A hazában lenni kegyelem

Milyen az, ha a nyelvünk többé már nem a mienk? Lehet-e az anyanyelvhez idegen nyelveken keresztül közelíteni? Ha elhagytuk, az bűn? Hogyan lehet ezzel elszámolni? Vagy elüldöztek? Tompa Andrea negyedik, Haza című regénye különös utazás. Más, mint amit eddig olvashattunk a szerzőtől. A Haza nem válik hagyományos történetté. Rövid, látszólag lazán kapcsolódó fejezeteivel inkább mozaik, töprengés az elbeszélés lehetőségén. Olvasása énmunka, egy történet sok kis töredezett mikrotörténetből kirakva. Egy harmincas éveiben járó emigrált író(nő) tér haza otthonról, vagy fordítva, maga sem tudja, egy osztálytalálkozóra. Utasokat is visz magával, akikkel nem tud beszélgetni, elmeséli hát, leginkább magának, amire emlékszik az életéből. Egy beszédre készül, anyanyelven kellene megszólalnia. Találkoznak, beszél és visszaindul.

Olvasása olyan, mintha agytekervények között sétálna az ember, így követheti végig, hogyan formálódnak meg, hogyan nem, a szavak. Mint egy labirintus, amelyben el kell veszni. Új emberként lehet csak belőle kilépni. A keresztény kultúrkörben az útvesztő az üdvözülés viszontagságos útját is jelképezi. Metszéspontok találkoznak, pályák siklanak egymásba, egy-egy szó ugyanaz, mégis mást jelent, végső soron érthetetlen marad. A szöveg folyton megakasztja az olvasót, vagy mert nyelvet vált, többnyelvű, vagy mert saját megírására vagy értelmezhetőségére utal. „A mondat fekete lyuk, ha közel merészkedik hozzá, berántja.” (143) Szabad asszociációs láncolat, van, aki szerint esszéregény, más szerint nem, esetleg gondolatfolyam. Olykor vállaltan cinikus, posztmodern, mégis regény.

Lapjain az identitásválság összetett problémaköréről értekezik. Mindent homályosan lát, nincs nyugvópontja. A portréfestő nem tud többé dolgozni. A regény perspektívája nem élesedik ki, cikázik a mikrotörténetek és idősíkok, terek között. Túl széles panoráma, nem tudjuk, hová nézzünk a kapott képen. A szerző jószerivel felvonultatja az egész klasszikus irodalmat a regény lapjain, legalábbis az orosz felét és az eposzokat. Írástechnikája és témaválasztása pedig a modern és legújabb irodalmakkal lép párbeszédre. Szokatlan, mert az olvasó, szerintem, elsőként a magyar és Kárpát-medencei sajátosságokra vonatkoztat, a határon túliságra. Eszünkbe juthat Markó Béla, aki az erdélyi magyar létet szintén a haza kérdőjellel írottságában jeleníti meg A haza milyen? című versében. A Haza elbeszélője a szerző alteregója is lehetne, orosz irodalomból doktorált, középkorú nő, eljött a szülőföldjéről. Mégis úgy tűnik, nem ez a lényeg, hanem a világban általános jelenség, az otthonos otthontalanság. Esetleg az, hogy mit művel a hatalom a hazával.

A határok közöttiségről szól, a bezártságról, a sehol sem levésről. „Két szót is hangsúlyoz az ügyetlenül kiejtett mondatban, az elsőt és az utolsót, dupla hangsúly, mintha nem is az anyanyelvén beszélne. A vagyok azonban hangsúlytalan. A lét hangsúlytalan.” (193) A purgatórium ismerős közege. A nyelv halála pedig, egyre inkább úgy tűnik, a Seolba vezetne. „A Seol a pokol héber neve. Egy kiürült tér, az átutazás helye, ahol ő sem állt meg soha az elmúlt harminc évben. A pokol nem tűz, hanem üresség és a jelentés nélküli hely. Otthontalanság.  Ahogy az a férfi mondta, aki megsértődött a világra, és felment a hegyre: a hely, ami kiesett Isten kegyelméből.” (235) A végére kristályosodnak ki a csomópontok, amelyekből összeáll a vágyódás. Az alkoholizmus, a család és a bűntudat, a besúgó hálózat, stb.: a régi világ iránti nosztalgia. „A térkép újrarajzolja önmagát. Ez a lényeg.” (396)

