Benedek Szabolcs – 50
Hajnali öt van, nemrég keltem, az asztalon tea gőzöl, püfölöm a gépet, szövegelek. Nem, ez így nem igaz. Hajnali ötkor én aludni szoktam, ha mégsem, akkor álmatlanul forgolódom, próbálok visszaaludni, amíg szét nem repeszti a reggelt a keltőóra berregése. Ez sem igaz. Régen nincs csörgőóránk. Kidobtam vagy valamelyik lomos fiók mélyére süllyesztettem. A telefonom ébreszt. Nehezen térek magamhoz. Illetve lassan gyorsulok. Már ha egyáltalán.
Szóval most, amikor püfölöm a gépet, délelőtt van. Vagy este. A teásbögre tényleg itt van az aztalon, ám éppen üres.
Amikor reggel fölkelek, sosem gondolok arra, hogy te már túl vagy a napi penzumodon. Most hirtelen háromféleképp is folytathatnám ezt a szöveget. A bőség zavara. Ahhoz képest, hogy néha fogalmam sincs, hogyan tovább. Olyankor fel kell állni a géptől, mozogni, sétálni egyet. Mondjuk sétálni nemigen szoktam. Vagy csak ritkán. Inkább futok vagy gyalogolok. Most este van (vagy délelőtt?), elég lesz, ha kimegyek a konyhába készíteni egy teát, s addig kigondolom, hogyan tovább.
Végül kávét csináltam. Hm. Ezzel most tovább bonyolódott a napszak kérdése. Illetve mégsem, mert koffeinmentest iszom.
El nem tudnám képzelni, hogy hajnalban írjak bármit, mielőtt munkába megyek. Lám, ebben különbözünk. Meg annyi másban. Te hajnalban írsz, és prózát, én összevissza, és verseket.
De egy dologban hasonlítunk. Időről időre felkeressük a régi helyeket. Ahol gyerekek voltunk, fiatalok. És ahová már nem köt bennünket semmi. Csak a múlt, az emlékek. Minden. Szüleid elköltöztek, az enyémek meghaltak, néha mégis felbukkansz pestiként Szolnokon, én pedig immár szolnokiként Kunhegyesen.
Persze mások is hazamennek olykor oda, ahol már nincs otthonuk, de ahol még minden ismerős, ahol már minden idegen. Mi ezekből a hazalátogatásokból „dolgozunk” is.
Belém ragadt egy kép, meséltem már neked, le is írtam valahol: állsz a szolnoki művésztelep 9-es műtermében, még valamikor a felújítások előtt, talán performansz vagy beszélgetés zajlik éppen, nézők vagyunk, te támasztod a falat (hatalmas kalap rajtad – olyan személyiségkelléked lehetett, mint mostanában az alacsony, tömzsi, színes nyakkendőid), és nézel, nézel, figyelsz, fülelsz. Figyeled az előadást, a beszélgetést, a zenei produkciót, nem tudom már, mit, de akkor azt gondoltam: így néz egy prózaíró. Figyelmesen. Mindent elraktározóan. Hogy aztán majd később felhasználja, beleírja a novellákba, regényekbe az ellesett mondatokat, mozdulatokat, jellemeket. A pillanatot, a folyamatot, a hangulatot. Örömöt, veszteséget. Mindent. Múltat és jövőt. Világot, világhiányt.
Közel harminc éve ismerjük egymást, és elég jól, talán mert igyekszünk figyelni egymás dolgaira. Majdnem minden könyvedet olvastam. Sok-sok ismerős helyszín, szereplő. Persze tiltakozol mindig, hogy a szereplőid nem feleltethetők meg hús-vér embereknek, ismerősöknek – s tudom is, hogy igazad van. Na de azért mégis! Ott van az írásainkban a kisvilágunk, s mi magunk is.
Minden ott van a novelláidban, regényeidben: ismerős helyek, amelyek mégis gyönyörűen távoliak, régi korok, közeli és messzi vidékek, amelyek mégis otthonosak.
Így ötven körül az ember már Kosztolányival együtt tudja, „mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység”. Előre is néz, meg hátra, ahogy mindig is, de ilyenkor kicsit más fénytörésben látja a múltat és a feltételezhető jövőt. Ünnepélyesebben, szorongóbban, bizakodóbban? Végül is mindegy. Nem változik semmi. Egyelőre. Jönnek az újabb hétköznapok, dolgozni kell, írni. Írni a hajnali szövegeket: regényeket, tárcákat, recenziókat. Elbeszéléseket, novellákat.
Novellákat. Hogy otthon érezhessük magunkat bennük.
Isten éltessen, Szabolcs!
