Olyan nincs, hogy mese nincs
Előfordult már veled, hogy egész nap fájt a szíved? Megmagyarázhatatlan szomorúság dögönyözött reggel, míg kitámolyogtál a napra, hogy beszívd a késő nyár illatát. A szomszéd háromszínű macskája ijedten rohant keresztül az udvaron, nyomában a rémület halványkék felhője gomolygott. Álltál a fügefa alatt, és sírtál. Komolytalannak, üresnek, semmirevalónak érezted magad. Kapaszkodtál a régi nyarak pókjai szőtte hálóba, de nem tudtál meg a múltadról többet. Magadról sem. Akárhogy töprengtél. Feladnál mindent, de a mesét nem lehet abbahagyni. Folytatni kell. Fájó szívvel is.
Sapkás egész nap nem találta a helyét. Várta, mikor indulnak már a repülőtérre. Meg akarta mutatni Julcsinak a szárnyas gépmadarakat, amiket ő is csak képeskönyvekben látott, esetleg a hosszú hajú lány mesélt róluk, amikor hazatért egy-egy távoli földrészről. Arra gondolt, ha nagyon megtetszik neki, talán majd rábeszéli a firkászt, repüljenek el együtt oda, ahonnan a rénszarvas mintás kék Brunkulla származik.
Az idő azonban lassan járt. Mit járt? Idegesítően cammogott, kelletlenül botorkált, fanyalogva kóválygott. Mintha szándékosan lassabban telne, gondolta Sapkás, és mérgesen csapott az alvó medvét formázó falióra árnyékára, ám ekkor valaki megszólította:
– Miért püfölöd a falat? Bántott talán téged, barátom?
A hang egy bordó kupacból érkezett. Hogy került ide ez az ismeretlen utazótáska? Nézzük csak! Az oldalán kicsinyke névtábla, rajta apró betűkkel a tulajdonos neve és címe, de Sapkás nem tudta kibetűzni.
– Ki szólt? – kérdezte kíváncsian, jobbra, balra tekingetve.
A bordó táskából ekkor nehézkesen előmászott egy hófehér kavics, rajta a LÁTLAK felirat.
– Én szóltam. Gondolom, kitaláltad, honnan jöttem.
Sapkás felderült. Ó, hát biztosan a kapitány küldte. Épp olyan, mint azok a kavicsok, amiket a kerge hullámocskák formáztak, tökéletesítettek a tengerben. Legutóbb a firkász egy tömött zsáknyit kapott, azok is ilyen fehérek, és mindegyikre mást írtak kék filctollal.
– Tudom már! Egyenesen Itáliából érkeztél, ugye? Láttad Goldoni mestert. És ott voltál a La Fenice operaházban, amikor bemutatták 1853. március 6-án a Traviatát. És föl-le szelted a habokat vaporettóval. Fogadjunk, hogy ültél gondolában is. Paroláztál Francesco Morosini dózséval, aki mindig tetőtől talpig pirosba öltözött, és sehova sem ment a macskája nélkül. A karneválon meg Zanni-maszkban mulattál, szélhámoskodtál hajnalig.
Sapkás tűzbe jött. Csillogó szemmel beszélt és beszélt és beszélt. A hófehér kavics magában mosolygott. Lám-lám, csak sikerült szóra bírni a pernahajdert. Már a falat sem püföli. Eltelt kilenc hónap, és rájött talán, hogy nem kell mindig bujkálni, hogy néha még örülni is szabad. Meg kérdezni, véleményt mondani, tagadni, ellenkezni.
– Találkoztam Goldonival, igen. Tudod, mit üzent neked? „A boldogság annál édesebb, minél több bánat és aggodalom árán jutunk hozzá.” Azt mondta, feltétlen adjam át a jókívánságait, és kérjelek meg, hogy hívd föl a kapitányt, mert ma éppen 17 400 napos. Örülne, ha mesélnél neki, ha már tortát nem kap.
Azzal a hófehér LÁTLAK-kavics visszamászott a feneketlen bordó táska mélyére, és elszunnyadt. Sapkás elővette a legszebb töltőtollát, és nekifogott az írásnak. Gondolatban odaröppent a muskátlis-kagylós-bazsalikomos erkélyre, altatót dúdolt a csintalanul gomolygó füstkarikáknak, és hajnalig mesélt a lángosfáról, a kagylógyűjtő kisvödörről, a süncsigákról, a szóra bírt kövekről, a szabálytalan formájú kiflikről, az ecet meg a citromsav barátságáról meg még ki tudja, miről. A kapitány hallgatta, és azt mondta: még.
Gajdó Ágnes