A könyv nyelvhez és a világhoz fűződő viszonyát a beszédaktus elmélettel is meg lehet közelíteni. A szereplők nagyobb része, az emigránsok, egy részeg orosz író kivételével, nem tudják használni a nyelvüket az érzelmileg súlyos helyzetekben. Nem úgy, mint a megidézett Orpheusz, aki bár végül kudarcra ítéltetett, dalának teremtő ereje volt. Itt a regény nagy részében már nem hozzáférhető az anyanyelv, ezáltal az elbeszélő környezete, viszonyítási pontjai és végső soron önmaga is megkérdőjeleződik. „A hiány cselekvő állapot.” (61) Vissza lehet-e venni a haldokló nyelvet, az anyanyelvet? A nyelvi öngyilkosság is napirendre kerül a kötetben. Az elbeszélő a haza szűkebb és tágabb fogalmának megkérdőjelezésével és körülírásával önmagát, és közvetve az olvasóját is dekonstruálja, szétírja.

A paradoxon tehát alapállapota Tompa regényének, hisz nincs értelme az utazásnak, amíg a honnan és a hová nem ismert. Lehetetlent próbál, belülről visszanézni, belenyúlni az élettörténetébe, és megfogni önmagát, holott ő úgy már nincs. Tragikuma ennek a lehetetlenségében van. Mert az én úgy már nem létezik. A hívószó, ami kimozdít, elindít befelé, mindent önmagába sűrít, a haza. Az anyanyelv esszenciája. Fő kérdése a Ki vagyok?-ra egyszerűsödik. A válasz felé több mint négyszáz oldalon keresztül a honnan, hová, mikor, kivel kifejtésével terel. Az egyenes utat, ami az idegen nyelv biztonságos metaforája, tágítja, térkép nélkül beláthatatlanná teszi. Pánikol, rakja egymásra, egymás mellé, mögé és elé a szavakat, nyelveket használ, történeteket ömleszt egy-egy szóba. Zavarba ejtően sokat mutat meg egy ember világából és tudásából, ennek a tudásnak a hasznavehetetlenségéből. A narrátor írói minőségéből is következik, hogy vannak olyan szöveghelyek, amelyek percepciói előismeretektől függenek, de a kulcsszavakat megadja: Bulgakov, Nabokov, Brodszkij, Odüsszeusz, Orpheusz, stb. Ami nem magyarul van leírva, azt már a főszövegben vagy lábjegyzetben fordítja. Így, mindezekkel együtt tud jó olvasásélményt adni a könyv.

Mégha csak önmagában is olvassuk ezt a könyvet, nem hozzáolvasva a behívott vagy a hasonló témájú szövegeket, akkor is feltölti a tudatunkat. A kiüresedett, elidegenedett élet megtelik a sok-sok lényegtelen információval, amelyek mégis kiáltanak azért, hogy beidéződjenek, ha a haza melegségéről, ölelhető ismerősségéről akarunk megnyilatkozni. Így a kimondással létrehozva magunkban a hazát. Mert mi a haza, ha nem a tárkony igazi íze, vagy az apa, akiről az elbeszélő egyetlen emléke sokáig csak a napi 200 gramm alkohol elfogyasztása? Az az apa, akit figyeltek, pedig semmit nem csinált, akinek úgy kellett visszavenni az aktáit, kicsempészni az igazolványképét. Mi, ha nem a régi haza falai között elmorzsolt zsörtölődés? Az énbe zárt emlékek, terek, idők, cselekvések darabkáiból áll össze a haza. A regény végén egy iskolai feladat keretében egy utat jelöl ki a narrátor a Fiúval. „Itt bele fogunk tenni egy csavart, közli, és letér az ösvényről… Nem jó, alig lehet látni, kiáltja. Ne légy gyáva, feleli a Fiú. Majd megkeresik, nem sétálni jönnek, hanem tanulni. Sőt, tovább is tesz még bele csavarokat.” (472) Ha ez a regény egy labirintus, akkor ott van benne a megannyi jelölő szalag, ami bevezet a középpontjába. Hazafelé a nő vezet, a visszapillantóban nem a tájat látja, hanem megpillantja végre a saját arcát.

Oláhné Kispál Anita

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

Jelenkor Kiadó

Budapest, 2020

472 oldal, 3999 Ft