, eláslak.”
„Jaja. Próbáltam viccesen elmagyarázni, hogy ijesztés, olyasféle, mint a hamm, bekaplak, de itt benne a vírus, hogy idegen emberek nem közelíthetik meg egymást. Innen kanyarogtunk tovább, ki számít idegennek. Ha ügyesen tematizál, kedvező a helyzet, vacsora például, van türelmem például, a kérdésnek-válasznak sosincs vége, egyik szüli a másikat.”
A falu bolondjai
„Falu ez, ha nem is falu. Ugyanúgy őrizgeti a félbolondokat, csendes őrülteket, lázas atomtudósokat, mint egy elzárt zsákfalu a Pilisben, Nógrádban. Jönnek, mennek némán, sértődötten. A fél ország a csendes őrülteké. Addig minden rendben, amíg be nem üt a tűz, a jég, vagy a hegyomlás, aztán senki nem fékezi ezt a tömeget, a tek visítva menekül.”
„Az. Krimi helyett krimi.”
„Most elég volt rádörrenned, hogy Lacika, még egyet lépsz befelé, eláslak, de amikor hatan jönnek, bunkóval, élesre fent Zsiguli-sárvédővel, érkeznek, ha éhesek lesznek, szomjasak, nem egy szál cigaretta a tét, hatukat aligha fékezed meg a létra tetejéről. Az értelmiség a létra tetejéről nézi az egészet, hogy ne érjen fel hozzá, ne érezze a szagot. Aztán majd csodálkozik.”
„Hogyne. Neki jár a védelem. Csodálkozik majd, hogy senkinek nem jár védelem, csak a kiválasztott keveseknek, egy határon túl nekik sem.”
„Igen.”
„Láthattad, ha nem vagy vak. Ilyen furcsa az ember, milyen furcsa az ember. Kevés is elég.”
„Az hát.”
„Rövid is elég, rövidtől is megnyugszik, ha kedvesen duruzsolva, belátható időn belül hosszút ígérnek mellé. Amíg létezik tartalék, de egyszer csak nem lesz se rövid, se hosszú. A tudomány ismer egy állapotot, amikor az ígéret kevés.”
„Jaj, de jó volt. Jó, hogy voltál, jó, hogy elmentél, szép az élet. Megint van mire várni. Olyan széles a vigyorom, amikor hatra jött érted a fiad, alig fértem be a kapun, lapjával kellett.”
Ló az ablakban
„Beszámoló: Ma jobbra mentünk, nem balra.”
„Gazsival. Ki mással?”
„A szél dönt általában, nem a kerékpár, nem a fiad.”
„Jobbra kelet, balra nyugat. Jobbra Visegrád, balra az Arany-kocsma.”
„Hogyne. Fordulunk, ahogy akarunk, akkor fordul a kéz.”
„Nem adok fel rejtvényt. Rendben. A szél miatt. Visegrád felől fúj, az Arany-kocsma felé fúj bennünket, abban bízom, ahogy megyünk bele a délelőttbe, egyre följebb kerül a nap, az szél lelassul, eláll. Oda hátszél, vissza szélcsend.”
„No persze, élvezte, ha nagyon meghajtja a biciklit, akkor halad a szembe fújó vastag szélben. Ezért jutottunk el az Arany-kocsmáig, az istálló ablakán kinéző csődörig, amit fotón küldtem. Nem szoktunk, de hajthatatlan volt.”
„Én élveztem, hogy ő élvezi.”
Nem minden karantén karantén
„Egyre nehezebb. Pedig hol van még. Nem igazi karantén, mégis igazi karantén. Itt a Duna, a hegy, az út, igaz, de mégis karantén, el vagyunk zárva. Nem a vízparttól, nem a hegymászástól, még csak nem is az úttól.”
„Te megszoktad, hogy egyedül vagy. Mi azt szoktuk meg, hogy nem vagyunk egyedül. Nagy különbség.”
„Szar hát. Segítenék Gazsin, de nem lehet, mert holnap reggel kezdődik az elején. Segítenék magamon, de minden hiába, a főzés, a takarítás, az anyaszerep nem életprogram, estére semmi nem érvényes abból, amivel elment az egész nap. Holnap nulláról kezdünk.”
„Tudatosítom, hogyne. A neheze most jön. Már csak abban bízom, hogy mielőbb jössz. Ha itt volnál, tudnám, mit találok a paplan alatt, mi az, hogy rosszabb, lehet, rég elfelejtettem, milyen, ha itt vagy, amikor hárman ébredünk.”
„Bonyolult, kifordítható kérdés. Gondolom, ezért kérdezed. Ha Gazsi nem volna, nem lennék egyedül. Ha Gazsi nem volna, te sem volnál, ebből következően nem kellene téged várnom, nem kellene totálisan elszeparálnom magam, lehetőleg elkerülni minden veszélygócot. Szarnék a nagy óvatosságra, te vagy a környezetem egyetlen öregura, akire vigyáznom kell. Apám elvan a birtokon, de hát apám nem bújik az ágyamba.”
„Válaszoltak a lányok, hogyan ne válaszoltak volna. Megjegyzem, ha kérdezek a munkatársaimtól, válaszolnak, mert sose kérdezek hülyeséget, a kérdésnek oka van, racionalitása, pontosan tudják, hogy érdekel a válaszuk, ha kérdezek.”
„Jobb volna, ha nem kérdeznéd, mit válaszoltak, mert kénytelen leszek elárulni.”
„Nincs letiltva, de nem szeretném elmondani.”
„Szívem, ha mindenképpen tudni akarod, fütyülnek a vírusra. Megoldják. A szerelem megoldja.”
„Három korombeli kolléganőt kérdeztem, kettőnek férje van a szeretője mellett, egyiknek nős szeretője, mind megoldják. Pecsétes papír hivatalos útvonaltervvel, aláírásokkal, minden, amit akarsz. A szerelem azonnal az ösvényt látja a karantén mellett.”
„Úgyúgy. A libidó elhajlítja a veszélyérzetet.”
„Igen. Úgy látszik, mindenki megoldja valahogyan, csak én szorultam sarokba.”
„A tegnapelőttire gondolsz? Ugyan. Véletlen, egyszeri eset három hét alatt. Arról szólt, szívem, hogy nem felejtettük el, mit hová kell tenni, hány helye van, de azt nem kellene szexnek nevezni, ha közben egyik szemmel azt figyeljük, Gazsi mikor unja el a kavicsválogatást, dönget föl a falépcsőn.”
„Valamelyik nap jöhetnél – tegyük föl – átfesteni az öreg palát, amit felszereltél.”
„Tudom, hogy azt is bele kell dolgozni a festésötletbe, hogy Mara ne akarjon itt lenni. De ez legyen a te problémád. Nem tudok hozzátenni.”
„Édeskedves, amit én hozzá tudok tenni, azt akkor teszem hozzá, amikor megszervezted, hogy Mara nélkül, a csomagtérben festékesdobozokkal, hígítóval, ecsetekkel megjelensz a kanyarban, azt se bánom, ha a fejeden újságból hajtogatott festőcsákó.”
„Kétnapost. Igen. Kétnapost is hozzáteszek bármikor, nem kell külön kérvény, gondolhatod.”
***
(Részlet a szerző A helyettes harmadik regénye című kötetéből, mely a Dr. Kotász Könyvkiadónál jelenik meg 2023 könyvhetére.)
