Tiszatájonline | 2016. május 9.

„A fordító maga az egyetemes ember”

BESZÁMOLÓ AZ ISMERETLEN HARMADIK CÍMŰ KONFERENCIÁRÓL
Címként a Czeglédi Andrástól idézett mondatot találtam a legmegfelelőbbnek Az ismeretlen harmadik elnevezésű szegedi hallgatói konferencia lényegi megragadására. 2016 áprilisának utolsó hétvégéjén központi kérdést képezett többek között, s ezáltal majd’ minden előadóban felmerült a dilemma: hogyan célszerű a fordítói jegyzetekhez viszonyulni? Miként különíthető el a szerző eredeti hozzáfűznivalóitól? Mekkora terjedelemmel bírjon a jegyzetanyag, mit foglaljon magába? […]

BESZÁMOLÓ AZ ISMERETLEN HARMADIK CÍMŰ HALLGATÓI FORDÍTÓKONFERENCIÁRÓL

Címként a Czeglédi Andrástól idézett mondatot találtam a legmegfelelőbbnek Az ismeretlen harmadik elnevezésű szegedi hallgatói konferencia lényegi megragadására. 2016 áprilisának utolsó hétvégéjén központi kérdést képezett többek között, s ezáltal majd’ minden előadóban felmerült a dilemma: hogyan célszerű a fordítói jegyzetekhez viszonyulni? Miként különíthető el a szerző eredeti hozzáfűznivalóitól? Mekkora terjedelemmel bírjon a jegyzetanyag, mit foglaljon magába?

Első előadónk, Tőke Márton munkája során – amelyet Henry Kissinger A World Restored című műve magyar nyelvre való átültetésének szentelt – többek között olyan jellegű gondolatokat osztott meg velünk, amelyek a parafrazált, illetve a hivatkozás nélküli idézetekre, azok kezelésére vonatkoztak.  Egy-egy szó jelentésének rétegzettsége olykor még opponensének, Czeglédi Andrásnak is fejtörést okozott.

A kezdő nap szekcióelnöke, Simon József a fordítást etimológiai irányból, mint terminus technicus-t ragadta meg. Tóth Réka és Horváth Dávid a fogalmi iránymutatást, mint „lehetetlen vállalkozást” igyekezett megcáfolni John Protevi Time and Exteriority: Aristotle, Heidegger, Derrida című könyve kapcsán. A kifejezések komplexitásának megjelenítése azonban, mint ahogyan arra az opponensi vélemény ismételten rámutatott, jelentősen megnehezítheti az olvasást.

Személy szerint meglepetésként ért, hogy azok többsége, akik fordítással foglalkoznak, mennyire nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy az eredeti műnél valamivel többet adjanak (vissza). Értem ezalatt például a hivatkozások és idézetek eredetének felkutatását, vagy éppen a terminologizálást. Úgy vélem továbbá, hogy adott szavak, illetve kifejezések esetén különösen akkor fontos a precizitás és a következetesség, amikor tudományos vagy szakszöveggel dolgozunk. Hiszen figyelembe kell vennünk az esetlegesen már meglévő hazai fogalomrendszer teljes hálózatát, ami nem kis feladat.

A konferencia plenáris előadását Scholz László gondolatai képezték Jorge Luis Borges fordítói tevékenységével kapcsolatosan. Scholz László véleménye szerint „minden elméleti paradigma nyelvészeti eredetű”, a fordításelmélet pedig esztétikai jelleget képvisel. J. L. Borges számára a bilingvitás természetes miliőt alkotott, aminek következtében rutinból fordított: gyakran leredukálta, tömörítette a szöveg tartalmi mondanivalóját. A szintaxist, a metaforát és a stílust tartotta elsődlegesen szem előtt. Pontosabban fül előtt, mivel a fonémára, mint ritmikai elemre tekintett, a prózában is a zeneiséget kutatva.

Kitérhetnék itt a költészeti alkotások sokrétű szempontrendszerére, amelyet egy másik nyelvre történő átültetés kapcsán szükséges figyelembe vennünk; ám nem vagyok elég tapasztalt ahhoz, hogy messzemenő értekezésbe bocsátkozzak a ritmust vagy a költői eszközök alkalmazását illetően. Mindenesetre különösnek tartom, amikor az irodalmi művek e két típusát behelyettesítik egymással: ugyanúgy megdöbbent, amikor egy verset elbeszéléssé formálnak át, mint amikor egy szövegben valamiféle plusz, erőltetett dinamikát helyeznek el.

Szabó Ferencnél a „fordítói hűtlenség” problematikájába botlottunk, ennek mértékét és módját feszegettük. Egy későbbi előadásban Gáti Éva pedig kitért rá, hogy a szóismétléseket Søren Kierkegaard például a zeneiség eszközének tekintette, ezért alkalmazott halmozott ismétléseket – következésképpen e formulák megtartandóak. Felmerült a mondatrészek szétválasztásának lehetősége, az eredeti szórend visszaadásának nehézsége, továbbá a kontextualizált kifejezések kulturális különbözőségeinek feloldása is. Smrcz Ádám szerint a kulcs a fordító személyében és műveltségében rejlik; a művelet célja pedig az explikáció, a helyes értelem kibontása.

Nem gondolom, hogy a fordítónak feladata lenne bármit hozzátenni az eredeti műalkotáshoz vagy éppen elvenni belőle. Úgy vélem, a mi kötelességünk az, hogy visszaadjuk – amennyire lehetséges – ugyanazt a gondolatmenetet. A stílust azonban, amelyhez a szóhasználat csavarjai is szervesen hozzátartoznak, fontos lenne megragadni. Ezt tartom a fordítás valódi nehézségének.

Nem áll módomban minden résztvevő munkáját külön méltatni, mégis szeretném név szerint megemlíteni azokat is, akikről eddig nem szóltam: Domokos Gyöngyi, Eged Dalma, László Laura, Margl Ferenc, Nagy Enikő, Puskás Dániel, Steinbachné Bobok Anna, Takács Melinda, Tarjányi Máté, Wirt Letícia; továbbá opponenseik: Barát Erzsébet, Fogarasi György, Lesznyák Márta, Madarász Klára, Sermann Eszter, Váraljai Anna; illetve Gyenge Zoltán, a második nap szekcióelnöke. Köszönjük jelentős hozzájárulásukat a rendezvény sikeréhez!

(SZTE BTK Kari Konferenciaterem, 2016. április 29–30.)

Szögi Barbara